2010. 05. 04.
Embert próbáló hangáradat
Sabazius: Sabazius (2008)
.jpg)
Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy mennyire elvetemült zenéket bírok meghallgatni. Sőt, sok esetben a „zene” kifejezés már-már túlzásnak is számít, egy-egy album, dal esetében sokkal jobb meghatározás lenne a „zaj” vagy a „hangok egymás után rendezése”.
Az utóbbi néhány évben jutottam el oda, hogy nem mindig elégedtem meg azzal, hogy egy-egy doom banda lassan és súlyosan, vagy egy-egy grindcore csapat gyorsan és élvezhetetlen megszólalással tette próbára az idegrendszeremet (mondjuk utóbbiban sosem találtam annyi élvezetet, mint előbbiben), ennek következtében szinte adta magát, hogy próbát tegyek a már nevében is figyelemfelkeltő Sunn O)))-val, majd idővel pár hasonló drone-doom szörnyszülöttel. Így jutottam el végül a Sabaziushoz, akikről most kicsit részletesebben szeretnék szólni.
A gárdát két brit fickó (Nev, Steve) alapította még 2006-ban, nem titkoltan azzal a céllal, hogy valami istentelenül sötét, vészjósló és embert próbáló förgeteget hozzanak létre. Ennek egyik első – és szerintem mindmáig legjobb – bizonyítéka debütáló albumuk volt, amely 2008-ban jelent meg Sabazius címmel.
Hogy a további olvasástól és az esetleges belehallgatástól megkíméljek néhány embert, rögtön pár technikai infó: a csapat Myspace-oldaláról letölthető anyag két óra huszonhét perc hosszú és mindössze négy dalból áll. Lélekben tehát hasonló felkészülést igényel a számok „végigzúzása”, mintha mondjuk megnéznénk Tarr Béla valamelyik frissebb moziját. És ha már a filmkészítés doomanoidja szóba került, érdemes megjegyezni, hogy például a Sabazius muzsikája nem is lenne elképzelhetetlen hangbeli aláfestés Tarr komor, fekete-fehér képeihez (mindamellett, hogy az eredeti Víg Mihály-soundtrackek a legtöbb esetben zseniálisak).
.jpg)
Szerencsére a szigetországi duó megtartotta a dobot, ellentétben a Sunn O)))-val, ami által több a ritmikai kapaszkodó a szerzeményeikben, mint Stephen O'Malley-ék esetében. A nyitó Occult rögtön egy jó példa erre: tipikusan az alapokról építkező fél óráról van szó, ahol az első öt percben csak a dob játssza rendületlen monotonitással feszes, négynegyedes témáját, (némi akusztikus szöszmötölés kíséretében), amire aztán begördül a basszusgitár is, míg a pincemélyre hangolt hathúros hangszerre egészen a játékidő feléig kell várni. Ez a hihetetlenül elnyújtott építkezés azonban roppant érdekes, amit csak még jobban feldobnak a folyamatosan felhangzó, okkultizmusról, vallásról, természetfeletti jelenségekről, különböző rituálékról szóló, kifinomult angolsággal elhangzó szövegek, beszélgetések (főleg Aleister Crowley-t idézve). (Ajánlatos egyébként fejhallgatóval végigkövetni a hangfolyamot, úgy él csak igazán az egyébként is nagyszerű hangzás.)
A Death's Eternal Sleep még egy ennél is veszélyesebb mű a maga negyvennyolc minutumával. Természetesen az jelen esetben is igaz, hogy egy párperces The Dillinger Escape Plan-nótában több riff üti fel a fejét, mint itt, de egyik esetben a minimalizmusra, másik esetben a maximalizmusra való törekvés teszi teljesen egyedivé a zenét. Ez a monolit például rejt magában némi death-doom hangulatot is, helyenként szinte várná az ember, hogy valami mély hörgés vagy depressziós és elfojtott éneklés folyjon be a zenére. Ha „ének” nem is, de ijesztő, torzított suttogás bizony fel-felbukkan (Lovecraft Cthulhu hívása című történetét megidézve), tovább nehezítve a hallgatóság dolgát abbéli igyekezetében, hogy épelméjű maradjon az utolsó akkordok felcsendüléséig. Nagyjából itt is a félidőben jön el a (meg)váltás, amikor a srácok eggyel nagyobb fokozatba kapcsolnak, hogy aztán a pár percig tartó gyorsulás újra visszatérjen az agónia-közeli lélekpasszírozás. A lezáró tizenkét perc pedig a végső kegyelemdöfés: a hosszú, egyhangos felvezető, majd néhány zajos akkord után az akusztikus levezetés annyi megkönnyebbülést jelent, mint maga a halál. És ekkor még csak az egész felénél tartunk…
.jpg)
Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy mennyire elvetemült zenéket bírok meghallgatni. Sőt, sok esetben a „zene” kifejezés már-már túlzásnak is számít, egy-egy album, dal esetében sokkal jobb meghatározás lenne a „zaj” vagy a „hangok egymás után rendezése”.Az utóbbi néhány évben jutottam el oda, hogy nem mindig elégedtem meg azzal, hogy egy-egy doom banda lassan és súlyosan, vagy egy-egy grindcore csapat gyorsan és élvezhetetlen megszólalással tette próbára az idegrendszeremet (mondjuk utóbbiban sosem találtam annyi élvezetet, mint előbbiben), ennek következtében szinte adta magát, hogy próbát tegyek a már nevében is figyelemfelkeltő Sunn O)))-val, majd idővel pár hasonló drone-doom szörnyszülöttel. Így jutottam el végül a Sabaziushoz, akikről most kicsit részletesebben szeretnék szólni.
A gárdát két brit fickó (Nev, Steve) alapította még 2006-ban, nem titkoltan azzal a céllal, hogy valami istentelenül sötét, vészjósló és embert próbáló förgeteget hozzanak létre. Ennek egyik első – és szerintem mindmáig legjobb – bizonyítéka debütáló albumuk volt, amely 2008-ban jelent meg Sabazius címmel.
Hogy a további olvasástól és az esetleges belehallgatástól megkíméljek néhány embert, rögtön pár technikai infó: a csapat Myspace-oldaláról letölthető anyag két óra huszonhét perc hosszú és mindössze négy dalból áll. Lélekben tehát hasonló felkészülést igényel a számok „végigzúzása”, mintha mondjuk megnéznénk Tarr Béla valamelyik frissebb moziját. És ha már a filmkészítés doomanoidja szóba került, érdemes megjegyezni, hogy például a Sabazius muzsikája nem is lenne elképzelhetetlen hangbeli aláfestés Tarr komor, fekete-fehér képeihez (mindamellett, hogy az eredeti Víg Mihály-soundtrackek a legtöbb esetben zseniálisak).
Szerencsére a szigetországi duó megtartotta a dobot, ellentétben a Sunn O)))-val, ami által több a ritmikai kapaszkodó a szerzeményeikben, mint Stephen O'Malley-ék esetében. A nyitó Occult rögtön egy jó példa erre: tipikusan az alapokról építkező fél óráról van szó, ahol az első öt percben csak a dob játssza rendületlen monotonitással feszes, négynegyedes témáját, (némi akusztikus szöszmötölés kíséretében), amire aztán begördül a basszusgitár is, míg a pincemélyre hangolt hathúros hangszerre egészen a játékidő feléig kell várni. Ez a hihetetlenül elnyújtott építkezés azonban roppant érdekes, amit csak még jobban feldobnak a folyamatosan felhangzó, okkultizmusról, vallásról, természetfeletti jelenségekről, különböző rituálékról szóló, kifinomult angolsággal elhangzó szövegek, beszélgetések (főleg Aleister Crowley-t idézve). (Ajánlatos egyébként fejhallgatóval végigkövetni a hangfolyamot, úgy él csak igazán az egyébként is nagyszerű hangzás.)
A Death's Eternal Sleep még egy ennél is veszélyesebb mű a maga negyvennyolc minutumával. Természetesen az jelen esetben is igaz, hogy egy párperces The Dillinger Escape Plan-nótában több riff üti fel a fejét, mint itt, de egyik esetben a minimalizmusra, másik esetben a maximalizmusra való törekvés teszi teljesen egyedivé a zenét. Ez a monolit például rejt magában némi death-doom hangulatot is, helyenként szinte várná az ember, hogy valami mély hörgés vagy depressziós és elfojtott éneklés folyjon be a zenére. Ha „ének” nem is, de ijesztő, torzított suttogás bizony fel-felbukkan (Lovecraft Cthulhu hívása című történetét megidézve), tovább nehezítve a hallgatóság dolgát abbéli igyekezetében, hogy épelméjű maradjon az utolsó akkordok felcsendüléséig. Nagyjából itt is a félidőben jön el a (meg)váltás, amikor a srácok eggyel nagyobb fokozatba kapcsolnak, hogy aztán a pár percig tartó gyorsulás újra visszatérjen az agónia-közeli lélekpasszírozás. A lezáró tizenkét perc pedig a végső kegyelemdöfés: a hosszú, egyhangos felvezető, majd néhány zajos akkord után az akusztikus levezetés annyi megkönnyebbülést jelent, mint maga a halál. És ekkor még csak az egész felénél tartunk…
A Terror is Thy Name volt a csapat első, egyszámos demója, s a Sabaziuson mint „a legrövidebb tétel”-t tarthatjuk számon. Igaz, ez is huszonhét és fél perc. Itt bukkan fel először valami hörgésközeli énekszerűség, amely a jógi, Swami Vivekananda egyik versét, a Káli anyát prezentálja, s tényleg rejtezik benne valamiféle meditatív (bár kissé zaklatott) atmoszféra. A záró XXIII meg talán a legnagyobb próba mind közül. Ha az első öt perc morajlását kibírjuk, a rákövetkező noise-os gitárnyúzás csak még inkább fokozza az őrületet, s nem is nyugodhat senki még több mint fél órán keresztül, klasszikus drone-agyelszívássá válik a szerzemény, amiben nincs helye se szövegnek, se doboknak, de még basszusgitárnak sem.
Fogalmam sincs, hányan lehetnek, akik hozzám hasonlóan élvezetet találnak a Sabazius négy év alatt igencsak terebélyesre hizlalt katalógusában (külön kiemelendő a Rolling Stones Sympathy for the Devil-feldolgozásuk!), azt azonban nem árt hozzátenni, hogy ez a banda még így sem a legextrémebb a zenei palettán. Akinek ez tehát piskóta lenne, bátran füleljen bele a spanyol Son of Bronson irgalmatlan (s gyakorlatilag behatárolhatatlan) zajmocskába, vagy éljen még hatszázharminc évet, hogy majd egyben meghallgathassa John Cage Organs≤ASLSP című, a világ leghosszabb ideig (hatszázharminckilenc évig) tartó zeneművét.
Fogalmam sincs, hányan lehetnek, akik hozzám hasonlóan élvezetet találnak a Sabazius négy év alatt igencsak terebélyesre hizlalt katalógusában (külön kiemelendő a Rolling Stones Sympathy for the Devil-feldolgozásuk!), azt azonban nem árt hozzátenni, hogy ez a banda még így sem a legextrémebb a zenei palettán. Akinek ez tehát piskóta lenne, bátran füleljen bele a spanyol Son of Bronson irgalmatlan (s gyakorlatilag behatárolhatatlan) zajmocskába, vagy éljen még hatszázharminc évet, hogy majd egyben meghallgathassa John Cage Organs≤ASLSP című, a világ leghosszabb ideig (hatszázharminckilenc évig) tartó zeneművét.
downer