2010. 05. 24.
Metalfest Open Air Hungary - 3. nap
.jpg)
Vasárnapra is maradt némi hallgatnivaló a Metalfest Open Airen, és végre az eső sem szakadt. A talaj még mindig meglehetősen süppedékeny volt, azonban először fordult elő, hogy nem kellett dagonyázni, ami még az utolsó este viking környezetében sem éppen elhanyagolható szempont. Északi zenekarokból hála az égnek kaptunk és kapunk idén eleget, a finn Korpiklaani és a svéd Amon Amarth előtt azonban itt járt egy klasszikus is, éspedig az USA-beli Death Angel.Bár minden tiszteletem a szimpatikus Korpiklaanié, nem egészen értem a nép ízlését. A San Francisco-i Bay Area thrash Death Angelre összegyűltek ugyan párszázan, a keverő előtt még így is kényelmesen lehetett villázni, a Korpiklaanira viszont csődültek az emberek. A Death Angel egy régisulis, technikás, kiváló koncertcsapat, a Korpiklaani pedig – minden szimpátiámmal együtt – afféle lakodalmas metál. Nem feltétlenül szándékozom persze a két totálisan különböző zenei világot hierarchiába rendezni, pusztán a látogatottsággal kapcsolatban igyekeztem közölni az észrevételt.
No de lépjünk tovább, a Death Angel nagy formában volt. A cucc is jól szólt, a csapat roppant energikusnak bizonyult, végre olyan arcok keménykedtek, akik alaposan bemozogták a színpadot. Természetesen a dobost leszámítva a teljes zenész szekció folyamatosan futkározott föl-alá a deszkákon, rutinos helyváltoztatásaik láthatóan olyan bandát mutattak, amely élvezi, amit csinál. A filippino gitárosok baromi jók és lazák voltak, ki hinné, hogy ezekból a vékonka srácokból ilyen simán csúsznak elő a vastag, erőteljes és gyors riffek. Bár az utóbbi lemezeikkel csak nehezen sikerült megbarátkoznom, tény, hogy a dalok – a régiekkel együtt – élőben nagyon szépen megdörrennek. A tegnapi koncerthez pedig minden megvolt, ami kellett: klassz hangulat, kapocs a zenekar és közönsége közt – kár, hogy a társaság jó nagy része inkább kint sörözött, Korpiklaani előtt lehetett volna valami érdekeset hallani.
De hogy ne szálljunk el nagyon a Death Angeltől, meg kell adni, a visszajáró vendég Kopiklaani is tud hangulatot csinálni. Bár a megszólalás náluk elég gyenge volt (érdekes párhuzam az előző napi Legion of the Damned–Finntroll kettőssel), ez tulajdonképpen különösebben nem izgatott senkit. Ment is rendesen a csujjogatás, sörlocsolás, és valóban, akkora éljenzést kapott a zenekar a dalok alatt is, hogy a zenéből magából olykor alig lehetett hallani valamit. 
A Bathory Tribute Twiligth of the Gods előtt az Amon Amarth vikingnek nevezett metálja kormányozta a sátrat újabb északi vizek felé (nem hülyeség: a Twilight of the Thunder God borítójának szép nagy molinója feszített a háttérben), és bár picit az ő hangzásuk is kásás lett, ez még belefér, hiszen a stúdióanyaguk ugyancsak direkte hasonló. Azt hiszem, az teszi az északi dallamos death vagy folk zenekarok különlegességét, hogy mind a gitár megszólalásában, mind a díszítésekben – ha önkéntelenül is, de – jól utánozzák az ottani környezet, a természet hangjait. Ha délebbre megyünk – hirtelen a Soulfly ugrik be –, a meleg éghajlat lüktető, tamos ritmusai, a sámántánc, a dobokra épített ugrálás adja az alapot, északabbra pedig a hideg szél. Annak idején a nyomtatott sajtó korában számtalanszor írták le északi zenekar lemezeinek kritikájában, miként fújnak a dalokban a nordikus szelek, s rendszerint tréfásnak tartottam az ilyen metaforákat. És ugyan nem hiszem, hogy a recenzensek teljesen tudatában lettek volna e metafora érdekességének vagy pontosságának, ma azt gondolom, igaz lehet: északon a hideg, a szél a meghatározó természeti hang, így a helyenként 
maszatos, elnyújtott, zsére hangolt dallamos gitárfutamok valamiként a szelet utánozzák, ha nem is tervszerűen vagy elgondoltan. (Hallgassuk meg újra az Amon Amarth említett, legutóbbi lemezét: az összes dal ilyen hangokból építkezik. Egyébként az sem lehet véletlen, hogy például az Amorphis előszeretettel alkalmaz fúvós hangszereket, illetve szólóik egy része tradicionális északi folkra emlékeztető dallammeneteket hoz, mégpedig olyanokat, amelyek sípra vagy valamilyen fúvós hangszerre íródnak.) A koncertre visszatérve (és rövidre zárva), az Amon Amarth előadása ugyancsak rendben volt, a sátor pedig úgy-ahogy meg is telt. A bő egyórás műsor elsősorban az említett Twilight dalaira épült, s úgy vélem, ebbe a közegbe jobban illeszkedtek, mint tavalyelőtt a Slayerrel, a Triviummal és a Mastodonnal közös turné programjába. Érdemes megtekinteni őket egyszer önálló est keretében.