2010. 04. 20.
Víz alatt halovány (?) árnyék
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
The Ocean: Heliocentric (Metal Blade)

FODORPE: Egy hónappal ezelőtt azt terveztem, hogy a német-svájci The Ocean legújabb lemezének megjelenését fölvezetendő szép sorban megemlékezem blogunkon a zenekar eddigi anyagairól. Mindez legfőképpen azt szolgálta volna, hogy kellően artikulált módon jelenhessen meg az az elvárási horizont, amellyel majd a friss anyag szembesülni fog. A zenekar a 2003-as bemutatkozó EP után (Fogdiver) az eredetileg dupla albumnak szánt, végül azonban két önálló lemezként megjelent Fluxion (2004) és Aeolian (2005) című műveivel az atmoszférikus/progresszív/experimentális post-metal élmezőnyébe ugrott, tette ezt ráadásul úgy, hogy nem csupán azt bizonyította, hogy mindent tud e rétegzett műfajról, de azt a reményt is fölkeltette, hogy új lendületet tud vinni a szcénába. Az a zeneszerzői talentum, amelyről pl. a Fluxion The Human Stain, Isla del Sol, The Greatest Bane című monumentális kompozíciói tanúskodnak, nagyon kevés pályatársuknál fedezhető föl. Ráadásul ezt a teljesítményt a 2007-es dupla albummal képesek voltak fölülmúlni: a Precambrian oly módon ötvözi a post-hardcore dinamikáját a sludge hangulatteremtő erejével, a klasszikus kamarazene finomságával és elektronikus megoldásokkal, hogy nem csupán ennek az underground műfajnak vált legújabbkori alapművévé, de a legtágabban értett (poszt)modern metalnak is opus magnum-aként tartható számon. A kétezres évek első évtizedéből kevés számomra fontosabb lemezt tudnék említeni, legfőképpen azért, mert ezt az anyagot hallgatva talán nem csupán illúzió azt gondolni, hogy zenei minőségben nem vagyunk nagyon távol mondjuk Schubert kései vonósnégyeseinek megrendítő nagyszerűségétől.

A zenekar eddigi munkásságához illő alapos fölvezető miljom egyéb teendő miatt végül nem készült el, ugyanakkor nem pusztán az önmentés mondatja velem, hogy ez az új lemez szempontjából talán nem oly jelentős mulasztás. Ne kerteljünk: a megjelenés napján egyvégtében meghallgatva a Heliocentricet leginkább azon tűnődtem, az íróasztalomon lévő mely tárgy földhöz vágása tudná autentikusan kifejezni csalódottságomat. Őszinte rosszérzést keltett bennem a gondolat, hogy ezt az anyagot valaha még újra meg kell hallgatnom. Sőt az a kérdés is megfogalmazódott bennem, hogy egy zenei alkotóközösség ízlés(ítélet)e miképpen szállhat ennyire alá: az új lemez Ptolemy Was Wrong című, zongorával kísért balladájához (!) érve ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy ez nem passzol bele a zenekartól eddig megszokott (egyébként fölöttébb tág) zenei világba, ez önmagában nem lenne baj (sőt: melyik csapattól lenne kevésbé természetes az innováció, illetve a fölállított keretek áthágása és újrarendezése), hanem arról, hogy ez a szerzemény színtiszta giccs. Sajnos ennek a hervasztó ízlésficamnak az egész albumra kisugárzó ereje van – nem úgy, hogy a lemez más részein is eluralkodna (bár többször fölbukkan), inkább a zenekart és közönségét összekötő bizalom megrendülésében. A hallgatóban ugyanis joggal merülhet föl: aki ezt a borzalmat megkomponálta, rögzítette és föltette az albumra, attól bármilyen esztétikai gaztett elkövetése kitelik.
 

DOWNER: Abban tényleg egyetérthetünk, hogy akik az utóbbi években igyekeztek valami valóban újszerűt és igényeset találni a metal szcéna műfajain belül, azok óhatatlanul is össze kellett, hogy találkozzanak a német The Ocean nevével s Precambrian című munkájukkal. E már most klasszikusnak tekinthető, grandiózus vállalkozás gyakorlatilag egyöntetű elismerést váltott ki mind a szakma, mind pedig a rajongók körében, s még arról is megbizonyosodhattunk, hogy a banda élőben is legalább akkora utazásokra hív produkciójával, mint lemezein. Ennek megfelelően a várakozás igencsak nagy volt a Heliocentric kapcsán, s úgy tűnik, a gárda most is meg tudta ugrani az eddigi magasságokat, azon túl egyelőre nem sikerült jutnia. Magam is olyan tételeket okolok ezért, mint a Ptolemy Was Wrong vagy az Epiphany: előbbinél bizony nem csak az derül ki, hogy az ókori görög filozófus, Ptolemaiosz tévedett a világ felépítésére vonatkozólag, hanem az is, hogy a zenekar igen nagy bakot lőtt azzal, hogy CD-re égette ezt az irritáló szerzeményt.

FODORPE: Természetesen indulatból lemezkritikát sem érdemes írni, nézzük tehát, mire jutunk némi lehiggadás és többszöri újrahallgatás után. Az introként szolgáló Shamayim, mely különféle zajokból bont ki egy vibrafonos dallamtöredéket, jól készíti elő a lemez csúcspontját jelentő Firmamentet, amely az ütőhangszeres dallamot továbbviszi és egy tördelt riffel ötvözi, lágyság és keménység izgalmas keverékét hozva így létre, a második gitárszólam belépése, a hangsúlyos basszustéma, az ötletdús dobjáték még gazdagabbá teszi a kompozíciót – minden megvan benne, ráadásul nem önismétlő, hanem nagyon is friss formában, amiért ezt a zenekart nagyra tarthatjuk. Az ebben a szerzeményben debütáló új énekes, Loïc Rossetti a dallamos részeknél karakteres és tiszta, a hörgő-üvöltő részeknél ugyanakkor kissé talán erőtlenebb, mint elődje.

A Firmament még nyitva hagyja a kérdést, hogy az énekescserével együtt változott-e, s ha igen, miképpen a zene karaktere; az ezt követő The First Commandment of the Luminaries ugyanakkor már több támpontot ad a válasz megfogalmazására. A 25 másodpercnyi modern metal fölvezető után Rosetti dallamos, olykor kissé jellegtelen énekhangja kerül a középpontba, a közel 7 perces dal leginkább talán melodikus progresszív rocknak nevezhető, olykor némi Isis-ízzel, máskor kellemes jazzes, instrumentális részekkel. Az mindenképpen újdonságként hat a zenekar korábbi munkáihoz képest, hogy a hangszeresek gyakran az énekdallam kísérőjeként értelmezik önmagukat szerepét, vagyis az ének olyan kitüntetett szerepet kap a kompozíció egészének fölépítésében, mely eddig egyáltalán nem volt jellemző – ez idáig ugyanis az emberi hang egy volt a hangszerek között. Az bizonyos, hogy ez a megoldás megváltoztatja a zene műfaji jellegét, az énekdallam ilyesféle előtérbe állítása kevéssé sajátja a – természetesen rendkívül sokféle formában élő – post-metalnak. A banda tehát úgy igyekszik túllépni a műfaj sémáin, hogy gyakorta visszalép a dallamos rock zenei világába. Ez a kísérlet a Metaphysics of the Hangman és a Swallowed by the Earth című dalokban kimondottan sikeresen valósul meg, új színeket-ízeket hozva be a banda által fölépített, eddig is rendkívül tágas zenei univerzumba. Egyszersmind azt is megmutatva, hogy a The Ocean kollektívája ma is olyan alkotói képességeket tudhat magáénak, mellyel csak kevesen büszkélkedhetnek. A hangszeres tudás és a zenei fantázia a gyengébb kompozíciókban is megmutatkozik; a musicalbe hajló Epiphanyról és a föntebb már kárhoztatott Ptolemy Was Wrongról ez azonban nem mondható el.
 

DOWNER: Valóban a Firmament tűnik a korong legeltaláltabb nótájának (a záró The Origin…-kettős mellett), egyszerre olvasztja magába a zene szépségét és letaglózó erejét. Rosetti hangja nekem azonban már itt sem tetszik igazán. Karakteres orgánuma hiába jó, valahogy nem érzem ideillőnek, az előző anyagok visszafogottan dallamos énekrészei nekem jobban tetszettek. Éppen Rosetti teljesítménye okán sokszor azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem valami rockoperát hallgatok-e (néha teljesen olyan, mintha párbeszédet folytatna magával), ami nálam inkább kritika, mint dicséret, lévén azt a műfajt annyira nem kedvelem. Ezt főleg a Metaphysics of the Hangman és a Swallowed by the Earth esetében éreztem, ám utóbbi még így is egy igen jól sikerült tétel, s a zárlatban többször is elismételt címe kitörölhetetlenül bele is ég az ember agyába. Az összkép tekintetében tehát abszolút kellemes hallgatnivaló a Heliocentric, még igen zavaró hibái ellenére is könnyedén kiemeli a csapatot a lassan kissé felhíguló atmoszférikus sludge/post-hardcore mezőnyéből.

FODORPE: A lemezt a The Origin of the SpeciesThe Origin of God kettőse zárja: egyszerre mutatva a banda lágyabb és durvább arcát, az összetett kompozíciók és a zenei feszültség megteremtésére törekvő építkezés iránti elkötelezettségét. A kezdeti csalódottság után a Heliocentric változékony színvonalú alkotásnak tűnik, mely annak az elementáris hatásnak híján van, mely a zenekar korábbi anyagait, leginkább a Precambriant jellemezte. A csapatba vetett bizalom ha nem is rendült meg, de meggyengült; most még csak remélhetjük, hogy az őszre ígért Anthropocentric képes lesz helyreállítani.

FODORPE, DOWNER

www.myspace.com/theoceancollective

Kulcsszavak: post-metal, sludge, The Ocean

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés