2010. 10. 17.
"Lassú" hallgatás?
A könyv kultúrtörténetével foglalkozó munkákból tudható, hogy Európában Gutenberg találmánya előtt és a 18. század közepéig elterjedt volt az intenzív, elmélyülő, egy-egy részletre újra és újra visszatérő olvasás. Később, a könyvnyomtatás és -terjesztés iparosításának korszakában viszont már az extenzív, gyors, inkább mennyiség-, mint minőség-elvű olvasás vált általános szokássá. A zenének a digitális forgalmazás nyújtotta könnyű elérhetősége újfent időszerűvé teheti e két befogadásmód viszonyrendje fölötti rövid töprengést.
Nekem valaha azt tanították: egy Beethoven-szimfóniával úgy ismerkedik meg az ember, hogy beszerzi a hanghordozót, kikölcsönzi a partitúrát, s így a fül és a szem együtt igyekszik föltérképezni a mű szerkezetét. Amikor már valamelyest eligazodik benne, akkor a zenei könyvtárból kihozza a más karmesterrel és zenekarral készült változatait, hogy a különböző értelmezéseket össze tudja vetni. Azt most ne firtassuk, ezt a méltányolhatóan igényes módszert mennyiben sikerült nekem megvalósítanom, egy biztos: sajnos összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint amennyire vonzónak mutatkozott egykor számomra. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a komolyzene iránt komoly elkötelezettséggel bíró (de nem muzsikus) barátaimra a mai napig sokkal inkább jellemző az intenzív, elemző befogadásra való törekvés, mint amely a szélesen értett populáris zenei műfajok fogyasztási szokásainál tapasztalható. Miközben a különböző kulturális besorolással bíró alkotások közötti értékegyenlőség elvét magam is vallom – vagyis soha nem ismerném el, hogy a barokk opera eleve magasabb rangú alkotásokat hozott létre, mint a modern jazz, a magyar népzene vagy a metal. Másfelől viszont nem tartom magaménak azt a radikális pragmatista esztétikai nézetet sem, mely szerint a komoly és a könnyű, a magas és a népszerű különbségét egyáltalán ne az alkotásban, hanem kizárólag az adott mű használatában, befogadásának módjában keressük. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy adott kulturális produktum megalkotottsága részben behatárolja azt, hogy milyen receptív műveletek képesek vele termékeny kapcsolatba lépni. Az egynyári slágerek túlnyomó többségénél jobban járunk például, ha a rádióból fölhangzó dallamot együtt énekeljük az előadóval (vagy csatornát váltunk), mint akkor, ha a szövegét alapos poétikai-retorikai olvasásnak vetnénk alá, illetve a zene nem létező összetettségének erednénk a nyomába.
Manapság, amikor a világháló beláthatatlanul gazdag és kifogyhatatlan zenei „könyvtárként” működik, amikor akárcsak egyetlen alműfaj esetében is oly mennyiségű anyaggal találkozhatni, mely a mégoly elszánt rajongót is folyton-folyvást lemaradottságával szembesíti, az extenzív zenehallgatás, az eddig még nem hallott albumok, nem ismert előadók fölkutatása nagyon is magától értődő s vonzó stratégiának mutatkozik. Jelen kérdés nem is erre vonatkozik, sokkal inkább arra, hogy jut-e idő s erő a mennyiségi beszerzés mellett az elmélyülő befogadásmódra. Erre a dilemmára természetesen minden zenehallgató saját szokásrendjével adja meg a választ, nyilván nagyon sokfélét találna egy erre irányuló közönségkutatás. Jobb híján most csak a saját – a többinél semmivel sem érvényesebb – válaszomat tudom megfogalmazni: a kínálat jóformán fölfoghatatlan bősége egyre inkább arra int engem, hogy mind kevésbé legyen kedvem középszerű alkotásokkal randevúzni, inkább a talán nem is oly nagy számban fölbukkanó remekművekkel igyekezzek minél bensőségesebb viszonyt kialakítani. Most éppen a napokban megjelent új Intronaut albummal (Valley of Smoke) kóstolgatjuk egymást, egyelőre csupán annyit merek róla kijelenteni: összetett és fontos. Ha nem esz meg reggelire, akkor folytatása következik...
Nekem valaha azt tanították: egy Beethoven-szimfóniával úgy ismerkedik meg az ember, hogy beszerzi a hanghordozót, kikölcsönzi a partitúrát, s így a fül és a szem együtt igyekszik föltérképezni a mű szerkezetét. Amikor már valamelyest eligazodik benne, akkor a zenei könyvtárból kihozza a más karmesterrel és zenekarral készült változatait, hogy a különböző értelmezéseket össze tudja vetni. Azt most ne firtassuk, ezt a méltányolhatóan igényes módszert mennyiben sikerült nekem megvalósítanom, egy biztos: sajnos összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint amennyire vonzónak mutatkozott egykor számomra. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a komolyzene iránt komoly elkötelezettséggel bíró (de nem muzsikus) barátaimra a mai napig sokkal inkább jellemző az intenzív, elemző befogadásra való törekvés, mint amely a szélesen értett populáris zenei műfajok fogyasztási szokásainál tapasztalható. Miközben a különböző kulturális besorolással bíró alkotások közötti értékegyenlőség elvét magam is vallom – vagyis soha nem ismerném el, hogy a barokk opera eleve magasabb rangú alkotásokat hozott létre, mint a modern jazz, a magyar népzene vagy a metal. Másfelől viszont nem tartom magaménak azt a radikális pragmatista esztétikai nézetet sem, mely szerint a komoly és a könnyű, a magas és a népszerű különbségét egyáltalán ne az alkotásban, hanem kizárólag az adott mű használatában, befogadásának módjában keressük. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy adott kulturális produktum megalkotottsága részben behatárolja azt, hogy milyen receptív műveletek képesek vele termékeny kapcsolatba lépni. Az egynyári slágerek túlnyomó többségénél jobban járunk például, ha a rádióból fölhangzó dallamot együtt énekeljük az előadóval (vagy csatornát váltunk), mint akkor, ha a szövegét alapos poétikai-retorikai olvasásnak vetnénk alá, illetve a zene nem létező összetettségének erednénk a nyomába.
Manapság, amikor a világháló beláthatatlanul gazdag és kifogyhatatlan zenei „könyvtárként” működik, amikor akárcsak egyetlen alműfaj esetében is oly mennyiségű anyaggal találkozhatni, mely a mégoly elszánt rajongót is folyton-folyvást lemaradottságával szembesíti, az extenzív zenehallgatás, az eddig még nem hallott albumok, nem ismert előadók fölkutatása nagyon is magától értődő s vonzó stratégiának mutatkozik. Jelen kérdés nem is erre vonatkozik, sokkal inkább arra, hogy jut-e idő s erő a mennyiségi beszerzés mellett az elmélyülő befogadásmódra. Erre a dilemmára természetesen minden zenehallgató saját szokásrendjével adja meg a választ, nyilván nagyon sokfélét találna egy erre irányuló közönségkutatás. Jobb híján most csak a saját – a többinél semmivel sem érvényesebb – válaszomat tudom megfogalmazni: a kínálat jóformán fölfoghatatlan bősége egyre inkább arra int engem, hogy mind kevésbé legyen kedvem középszerű alkotásokkal randevúzni, inkább a talán nem is oly nagy számban fölbukkanó remekművekkel igyekezzek minél bensőségesebb viszonyt kialakítani. Most éppen a napokban megjelent új Intronaut albummal (Valley of Smoke) kóstolgatjuk egymást, egyelőre csupán annyit merek róla kijelenteni: összetett és fontos. Ha nem esz meg reggelire, akkor folytatása következik...
Kulcsszavak:
befogadásmód