Scriptum Metallum
2010. 09. 08.
Sziget a hangorkánban (Time To Burn: Is.Land)
Sziget a hangorkánban (Time To Burn: Is.Land)
Viszonylag sokáig tartotta magát az a tendencia, hogy Franciaországban gyakorlatilag csak mikroszkóppal (vagy még azzal sem) lehetett kiemelkedő, metalzenéhez köthető bandákat találni. Aztán a kétezres években szerencsére valami megmozdult a gall kakas szemétdombján: nemcsak a filmművészetben nyertek teret brutális vizuális orgiák, hanem a muzsika világában is felütötte fejét a súlyosság és a kreativitás. Elég csak a Hacride-ot, vagy írásunk tárgyát, a Time To Burnt meghallgatni.

Is.LandDOWNER: A valamikor 2002 környékén, Párizsban megalakult négyesfogat egy EP (Burn the Lie Down, 2004) és egy nagylemez (Starting Point, 2005) után jelentette meg 2007-ben Is.Land című anyagát, amellyel elérte életműve első (és eddig egyetlen) csúcspontját, belerántva a hallgatóságot valami igazán komoly és kíméletlen világba, amely egyszerre merít a hardcore és a metal agressziójából, valamint a jazz komplexitásából. Bár noise-os, sludge-os post-hardcore-jukban befogadhatóság szempontjából csak igen kevés kapaszkodó akad, a ráfordított idő és energia végül meghozza a kívánt hatást: a vastag, groove-os riffek, a fifikás basszus- és dobjáték, valamint Eddy Duluc észvesztő, torzított üvöltéseinek kombinációja simán vetekszik a „legszebb” Converge- és Botch-zúzdákkal.

Az intróként funkcionáló, óvatosan ránkzúduló Is komor dobütéseiből és emelkedett akkordbontogatásából kibomló, zseniális Nayeli bólogatásra ingerlő főtémájával rögtön megadja az alaphangulatot, s egy örvénylő lávafolyam erejével törnek elő a hangfalakból a disszonáns, zajos hangok, amelyek két rövidebb pillanat erejéig elérik a nyugvópontot, hogy utána még nagyobb hatásfokkal robbanjanak az éterbe. A tűz- és vérvörös színekkel „megfestett”, ideges vágásokkal operáló performansz-klip pedig tovább fokozza a zaklatottság érzését:


Time To Burn - Nayeli

FODORPE: A francia kvartett alkotásainak szenzuális hatását megérzékíteni igyekvő kritikusok előszerettel használják a ’hideg’, ’sivár’, ’zord’, ’távoli’ jelzőket – ezek teherbírását most különösebben nem mérlegelve annyit megállapíthatunk: kétségtelenül nem azok találnak értéket ebben a zenében, akik fülbemászó dallamokra vágynak. A Nayeli klipjének viszont éppen az lehet az egyik lehetséges hatása a befogadóra, hogy humanizálja a zene barátságtalanságát – a zenekar legkevésbé sem tough guy kinézetű tagjai és a feltűnő műgonddal esztetizált (tulajdonképpen szép) képek ugyanis furcsa mód kissé megszelídítik a produkció vadságát.

DOWNER: A remekbe szabott kezdés után szerencsére nem áll le a gépezet, a több mint hétperces Emma Peel ugyanis az album legjobb tétele, nyomasztó, középtempós lüktetés, amit Julien Bonicel feszes, a dal második felében jazzes, sok pörgetést és cines színezést rejtő dobmunkája visz el a hátán, de szintén zseniális a második harmadban hallható harangjáték- és a húzós basszus.

FODORPE: Az album első harmada nagyon egységes és finom arányokat használó zenei világot mutat: a Nayeli-t folytató Emma Peel döngölő bevezetője megkapóan úszik át a középrész szellősebb, dallamos énekből és Isist idéző basszusjátékból építkező középrészbe, hogy a harmadik egység visszavigyen bennünket a kezdet sűrű témájához.
 

Time To Burn - Emma Peel

DOWNER: Ezt követi a félelmetes felvezetővel bíró, felpörgő majd durva középtempóba átcsapó Tormenta, amely átömlik az indusztriális, ambientes átkötő-tételbe, a .-ba, hogy aztán egy újabb jazzes ihletettségű, vibráló ritmikájú, instrumentális szösszenet következzen (Isle of Men). A Tsering Lhamo egy lassan őrlő, doom-os szörnyeteg, ahol valamivel nagyobb teret kap a dalszöveg is: míg a többi szám csupán egy-két versszakból vagy annak ismételgetéséből áll, itt már hosszabban van kifejtve a mondanivaló (ami kb. abból áll, hogy ne fogadd el a rád tukmált ideológiákat, hanem nézz jobban körül). A valamivel visszafogottabb Sangban már egy dallamosabb énekhang is megmutatkozik, ami aztán a Greamben is feltűnik, míg a záró Landben már teljesen eltűnik az eszeveszett bömbölés, s teret nyer egy valamivel nyugodtabb hangulat, amelynél ismét az erőteljes dobjáték játssza a főszerepet.

FODORPE: Vitán felül áll, hogy az album további szerzeményei sem az olcsó népszerűségre való törekvés jegyében íródtak. A Tormenta-ban a Cult of Luna, a Converge és a free jazz egyenként sem éppen rádióbarát zenei világa találkozik, a gyors és technikás Isle of Men a zenészek hangszeres tudásáról tanúskodik, a Tsering Lhamo Eddy Duluc torokmetszett visításának, a lágyabb post-rock és a disszonáns doom-sludge riffeknek az ötvözete.
 
Time To Burn

DOWNER: Az utolsó két dalban erőteljes drone-hatások is megmutatkoznak, amennyiben a tételek lezárásai egyaránt a monoton ismétlődésre épülnek (a Land esetén az alaptémára pengetett hangok külön is hátborzongatóak s gyönyörűek). Egyéb érdekessége még az albumnak a keretes szerkezet: a cím (Is.Land) ugyanis három nótát jelöl, mégpedig az elsőt (Is), az ötödiket, vagyis a középsőt (.) és az utolsót (Land), s ezek mindegyike erős ambientes jelleggel bír.

FODORPE: A Sang és a Gream esetében nem könnyű eldönteni, hogy ekkorra a muzsikusok alkotói fantáziája vagy a hallgató fáradt el jobban, mindenestre a záró Land-et indító down-tempó, a kizengett gitárhangok és a kompozíció szellősége enyhet hoznak, s a befejezés említett drone-os fokozása sem nyúlik oly hosszúra, hogy a befogadó menekülőre fogja.

DOWNER: Bár a srácok egy rövid ideig szünetet tartottak (igaz, ezt is az új dalokon való agyalás miatt tették), jelenleg aktívan koncerteznek (sajnos felénk nem nagyon kacsintgatnak), de új LP kiadásáról eleddig nem érkezett hír. Úgyhogy várjunk türelemmel, egyszer csak eljön az ideje az (újabb) égésnek.

Time To Burn: Is.Land (Basement Apes, 2007)

www.myspace.com/timetoburnband

DOWNER, FODORPE

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés