2010. 10. 25.
Piszkos Philharmónia (Arson Anthem: Insecurity Notoriety)
Meg tudom érteni azokat, akik képtelenek kitörő lelkesedéssel fogadni Philip Anselmo rendre felbukkanó, különböző stílusban fogant projektjeit. Ezek a zenék ugyanis legtöbbször olyan underground „őrületek”, melyek nem feltétlenül korunk elvárásainak megfelelő színvonalon készülnek, hanem inkább egy-egy letűnt éra hangulatát próbálják meg visszaadni. Ezt nyújtotta Phil közreműködésével például a Viking Crown, a Necrophagia s ezt nyújtja az Arson Anthem is.
Jómagam szinte kivétel nélkül kedvelem Anselmo munkásságát (a korai glam rockos, power metalos vonalat vegyük ifjúkori „szárnypróbálgatásnak”), kezdve a Pantera korszakalkotó metaljától, a Down dögös sludge/southern-jén, a Necrophagia brutális death metalján, a Christ Inversion, a Viking Crown és az Eibon zajszennyezésnek is beillő black metalján, a Southern Isolation és a Body and Blood melanolikus merengésein át egészen a Superjoint Ritual és az Arson Anthem kompromisszummentes hardcore-jáig. Sajnos a felsorolt bandák közül már csupán a Down és az AA üzemel (legalábbis Phillel, hiszen a Necrophagia Killjoy zenekara, aki a csapat élén továbbra is „gyilkolja” az arra érdemesek dobhártyáit), de ez a poklokat megjárt, mostanában viszont fizikailag és szellemileg is egyre jobb kondiba kerülő 42 éves fickó továbbra is bizonyítja, hogy még mindig érdemes odafigyelni arra, amit létrehoz.
Az Arson Anthem azonban nem kizárólag róla szól, mint ahogyan a Superjoint Ritual sem így működött. Mindkét esetben egy-egy cimborával közös nosztalgiázás adta az ötletet a bandák életre hívásához: az SR-t az eyehategod-os és downos haverrel, Jimmy Bowerrel alapították (hozzácsapódva az akkor már együtt zenélgető Kevin Bondhoz és Joe Fazziohoz), az AA-t pedig a szintén EHG-s Mike Williams-szel. Utóbbi története annyiból érdekesebb, hogy mindez áttételesen a Katrina-hurrikánnak köszönhető: Mike New Orleans-i házát ugyanis totálisan elpusztította az áradat, így átmenetileg Phil fogadta be őt magához, ami aztán magával hozta egy közös mókázás ötletét.
Jómagam szinte kivétel nélkül kedvelem Anselmo munkásságát (a korai glam rockos, power metalos vonalat vegyük ifjúkori „szárnypróbálgatásnak”), kezdve a Pantera korszakalkotó metaljától, a Down dögös sludge/southern-jén, a Necrophagia brutális death metalján, a Christ Inversion, a Viking Crown és az Eibon zajszennyezésnek is beillő black metalján, a Southern Isolation és a Body and Blood melanolikus merengésein át egészen a Superjoint Ritual és az Arson Anthem kompromisszummentes hardcore-jáig. Sajnos a felsorolt bandák közül már csupán a Down és az AA üzemel (legalábbis Phillel, hiszen a Necrophagia Killjoy zenekara, aki a csapat élén továbbra is „gyilkolja” az arra érdemesek dobhártyáit), de ez a poklokat megjárt, mostanában viszont fizikailag és szellemileg is egyre jobb kondiba kerülő 42 éves fickó továbbra is bizonyítja, hogy még mindig érdemes odafigyelni arra, amit létrehoz.Az Arson Anthem azonban nem kizárólag róla szól, mint ahogyan a Superjoint Ritual sem így működött. Mindkét esetben egy-egy cimborával közös nosztalgiázás adta az ötletet a bandák életre hívásához: az SR-t az eyehategod-os és downos haverrel, Jimmy Bowerrel alapították (hozzácsapódva az akkor már együtt zenélgető Kevin Bondhoz és Joe Fazziohoz), az AA-t pedig a szintén EHG-s Mike Williams-szel. Utóbbi története annyiból érdekesebb, hogy mindez áttételesen a Katrina-hurrikánnak köszönhető: Mike New Orleans-i házát ugyanis totálisan elpusztította az áradat, így átmenetileg Phil fogadta be őt magához, ami aztán magával hozta egy közös mókázás ötletét.
A további tagok megtalálása ezek után nem lehetett nehéz feladat. A dobok mögé a country-legendák leszármazottja, Hank Williams III ült (aki már a Superjoint Ritualban is „alapozott” – ott még négyhúroson), a basszusgitárt pedig egy szintén helyi barát, Collin Yeo akasztotta nyakába. És végre, Anselmo ezúttal nem a mikrofont választotta, hanem a gitárt, ami számomra külön öröm, mivel imádom szennyes, zajos, kicsit pontatlan, ám mégis roppant hangulatos riffjeit (persze a hangjával sincs bajom).
A négyesfogat 2008-ban ki is hozott egy nyolcszámos kislemezt (Arson Anthem), s a rajta sorakozó lényegre törő, agresszív dühkitörések már jelezték, hogy akik szerették a Superjointot, azok ezúttal sem fognak fanyalogni; a különbség csupán annyi, hogy az új csapat még pőrébb felfogásban játssza a hc-t.
Arson Anthem: Naught/Foul Pride/Isolation Militia
A teljes nagylemezre mostanáig kellett várni: az Insecurity Notoriety fél órába sűrített tizenhét tétele maga a klasszikus hardcore-mennyország. Csupa-csupa kíméletlen D-beat szörnyeteget karcoltak cédére a srácok. Az előzőekhez képest most némi crustos hangulat is vegyül a legszebb Discharge- és Negative Approach-hagyományokat megidéző, trendeken kívül álló tételekbe. Anselmo hozza kifacsart, szélsebes témáit (ugyanakkor néhány sludge-osabb pillanat is felbukkan, például a Co-Dependent and Busted-ben vagy a Teach the Gun…-ban), Hank III gyakorlatilag végigcsápolja a harminc percet (vajon hány dobverő bánhatta mindezt?), szerencsére Yeo torzított basszgitárjának is sok tér jut, Mike pedig a már EHG-ban is megszokott ordibálásokkal operál (melyek ezúttal némileg megidézik a slayeres Tom Arayát is).
Klisésen fogalmazva dalokat nehéz kiemelni, mert elég tömör massza az egész album, amely szerencsére még éppen a „bőségesen elegendő”-határvonalon belül mozog. De azért megemlíthető a „Spit out trash cash”-refrén miatt emlékezetes Foul Pride, a gyors és lassú részeket jól ötvöző More Than One War, a remek főriffel bíró Crippled Life, a gyakorlatilag két-három hangból felépülő Kleptomania és a záró, a többihez képest már komplexnek számító, a komótos indulásból az anyag leghangulatosabb nótájává váló, címében is figyelemfelkeltő Teach the Gun (To Love the Bullet).
Arson Anthem: Insecurity Notoriety (Housecore Records, 2010)
http://www.myspace.com/arsonanthem
Arson Anthem: Insecurity Notoriety (Housecore Records, 2010)
http://www.myspace.com/arsonanthem
downer