2010. 04. 15.
Tankcsapda a ZP-ben
Tankcsapda koncert, Zöld Pardon, 2010. április 14. Jegyár: 1500 HUF
.jpg)
Bár ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a tegnapi zöldpardonos Tankcsapda-koncertről Holden Caulfield stílusában számoljak be – jómagam is azok táborát erősítem, akiknek a gimis évek alatt meghatározó élmény volt a debreceniek punkandrollja –, az ember időről időre óhatatlanul azzal szembesül, hogy már nem 16 éves. Ami a Tankcsapda iránti szimpátiámon nem változtat, rajongói magatartásomon azonban igen. És ugyan már nem csápolok a kígyófészekben, mint anno megboldogult ifjúságomban, a ZéPé küzdőterének hátrább eső fertályán lévő székek egyikére fölkapaszkodva igencsak nagy hatású vizuális élményben lehetett részem, ahogy a tömeg feje fölé emelkedve – mint tették azt rajtam kívül sokan mások említett hátsó fertályon – rálátás nyílt gyakorlatilag az egész, színes fényekben úszó embertömegre és színpadra.
De ne szaladjunk ennyire előre. A közeggel való barátkozás idejekorán, 18 órakor megkezdődött, amikor is bejutás után megcsodálhattuk a vélhetően kivételesen a Tankcsapdának (és/vagy a Tankcsapda által) épített, a szokottnál jóval nagyobb keverőpultot, továbbá az az elé emelt hatalmas ponyvákat, melyeket sajnos viszonylag nagy területet foglaló pillérek tartottak. A ZéPé küzdőtere ily módon kisebb lett, azonban mindez végül mit sem számított: a Tankokra rogyásig telt mulatóhelyre valószínűsíthetően sokan nem jutottak be, ugyanis a hídra fölvezető, a helyszínt körülölelő járdáról is százak figyelték a bulit. Egyebekben, kellemes és megható látvány volt, hogy az odakint rekedtek közül is sokan hasonlóan rázták a zenére, mint akik odabent a színpadnak feszültek.
.jpg)
A koncert életerős, karcos Tankcsapdát mutatott. A pörgősebb rock and rollokat örömteli módon nem játszották lassabban, a bulinak érezhetően volt egy nagyon határozott sodrása. Ki tudja, talán a szűz terep fokozhatta a hatást; mindenesetre a Tankok fény- és hangtechnikája a ZéPében is – nyilván a körülményekhez igazítva – csatarendbe lett állítva. Lukács a szokásos profizmusával vezényelte le az eseményt, kétszer is hangsúlyozva, hogy sosem játszottak ennyire közel az Országházhoz; ez alkalmakkor politikát kárhoztató – vagy legalábbis ilyenként egyaránt hall(gat)ható – darabokat konferált föl. (Ennek természetesen nem láttuk értelmét – mindegy; Lukács így is tán a legrutinosabban oldja meg az átkötéseket. Ez úton izenjük neki azonban, hogy a „szájonbaszott” szónak a mértéktelen használata jelzői értelemben sem nem jópofa, sem nem laza, egyszerűen közönséges, így inkább újítson, szinonima-szótár, úgy mint „fránya”, „tetű”, etc.)
A visszahívást és koncertzárást követően dedikálás kezdődött, vagyis az este korántsem ért véget, mi viszont fáradtságra hivatkozva hazafelé vettük az irányt. Summa summarum, jóllakottan távoztunk, mindenki legnagyobb megelégedésére ez is megvolt, Tankcsapda a ZéPében.
A koncertről készült fotók a Zöld Pardon Facebook-oldalán tekinthetők meg.
Bár ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a tegnapi zöldpardonos Tankcsapda-koncertről Holden Caulfield stílusában számoljak be – jómagam is azok táborát erősítem, akiknek a gimis évek alatt meghatározó élmény volt a debreceniek punkandrollja –, az ember időről időre óhatatlanul azzal szembesül, hogy már nem 16 éves. Ami a Tankcsapda iránti szimpátiámon nem változtat, rajongói magatartásomon azonban igen. És ugyan már nem csápolok a kígyófészekben, mint anno megboldogult ifjúságomban, a ZéPé küzdőterének hátrább eső fertályán lévő székek egyikére fölkapaszkodva igencsak nagy hatású vizuális élményben lehetett részem, ahogy a tömeg feje fölé emelkedve – mint tették azt rajtam kívül sokan mások említett hátsó fertályon – rálátás nyílt gyakorlatilag az egész, színes fényekben úszó embertömegre és színpadra. De ne szaladjunk ennyire előre. A közeggel való barátkozás idejekorán, 18 órakor megkezdődött, amikor is bejutás után megcsodálhattuk a vélhetően kivételesen a Tankcsapdának (és/vagy a Tankcsapda által) épített, a szokottnál jóval nagyobb keverőpultot, továbbá az az elé emelt hatalmas ponyvákat, melyeket sajnos viszonylag nagy területet foglaló pillérek tartottak. A ZéPé küzdőtere ily módon kisebb lett, azonban mindez végül mit sem számított: a Tankokra rogyásig telt mulatóhelyre valószínűsíthetően sokan nem jutottak be, ugyanis a hídra fölvezető, a helyszínt körülölelő járdáról is százak figyelték a bulit. Egyebekben, kellemes és megható látvány volt, hogy az odakint rekedtek közül is sokan hasonlóan rázták a zenére, mint akik odabent a színpadnak feszültek.
A szervezéssel természetesen nem akadt probléma; két előzenekar volt, a Hangtapasz (a közönség úgy értette: „Hangyafasz”), valamint a Magor, mindkettő a hátul lévő, kisebb tánctéren fölállított színpadon lépett föl (a küzdőtér fölött ugyancsak ponyva, eső szerencsére nem esett). Szorosabb ismeretség hiányában a bemelegítő csapatokról alaposabban nem szólnék; a Hangtapasz, maradjunk annyiban, nagyon-nagyon fiatal (glamrockszerű rock and rollban utaznak), a Magor pedig már évtizedek óta a Tankcsapdával turnézik, e tekintetben nem is értem Lukácsékat, mit látnak benne olyannyira.
A debreceni csapat nyolc órára ígérte magát, és – mint tőlük megszoktuk – percre pontosan kezdtek. (A csendrendelet miatt kellett ily korán színpadra lépni.) Mostani koncertjük a tavaly októberben a huszadik születésnapra megjelent új album, a Minden jót bemutató turnéjának állomása volt, így erről a lemezről meglehetősen sok dalt hallhattunk: a Csapda vagyunk nyitotta a bulit, s a bő két óra alatt elhangzott a punkos sodrású címadó tétel; a hangulatos, szofisztikált szövegvilágú rock and roll Nézz szét belül; a már jól ismert elsőklipes Köszönet, doktor; a lendületes Nincs fék, nincs félelem; a balladisztikus Új nap vár; továbbá a friss klipes Mindentől távol. Mindezek mellett természetesen fölcsendültek elmaradhatatlan slágerek (Rio, Jönnek a férgek, Fiúk ölébe lányok, Be vagyok rúgva, Adjon az ég, Rock a nevem, Füst és lábdob), azonban a ritkábban elővett dalok nyújtottak igazi kuriózumot (Ezen a földön, Így lettél).
A koncert életerős, karcos Tankcsapdát mutatott. A pörgősebb rock and rollokat örömteli módon nem játszották lassabban, a bulinak érezhetően volt egy nagyon határozott sodrása. Ki tudja, talán a szűz terep fokozhatta a hatást; mindenesetre a Tankok fény- és hangtechnikája a ZéPében is – nyilván a körülményekhez igazítva – csatarendbe lett állítva. Lukács a szokásos profizmusával vezényelte le az eseményt, kétszer is hangsúlyozva, hogy sosem játszottak ennyire közel az Országházhoz; ez alkalmakkor politikát kárhoztató – vagy legalábbis ilyenként egyaránt hall(gat)ható – darabokat konferált föl. (Ennek természetesen nem láttuk értelmét – mindegy; Lukács így is tán a legrutinosabban oldja meg az átkötéseket. Ez úton izenjük neki azonban, hogy a „szájonbaszott” szónak a mértéktelen használata jelzői értelemben sem nem jópofa, sem nem laza, egyszerűen közönséges, így inkább újítson, szinonima-szótár, úgy mint „fránya”, „tetű”, etc.)
A visszahívást és koncertzárást követően dedikálás kezdődött, vagyis az este korántsem ért véget, mi viszont fáradtságra hivatkozva hazafelé vettük az irányt. Summa summarum, jóllakottan távoztunk, mindenki legnagyobb megelégedésére ez is megvolt, Tankcsapda a ZéPében.
A koncertről készült fotók a Zöld Pardon Facebook-oldalán tekinthetők meg.
Kulcsszavak:
Tankcsapda, Zöld Pardon