2010. 01. 21.
Kedvencek temetője - A metálzene death ’n’ roll-emlékezete
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Six Feet Under: Graveyard Classics III.
(Metal Blade Records, 2010)

Az idei év számomra első érdeklődést keltő lemezét a Six Feet Under január 19-én megjelent új feldolgozásalbuma jelentette. A floridai zenekar Graveyard Classics címmel már két albumot is kihozott (2000, 2004), míg az első 12, jobbára klasszikus metál bandák számait ásta hat láb mélyre, addig a második egyenesen az AC/DC legendássá vált Back in Black (1980) lemezét értelmezte újra, jellemzően hörgéssel tarkított poweres középtempók kíséretében.
A korábbi Cannibal Corpse-hörgő, Chris Barnes és az ex-Obituary-gitáros, Allen West által 1993-ban alapított zenekar a mai napig meglepő népszerűségnek örvend világszerte, annak ellenére, hogy az első három albumon kialakított zenekari hangzásviláguk egy évtized óta mit sem változott.

Megjegyzés: West az első kettő, Haunted (1995) és Warpath (1997) lemezeken játszott, a máig (legalábbis számomra) etalonnak tekintett Maximum Violence 1999-ben már Steve Swansonnal készült – a felállás azóta is töretlen. Tulajdonképpen egy underground supergroupról van szó, hiszen Barnes mellett két Massacre zenész (Swanson és a basszer Terry Butler (korábban Death(!))), valamint a Last Rite-os Greg Gall dobos alkotja a csapatot.
 

A hihetetlen népszerűségnek magam is tanúja lehettem nem egyszer, amikor egy-egy bécsi koncert alkalmával (No Mercy és AntiXmas fesztiválok pl.) lelkes sikítozással nyilvánultak meg az amúgy elég halvérű osztrák rajongók, lesve a nem mindennapi külalakkal (korai nu metálos design, á la Korn seggig érő raszták, Adidas melegítő, fülkarikától lassan vállig érő cimpák) bíró Barnes minden mozdulatát, kitekert pózát. A zenekartól csupán az önismétlőnek tűnő sorlemezeik és az évek során a koncertjeiken is megtapasztalt rutin-repertoár és előadásmód tántorított el. Albumaik megjelenése egyáltalán nem okozott már hevesebb szívdobogást. (Az igazán gyengécske True Carnage (2001) után a Bringer of Blood (2003) mintha kicsivel jobbnak tűnt volna, de a 13 (2005), a Commandment (2007) és Death Rituals (2008) megjelenést követően – folyamatában – elvesztettem érdeklődésemet zenéjük iránt.

A feldolgozás-lemez viszont felkeltette az érdeklődésemet, mivel Slayer és Metallica szerzemények is szerepelnek rajta. Nagy revelációt persze nem vártam, így nem is csalódtam, viszont talán éppen a hosszabb SFU-elvonónak köszönhetően frissebben hatottak rám a jellegzetes stílusba csomagolt tételek, mint remélni mertem volna. Összehasonlításként elmondható, hogy a lemezen 46 percnyi időtartamban helyet kapó 10 szám, a 2000-es albumhoz hasonlóan ismét a metál hőskorából lett válogatva, s korántsem a legtriviálisabb módon. Ugyanakkor, míg elődje jobbára az európai bandák közül rostált (Savage, Black Sabbath, Accept, Angel Witch, Deep Purple, Scorpions, Venom), addig itt az észak-amerikai kontinens zenekarai játszanak főszerepet, meglepő vagy sem, de jelentős kanadai jelenléttel (Anvil, Bachman–Turner Overdrive, Exciter). S számomra most is volt egy „kakukktojás”, azaz egy előttem ismeretlen zenekar ismeretlen száma, csakúgy, ahogy az Graveyard Classics I.-en a Paul Revere and the Raiders Stepping Stone-ja. Most a kanadai Bachman–Turner Overdrive 1974-es, 3. lemezéről származó, címadó No Fragile töltötte be az x-et, ami eredendően egy pszichedelikus-progresszív szerzemény lehetett.
 


Igazán az album összhatása mellett szól, hogy nem fárasztó végighallgatni a dohogó középtempóssá sixfeetunderesített, egyébként igencsak különböző számokat – a számok időbeli hossza nagyjából megegyezik az eredetik játszási idejével. Még a Slayer At Dawn They Sleep-et (Hell Awaits, 1985) sem „rontották el”, pedig elhihetitek, nagyon hegyeztem a fülem, hogy hibát találjak! De nem! Nem mindenhol követik azt eredetit, – hál’ isten, hiszen nem tribute lemezzel van dolgunk –, hanem sajátosan értelmezték, még ha én szívem szerint még inkább a doom irányába is vittem volna ezt az alapvetést. A dobkiállás pedig rendben volt, ami Greg Gall egyébként nem túl változatos játékát figyelembevéve megnyugtatóan hatott.

A Metallica The Frayed Ends of Sanity-jének (…And Justice for All, 1988) eljátszásával is tudtak újat mondani, mutatni, ahogy a korai Mercyful Fate-szerzemény (A Dangerous Meeting, a Don’t Break the Oath 1984-es lemezről) is jól áll nekik.

Az Anvil (Metal on Metal), a Van Halen (On Fire), az Exciter (Pounding Metal) vagy a Twisted Sister (Destroyer) jellegzetesen barnesosított vinnyogással-hörgéssel-károgással tarkított 21. századi technológiával „hangzásított”, ugyanakkor mégis pöre, díszítésektől mentes interpretálása mellett a Ramones – például a Skid Row által is feldolgozott – pörgős Psychotherapy-ja (az 1983-as Subterranean Jungle című albumról) és a Prong Snap Your Fingers, Snap Your Neck (Cleasing, 1994) című – itt lemezzáró – tételek érdemelnek külön említést. A „Ramonok” esetében talán még a stúdióban is bugiztak az alkotók a felvétel idején, őket is elkaphatta a minimál-punk energiája, s sikerrel továbbították ezt a rögzítőre. (Ahogy a 2000-es lemez T.N.T.-je „előlegezte” a teljes Back in Blacket, ki tudja, legközelebb egy teljes Ramones cover-albummal jelentkeznek a tampai death metalosok.) A Prong „csöndes-ülősebb” szériájából való számválasztás (időbeli keletkezése a lemezen a legközelebbi hozzánk) már önmagában is meglepett, de főleg az az alázat figyelemreméltó, amellyel az eredeti dinamikáját követve-megértve, attól mégis eltérve, hoztak létre egy – talán a SFU történetében is egyedi – művészetileg nívósabb interpretációt.

Összességében elmondható, hogy egy választásaiban érdekes, kivitelezésében korrekt, helyenként igazán figyelemfelkeltő momentumokkal rendelkező lemezzel rukkolt elő a sírgödör mélységet nevében és hangzásában egyaránt tartalmazó zenekar. (Olyan mélyről amúgy nehéz is kimagaslót alkotni.) Számos alkalommal fogom még újrahallgatni ezt a cover-gyűjteményt, éppen a fent leírt erényei okán.

RIP

www.sfu420.com
www.myspace.com/sixfeetunder


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés