Vannak kemény és gyors zenét játszó zenekarok, vannak, akik még keményebbek és még gyorsabbak. Mind közül a legzeneibb és legnagyobb hatást elért zenekar a majd' 30 éve alakult kaliforniai Slayer. A nyomában feltörekvő zenekarok százai játsszák a thrash metalt, akár old skool, akár neo formájában. Saját zenei világukon belüli sokrétűségük és kvalitásuk alapján a metálzene legnagyobbjai közt a helyük.         Joel McIver zenekari biográfiáját RIP recenzálta.

2008 júniusának végén jelent meg a brit újságíró, Joel McIver The Bloody Reign of Slayer című biográfiája, melyet születésnapom közelsége miatt (húgomnak hála) szinte azonnal kézbe is vehettem. A keményborítós, szép kiállítású kötet az Omnibus Press kiadásában látott napvilágot. McIver, aki számos zenei lap munkatársa volt (Rolling Stone, Metal Hammer, Rhythm, Classic Rock, Bass Guitar) ekkor már több könyvet jelentetett meg metálzenekarokról és metálzenei stílusokról (Extreme Metal, 2000; Slipknot: Unmasked, 2001; Nu-metal: The Next Generation of Rock and Punk, 2002; Extreme Metal II, 2005; No One Knows: The Queens of the Stone Age Story, 2005; The Making of The Red Hot Chili Peppers’ Blood Sugar Sex Magic, 2005; The Making of The Sex Pistols’ The Great Rock ’n’ Roll Swindle, 2006; Sabbath Bloody Sabbath, 2006). A mai napig 17 könyvet jegyző szerző legnagyobb sikerét a 2004-ben először megjelenő Metallica könyvével érte el (Justice For All: The Truth About Metallica), melyet aztán 2006-ban, majd 2009-ben aktualizálva is kiadtak. Ez a kötet a 2010. május közepén megjelenő magyar fordításban közölt Slayer-könyvvel egyidőben szintén elérhetővé vált nyelvünkön. A Slayer-biográfia után még könyvnyi terjedelemben emlékezett meg a 100 legnagyobb húrnyűvőről, a Toolról, valamint Cliff Burtonről. Az évtizedes munka alapján is körvonalazódni látszik az 1971-ben született szerző munkabírása, érdeklődése, ízlése – s nem csekély kereskedelmi érzéke.

A 2008-as megjelenés, csakúgy, mint a két évvel későbbi hazai kiadás mindenképpen hiánypótló a zenei témájú könyvek piacán, hiszen korábban könyvterjedelemben még nem jelent meg a közel 30 éves zenekarról elemző monográfia, pedig az eddigi életmű produktumai és azok sikeressége ezt mindenképpen indokolttá teszi.

A magyar kiadás a 2 évvel későbbi megjelenés ellenére csupán a diszkográfiában eszközölt pótlást: a legutóbbi kiadványt, a 2009 novemberében kiadott nagylemezt, a World Painted Bloodot jelöli ugyan, de semmi egyéb kiegészítést nem közöl a hiányzó időszakról. E hiátus oka lehet kiadói-szerzői megegyezés is, ugyanakkor a zenekar munkásságát a világháló és a nyomtatott sajtó segítségével követő közönség számára bizonyára nem kétségbeejtő.

Az angol kiadás borítója véleményem szerint jóval hatásosabb: a Kerry Kinget ábrázoló (alulnézetből készített) fotó és színezése találóbb, a Slayer zenei világához és az általuk képviselt ideológiákhoz jobban köthető, a szürkés-zöldes színhatás a koncertjeik világításának is kedvelt eleme. Maga a gitáros is jóval robosztusabb, figyelem- és félelemkeltőbb, fenyegetőbb – befont szakállával – itt, mint a magyar kiadás borítófotóján. A jellegzetes ördögszarvas fejű gitár itt is központi elem, de a kopasz és tetovált bárd kevésbé hangsúlyos, nincs a fókuszban. Nagyobb gond a magyar kiadás hátsóborítójával van, ahol egy zenekari kép található Paul Bostaph dobossal. Aktualitása ennek a képnek egyáltalán nincs, hiszen 2001 óta ismét Dave Lombardo felel az ütőshangszerekért a Slayerben. A két kiadás belső fotói megegyeznek, képileg érdekesek, informatívak, bár azt gondolom ebből a szempontból a Soundtrack To The Apocalypse díszdobozához mellékelt könyvecske viszi a pálmát. Ennyit a külcsínről.

A könyv kronologikus sorrendben veszi végig a zenekar munkásságát, a zenekari tagok korai zenei fejlődésétől, az alakuláson át a 2006-os album megjelenéséig, valamint az azt követő turnékig, 2008-ig bezárólag. Történeti szinten nagyon alapos, kitér a tagok vendégszerepléseire is, az egyes nem nagyalbumos számok megjelenésére, a komplett diszkográfia előkerül, Lombardo Slayeren kívüli szereplései is bemutatást nyernek. A könyv afféle patchwork, azaz számos, a legkülönbözőbb sajtótermékekben megjelent interjúk szövegének idézetéből áll össze, legfőképp a zenekari tagok közel 30 év alatt adott nyilatkozataiból válogat, valamint zenész- és pályatársak, fotósok, munkatársak megszólalásaiból szemezget. Fontos megjegyezni, hogy ez nem egy hivatalos Slayer-biográfia, McIver bár kísérletet tett az engedély megszerzésére, a könyv kéziratának leadásáig, és utána sem kapta meg ezt a titulust. Ami abból a szempontból nem is baj, hogy így csupán a maga és kiadója önkorlátozásával kellett számolnia a szöveg megírásakor.

A kötet hiánypótló mivolta főleg a kelet-európai régió, így Magyarország Slayer-közönsége számára abban ragadható meg, hogy a zenekar munkásságának első tíz évét is rekonstruálja. Ez azért fontos, mert ’89-ig igazán csak azok informálódhattak aktuálisan úgy-ahogy a Slayer tevékenységéről, akik angol vagy német nyelvű metálújságokhoz jutottak hozzá, és bírták a nyelvet. Máskülönben hosszú ideig csak az 1986-tól alkalmilag megjelenő Metallica Hungarica fanzine, majd ’89-től a Metal Hammer Hungarica cikkei révén lehetett Hannemanékról, a korábbi történetükről tudomást szerezni. A későbbiek folyamán a források megsokszorozódtak, az internet korában pedig szinte korlátlanná váltak. Azonban a könyv olvasásakor nem szabad elfelejteni, hogy egy negyvenedik életévéhez közelítő brit metálista mekkora szinkron infóelőnnyel bírt korábban egy hasonló korú, szintén 20 éve Slayer-rajongói múlttal bíró magyar „heavystával” szemben (lásd jelen sorok rovója). Ugyanakkor azt is szem előtt illik tartani, mennyire más jelentésgeneráló szimbólum-komplexumokkal közelíthet(ett) egyikük és másikuk az eltérő politikai-társadalmi-gazdasági háttér miatt, főleg a ’80-as évek második felében, amikor kedvencükké vált a zenekar.

McIver a könyv bevezetőjében korrektül rögzíti pozícióját: számára a Reign In Blood az etalon, valamint a Haunting The Chapel EP számai. Ez egyáltalán nem lenne baj, hiszen ízlésekről nem érdemes vitázni. Sajnos McIver, miután ő maga is elítéli azok munkáit, akik egy-egy underground, extrém zenekar kapcsán az első demók és első lemezek dicsérete mellett minden továbbit a kommersz és szemét kategóriába utalnak (erre jó példa egy hazánkban is kiadott Metallica-könyv a ’90-es évek közepén), ő maga is beáll a sorba. Minden, ami nem szélvészgyors, thrash-es keménységű, netán kísérletező, lassúbb tempójú az rögtön unalmas, szánalmas és kalap szart sem ér. Mivel ezen kritikai pozíció alapján a Slayer számok jó része elítélésre kerül, fura helyzet áll elő, s így eléggé megkérdőjeleződik a zenekar zenéje iránti odaadás, nem is beszélve a figyelemről, s akkor még az írás szakmai kvalitásairól egy szót sem ejtettem.

McIver legnagyobb hibája, hogy talán még csak nem is hallott olyanról, hogy elemzés, argumentáció, a művészeti produktum értelmező megérése – ez azért baj, mert nem zsigerből jön neki. Nála a zenei szerzemények bemutatása, „elemzése” egy kaptafára íródik: gyors vagy lassú a szám, Araya üvöltése mennyire kifejező, egy-két kiragadott sor a szövegből, amelyet a szerzők inspirációs kommentárjaiból magyaráz, azaz önmaga nem tesz hozzá semmit, majd az értékelés: jó a szám, maximálisan hozza a zenekar elvárhatósági szintjét, avagy mindezt „helyettesítve”: említésre, elemzésre sem méltó. McIver szerint ekként a South Of Heaven csalódás, a Seasons In The Abyss kommersz, a Divine Intervention és a Christ Illusion remek, hiszen ismét thrash-esek a számok, a feldolgozások minden esetben szarok, lett légyen szó az In-A-Gadda-Da-Vida-ról, a Dissident Agressorról, a Born to be Wildról, vagy az egész Undisputed Attitude-ről. A Diabolus In Musica behódolás a groove-orientált nu-metalnak.

Nos, a tényleges és valódi elemzés teljes hiánya olyan vakfoltot idéz elő a szerzőben, hogy a könyve válik elfogulttá és hiteltelenné ezáltal. Főleg amikor a saját vélelmeit összemossa a (forrás)jelöletlen rajongók, befogadók, közönség általánosnak leírt véleményével, ekként megtámogatva az általa mondottakat. Ez a jelöletlenség végig kísért más oldalról is, mivel az idézetek mozaikdarabkáinak forráshelyét csak ömlesztve, a kötet végén jelöli. Ez az olvashatóság szempontjából indokolható, de korántsem mindegy, hogy egy nyilatkozat hol hangzott el (pl. hogy egy világszerte olvasott rockzenei magazinban, vagy egy specializált, metálos, netán underground európai, nemzeti sajtótermékben). A szerző pedig minden esetben nagymértékben támaszkodik az alkotók közléseire. Ráadásul a magyar kiadás szerkesztőjének nem egy helyen ki kell javítania a zeneileg felkészületlen szerzőt, amikor félrehall egy-egy hangközt, hangzatot (107. 114. oldalak) – ez csupán a Slayer-kották hozzáférhetősége okán sem tolerálható.

Lehet, hogy ez a hiányosság, egyoldalúság, elfogultság sokakban nem kelt indulatokat, vagy elnézőbbek, de számomra pusztán iparos munkának tűnteti föl a könyvet, amelyet a szerző ügyesen összegereblyézett szövegekből alakított ki. A történeti szál hasznossága, informatívitása kielégítő, bár nagy újdonságokat nem tartalmaz, igaz mindent korrektül ismertet, kezdve a hírhedtté válás alapzöngéitől (sátánizmus, nácizmus, gyilkolásra való felbujtás) a stúdiózás, turnézás publikus közhelyeiig – személyes riporteri tettek viszont nincsenek, hacsak az nem, amikor a Slipknot gityós, Mick Thompson társaságában interjúvolt Kerry megmutatja McIvernek a Raining Blood trükkjeit.

A friss események tükrében érdekes volt olvasni Tom Araya ’80-as évekbeli headbang-technikájáról:

„E sorok írója egyszer megkérdezte Arayától, előfordult-e már, hogy megsérült a nyaka előadás közben. Így válaszolt: »Szerencsére nem, bár az már megesett, hogy koncert közben meghúzódott néhány ín. Headbangeltem, és hirtelen belém hasított a fájdalom. Ilyenkor mereven tartom a nyakam meg a hátam, és próbálgatom, fáj-e. Ha fáj, akkor csak egy kicsit mozgatom előre-hátra a fejem. Eddig legfeljebb két-három alkalommal került sor ilyesmire.«” (53. o.)

Pár észrevétel még az olvasószerkesztőnek: mindenképp ajánlott a nagyobb figyelem, számos betűhiba színezi az oldalakat, a Pantera többször csak ’Panter’, a köszönetrovatban Attila Csihar neve legalább a magyar kiadásban lehetett volna Csihar Attila, de a legszembeszökőbb „apróság” a 144-145. oldalpáron található. Míg a 11. fejezet utolsó mondatában Seasons In The Abyss olvasható – helyesen –, addig a 12. fejezet első mondata már „Seasons Of The Abyss”-ről regél, hál’ istennek, csak ezen az egy helyen.

A könyvben számos, nemegyszer negatív utalás történik a Metallicára, zenei pályaívük alakulására. Ezek után nem is (vagy nagyon is) tudom, mit várhatok McIver Metallica-eszmefuttatásaitól, de megelőlegezem, hogy imádja az első három lemezt, talán a fekete albumot is, a Justice-t utálja, a többit nemkülönben. Na, majd olvasás után kiderül, jó vagyok-e jósnak…

RIP

Joel McIver, Slayer
[The Bloody Reign of Slayer, 2008]
Fordította: Szántai Zsolt
A fordítást lektorálta: Bajtai Barangó Zoltán
[„Legendák élve vagy halva LXIV.”]
Budapest, Cartaphilus Kiadó, 2010.
318 oldal, 3990 Ft

www.cartaphilus.hu

www.slayer.net
www.myspace.com/slayer

www.joelmciver.co.uk
www.myspace.com/joelmciver
http://en.wikipedia.org/wiki/Joel_mciver