LVP és RIP legutóbb 2007. augusztus 24-én tette tiszteletét a budapesti A38 tetőteraszán, hogy örömködjenek a Made Out Of Babies posztulásán. Most a Room Of The Mad Robots és a Watch My Dying csábította ide őket. A gatyarohasztó meleg ellenére, hűsítő italok társaságában ringatóztak a Dunán, s a napfényből alkonyba, majd éjsötétbe váltó fényérzékeny viszonyok ellenére néha odaintettek a vízibuszozó városnézőknek.
A 2009-es PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) eredményeket közlő listáján akadt meg a szemem a rendkívül egyedinek tűnő Room Of The Mad Robots (RotRM) nevén, gyorsan myspace-re is váltottam, s nagyon kedvemre valónak találtam a lemezkészítési támogatást elnyerő zenekar muzsikáját. Ettől kezdve ugrásra készen vártam az albumuk megjelenését, ami az év végén meg is történt. A Mechanical Sound Empire 9 tétele leginkább a Tool és a Pantera házasságából született alkotásként írható le, ami azonban rengeteg más hatással is színesíti és különlegessé varázsolja a hangzásban is egészen kiváló lemezt. Zúzós, rafinált ütemek, perkával kiegészülve, kiemelt szerepű psychedelizált basszus, groove-os gitár, tehetséges, sokféle hangon megszólalni tudó énekes. Nos, éppen az énekes személye változott meg nem sokkal ezelőtt, Vincze Andrest Mári Péter váltotta, utóbbi a Remembering The Steel Pantera-tribute zenekarból igazolt át. Kíváncsiságom így már nem is lehetett volna nagyobb: vajon hogyan teljesít az új frontember, az elődje által magasra tett lécet átugorja-e?
Este nyolc órakor kezdett muzsikálni az akkor már szép számban megjelenő közönségnek a RotMR. Igaz, a hallgatóság egyelőre még csak a kicsiny színpadtól 10 lépés távolságban kóstolgatta a bónként hasznosított belépőjegyen vásárolt italát és a még igazán pálya elején járó zenekart. A 40 perces játékidőbe 6 saját szám és egy Pantera-interpretáció fért bele (5 Minutes Alone). Húzósan, ízlésesen, jó hangzással, déli ízekkel felvértezve zúzott a zenekar. Mári Péter hangja (és mozdulatai) inkább az Anselmo-iskolát tükrözik, semmint a M. J. Keenan-féle hangalakítást, ugyanakkor egyes számokban nem menekülhet ez utóbbi elől, hiszen elődje orgánumára íródtak, s bizony, más technikát igénylenek. Nagyon szimpatikus a társaság, odatették magukat, a basszusgitáron remekül teljesítő Csaba Andrást mégis külön megemlíteném. Mári Péter frontemberi tevékenysége még hagy maga után némi kívánnivalót: a lámpaláz kibeszélése még nem kommunikáció a közönséggel, de a nagyérdemű megértőnek bizonyulva kortyolgatta a hűs leveket, s mellesleg bólogatva reflektált a zenei részekre.
Kíváncsi vagyok, mit szólnak a WMD tagjai az újonnan megjelent Eoin Colfer könyvhöz, mely a Douglas Adams „trilógiát” bővíti immár a 6. résszel, Ja, és még valami... címmel.
Az esztergomi zenekar pályafutását a kezdeti Rendszerhiba óta követem, s az eltelt 10 év tapasztalata azt mutatja, hogy a WMD hasonló szerepet tölt be ma, mint anno, a ’90-es évek elején a Slogan, vagy a The Bedlam a kortárs közönség bizonyos részénél. Nagyon erőteljes zenei megszólalás, intelligens körítés, experimentális durvulás, tudatos eltérés a kortárs csoportoktól… Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy minden egyes koncert alkalmával rengeteg lány teszi tiszteletét, tekergeti csípejét, forgatja méteres haját a cseppet sem andalító muzsikára. Uraim, félre hát az előítéletekkel, nem csak Bon Jovira lehet smárolni a 4. sorban – ahogy ezt volt szerencsém látni a tegnapi fellépésen. Hajrá, Hölgyeim!
(A WMD a mai kor Sex Actionje, ha már a merch-katalógusukban a logójuk (hehe) díszítette tangabugyi is szerepel.)
A zenekar jött, játszott és győzött. Ettől még a sampler kiakadása következtében bekövetkező „Maci a málnásban”-effekt sem téríthette el – ha ki is zökkentette egy picit – őket. A 21 óra tájt színpadra ugró bandát olyan 150 főnyi közönség éltette, lobogtak a hajak, rándultak a nyakak, sokan együtt dörögték-hörögték, sikították Gáborral a szerzemények szövegét. Ami csak a nagy koncertekre jellemző: a 2.(!) sorban egy hölgy párja nyakába hágva éltette a zenekart, valaki pedig emberfeletti státusba küzdötte magát, s a fejek fölé tartott kezeken próbált tartósan megmaradni (lám, lehet a Dunán szörfölni is!)
A három részes molinóval felálló WMD egy secundum alatt valami futurisztikus szerszámkészítő gépgyár üzemcsarnokába varázsolta a jelenlevőket, talán éppen akkor, amikor valakinek a kezét becsípte az esztergapad… Művészi zajkeltés, ventiláló hajkoronák… A saját stílussal rendelkező kvartett a Fényérzékeny, vagy Az utolsó hívás mellett megidézte Jimi Hendrix szellemét is a Foxy Lady képében – nem hiába léptek föl egy hónapja a Thanks Jimi Fesztiválon. Az egy órányi játékidő hamar a végéhez ért, de egy gyors ráadásszámra még futotta.
Akik többet szeretnének, július 24-én, szombaton látogassanak el Dorogra, ahol Vogon partraszállás néven kerül megrendezésre a -1 WMD-Day. Törülközőt vigyetek!
RIP
Watch My Dying, Room Of The Mad Robots
Budapest, A38 tetőterasz, 2010. július 22.
Belépő: 500 Ft
www.myspace.com/roomofthemadrobots
www.watchmydying.com
www.myspace.com/watchmydying
www.powerground.hu
www.a38.hu