Scriptum Metallum
2010. 09. 03.
Égbekiáltó muzsika (Rosetta: A Determinism of Morality)
Égbekiáltó muzsika (Rosetta: A Determinism of Morality)
Tény, hogy az Isis feloszlása után hatalmas űr keletkezett a metal muzsikák elvontabb, komplexebb, gondolatibb frontján, s bár továbbra is elmondható, hogy jelenleg nincsenek olyan zenekarok, amelyek képesek lennének továbbvinni azt a bizonyos letett zászlót, egészen ügyes próbálkozók akadnak. Ilyen például a philadelphiai Rosetta is, amely idei, A Determinism of Morality című albumával ismét bizonyítja, hogy munkásságuk érdemes lehet a figyelemre.

A Determinism of MoralityDOWNER: A 2003-ban alapított banda, ha akarná, sem tudná letagadni az Isis és a Neurosis hatását, habár a post-metal címkére allergiásak. Mindkét csapat dalszerzői megoldásai tetten érhetőek a kvartett zenéjében, ráadásul a Rosetta megcsinálta azt, amihez Scott Kelly-éknek két gárda kellett: a metalos Neurosis Times of Grace és az ambientes Tribes of Neurot Grace című anyagainak „házasságából” (együtthallgatásából) született muzsika a The Galilean Satellites és a Wake/Lift előfutáraként is felfogható. Amiben mégis más ez a csapat, mint a nagy elődök, az a szövegvilág: a zenéjüket szimplán csak metal űrhajósoknakként definiáló négyes az esetek döntő többségében a világűrt választja megéneklendő témának (már nevüket is egy űrszonda és a Rozetta-űrköd alapján, s nem a rosette-i kő miatt választották).

Az idén megjelent A Determinism of Morality-ből mondjuk éppen az hiányzik, ami a fenti két nagylemezt zseniálissá tette. Ezúttal szinte teljesen eltűntek az ambientes (háttér)zajok, de azért megmaradtak a nagyszerűen összerakott és összetett számok. Az album legnagyobb hibája az énekes Michael Armine kissé egysíkú vokalizálása: hiába van erőteljes (Phil Anselmót és Aaron Turnert idéző) hangja, hosszútávon ez az üvöltözés unalmassá válik, amit csak egy helyen, a Release-ben old fel a rövid időre felbukkanó, éteribb ének. A kiabálásokat ellensúlyozó tiszta részek pedig jól állnának az együttesnek, ezt mutatja a 2009-ben megjelent, a Year of No Lighttal és East of the Wall-lal közös spliten hallható The Cure-feldolgozás (Homesick), bár ott sem egyértelmű, hogy azokért Armine felelt volna.

A szintén megszokottnak mondható, hosszabb dalkompozíciók helyett ezúttal a viszonylagos rövidség jellemzi az LP-t, egyedül a záró címadó lép túl a hatperces átlagon a maga tizenegy minutumával (s jelenti az abszolút csúcspontot). Ezt a számot amúgy már a megjelenés előtt is hallhatták a szemfülesek egy címnélküli demó-verzió képében, ami csak annyiban vicces, hogy ott mintha még jobban is szólt volna (igaz így sem rossz, sőt).


Rosetta - A Determinism of Morality

Bár a szövegek szimbolikus volta nem könnyen kibogozható, valamiféle koncepció megbújhat a sorok mögött. Ezt már csak az is jelzi, hogy a nyitó Ayilban felbukkanó, ismétlődő „Release/Revolve/Renew”-szóhármas a lemez második felében egy-egy dal képében is megjelenik, sőt, a címadóban is ott találjuk. E három szóból (magyarul kb. kibocsát, kering, megújul) tényleg valamiféle „űrbéli” mondanivalóra lehet asszociálni, s mint hogyha egyfajta determinizmus is benne foglaltatna.

FODORPE: A művészet (szemben az antikvitás gyakorlatával) nem verseny, az esztétikai alkotások minden rangsorolása elfogult és esendő, ugyanakkor kánonformálás, értékválasztás és hierarchizálás nélkül aligha képzelhető el a művészetről való beszéd, a benne való tájékozódás. Nincs ez másképp a zenei színterek és műfajok esetében sem, amennyiben napjainkban a legundergroundabb irányzatoknál is oly tágas kínálattal találkozhatunk, mely fokozottan igényli az értékelés gesztusát is magán viselő orientációs pontok kijelölését. A némi leegyszerűsítéssel a post-metal átfogó címkéje alá rendelt zenekarokról szóló kritikai diskurzusnak is megvan a maga kánonja, mely a Rosettát napjaink nagyra értékelt alkotóközönségeként tarjta számon. Az első két albumukon hallható, egyszerre elementáris erejű, magába szívó atmoszférájú és rendkívül expresszív, örvénylő-hullámzó-fölemelő zenéjük úgy összetéveszthetetlenül eredeti és szerves egész, hogy közben számos műfaj (post-hardcore, space rock, shoegaze, drone, ambient) elemeinek ötvözéséből áll össze.
 
Rosetta

A zenekar 2009-ben (a beszámolók alapján) az év kiemelkedő koncertjét adta Budapesten (melynek elmulasztása e cikk szerzőitől önmagukkal szemben elkövetett súlyos vétek volt), közreadta a Homesick című The Cure-dal zseniális feldolgozását és az akkor még formálódó új albumról egy nagy reményekre jogosító szerzeményt. Ez a három esemény az idei esztendő általam legjobban várt lemezei közé emelte az A Determinism of Morality-t, s a kész anyag igazolja is a vele szemben támasztott elvárásokat.

A bandának a post-metal műfaji beosorolással szembeni ellenérzései részben az erre a zenei irányzatra jellemző visszafogott tempó és a náluk fölbukkanó gyorsabb darabok közötti feszültséggel magyarázható. A 2010-es lemezt nyitó Ayil kétségtelenül jóval lendületesebb az Isisnál és a Cult of Lunánál megszokott lassabb témáknál: a Bruce McMurtrie Jr komplex, a sodró menetelést és a jazzesen kiszámíthatatlanul elhelyezett előkéket, tremolókat, hangsúlyokat mesteri módon egyesítő dobjátékára felépülő kompozícióban Michael Armine üvöltése jelenti az állandóságot, a gitár és a basszus pedig a dinamikai ívet szolgáltatja.

A fölpörgetett tempó, a ’70-es évek eleji progresszív jazz-rockot is fölidéző dobjáték megmarad a Je N'en Connais Pas la Fin című második szerzeményben, mely a post-rockra és shoegaze-re jellemző szellős gitártémából, a hangképben előtérbe tolt basszusból indul ki, majd az „űrhajós” metalhoz illően szépen egyre sűrűbbé válik, így érve el azt a hatást, mintha a tempó egyre gyorsabbá válna. Ha az első két dal jelentette a kilövés-fázisát, a harmadik, lassabb, nyugodtabb, egyszerűbb szerkezetű, instrumentális, visszhangos gitárhangokat, tiszta cineket használó Blue Day for Croatoa már a légies lebegés állapotát imitálhatja.


Rosetta - Blue Day for Croatoa

A lemez második nagyobb egységét a Release-Revolve-Renew hármasa adja. Az egyenkét hozzávetőlegesen 6 perc játékidejű szerzemények keménység és lágyság, súly és könnyedség, gyors és lassú részek váltakozását hozzák, némi termékenyen átértelmezett Cure és U2 hatás is fölfedezhető bennük.

A majd 11 perces, epikusan építkező, albumzáró s egyben címadó kompozíció Isis-szerű fölvezetéssel indul. A középrészen aztán jóformán megáll: az ének eltűnik, kitartott gitár- és basszushangokat hallunk, itt-ott beúszó, óvatos cintányér crescendokkal. A kompozíciót újra mozgásba a tamok nyolcados lüktetése hozza, eleinte csak a háttérben halljuk, majd fokozatosan fölerősödik az ének, mélyül a gitárdallam, erősödik a basszus s komorodik be a hangkép – akárcsak a lemez egésze: mestermű, mely a Rosettát továbbra is a műfaj élmezőnyében tartja.

Rosetta: A Determinism of Morality (Translation Loss Records, 2010)

http://www.myspace.com/rosetta

DOWNER, FODORPE

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés