2010. 11. 09.
Lélegző-kifullasztó instrumentumok (Omega Massif, Ocoai)
Ha az instrumentális, sludge-os post-metalra terelődik a szó, akkor általában a Pelican neve ugrik be elsőként az embereknek, amihez a legtöbben rögtön hozzá is teszik, hogy az utóbbi években viszont már nem erre a csapatra esküsznek, ha ének nélküli, zúzós hangfolyamokra vágynak. Tény, hogy a chicagói gárda egy rockosabb irányba mozdult el, de az sem áll rosszul nekik. Ám aki visszasírja a régi érát, vigaszt találhat a német Omega Massif s az amerikai Ocoai eddigi munkásságában.
Omega Massif – Geisterstadt (2007, Radar Swarm)
DOWNER: Az Omega Massif Bajorország nyugati határában, Würzburgban „látta meg” a napvilágot 2005-ben. Abban az évben rögtön meg is jelent egy demo (Kalt), amelyen már csiszolatlanul megtalálhatóak voltak az első nagylemez, a Geisterstadt értékei. A magyarul Szellemváros című első album egy abszolút kellemes hallgatnivaló, s a már említett Pelican vagy az Isis rajongóinak mindenképpen ajánlott.
Hogy miért? Mert a rajta szereplő hat dal egytől egyig a legszebb post-metal hagyományokat követi, mind hangzásában, mind felépítésében nagyszerű szerzeményekről van szó. A nyitó In der Mine doom-os, komor vonulása szépen ráhangol minket arra, mi várna ránk, ha egy ténylegesen elhagyatott település düledező, rothadó romhalmazai között barangolnánk egy ködös völgy mélyén. A rövidke, drone-os címadó tovább fokozza ezt az érzést, az őt követő Nebelwand viszont kicsit más vizekre evez, más hanghullámokat kísérel meg meglovagolni. A szerkezetileg az Isis klasszikus Weight című tételére hajazó tízperces szerzemény lassan bontakozik ki (a finom akusztikus pengetések, kamarazenekari hangszerek beúszása és a dob feszes négynegyedétől a berobbanó, síró riffeken át a döngő zárlatig), ennél fogva a katarzis is sokkal erőteljesebb, mint a többi nóta esetében. A bálnahangokkal nyitó Unter Null számomra a dobos Christof Rath fifikás, pörgetésekkel sűrűn teletűzdelt játéka, a súlyos középrészből kibomló éteri, majd vészjósló témák miatt emlékezetes. A visszafogottan kezdő Arcanum a dobkiállást követően válik izgalmassá, a megszokott post-rockos/post-metalos klisé ugyanis itt is hatásos: a csendességből fokozatosan jutunk el a szilaj gitárcsapásokig és vissza. A már a címével is egyfajta lezárást jelző Exodus pedig mozgalmasságával válik a lemez legjobb tételévé. A szám egy igazi koncertfavorit, tele nagyszerű zúzásokkal, s valami különös emelkedettséggel, amely a klipjében szó szerint is megjelenik a kilőtt űrhajók képében.
Omega Massif – Geisterstadt (2007, Radar Swarm)
DOWNER: Az Omega Massif Bajorország nyugati határában, Würzburgban „látta meg” a napvilágot 2005-ben. Abban az évben rögtön meg is jelent egy demo (Kalt), amelyen már csiszolatlanul megtalálhatóak voltak az első nagylemez, a Geisterstadt értékei. A magyarul Szellemváros című első album egy abszolút kellemes hallgatnivaló, s a már említett Pelican vagy az Isis rajongóinak mindenképpen ajánlott.Hogy miért? Mert a rajta szereplő hat dal egytől egyig a legszebb post-metal hagyományokat követi, mind hangzásában, mind felépítésében nagyszerű szerzeményekről van szó. A nyitó In der Mine doom-os, komor vonulása szépen ráhangol minket arra, mi várna ránk, ha egy ténylegesen elhagyatott település düledező, rothadó romhalmazai között barangolnánk egy ködös völgy mélyén. A rövidke, drone-os címadó tovább fokozza ezt az érzést, az őt követő Nebelwand viszont kicsit más vizekre evez, más hanghullámokat kísérel meg meglovagolni. A szerkezetileg az Isis klasszikus Weight című tételére hajazó tízperces szerzemény lassan bontakozik ki (a finom akusztikus pengetések, kamarazenekari hangszerek beúszása és a dob feszes négynegyedétől a berobbanó, síró riffeken át a döngő zárlatig), ennél fogva a katarzis is sokkal erőteljesebb, mint a többi nóta esetében. A bálnahangokkal nyitó Unter Null számomra a dobos Christof Rath fifikás, pörgetésekkel sűrűn teletűzdelt játéka, a súlyos középrészből kibomló éteri, majd vészjósló témák miatt emlékezetes. A visszafogottan kezdő Arcanum a dobkiállást követően válik izgalmassá, a megszokott post-rockos/post-metalos klisé ugyanis itt is hatásos: a csendességből fokozatosan jutunk el a szilaj gitárcsapásokig és vissza. A már a címével is egyfajta lezárást jelző Exodus pedig mozgalmasságával válik a lemez legjobb tételévé. A szám egy igazi koncertfavorit, tele nagyszerű zúzásokkal, s valami különös emelkedettséggel, amely a klipjében szó szerint is megjelenik a kilőtt űrhajók képében.
A kvartett azóta kiadott még egy szintén jól sikerült split anyagot az elborult jazz metalt játszó Mount Logannel, s a közeljövőben egy új albumra is van kilátás, amely a srácok myspace-es ars poeticája alapján („Akkor sem játszanánk gyorsabban, ha tudnánk.”) valószínűleg nem fog komoly stílusváltást eredményezni.
FODORPE: Valóban: a Pelican történeti jelentőségét éppúgy nem érdemes vitatni, mint azt, hogy az újabb lemezeiken gyakorivá váló lágyabb témák nem föltétlenül találkoznak azokkal a műfaji várokozásokkal, melyeket pl. a méltán klasszikus rangú Australasia című albumukkal ők maguk alakítottak ki. Őszintén szólva én is kevésbé lelem kedvem a legutóbbi két opus olykor cincogásba hajló gitártémáiban, de hát lelkük rajta. Az Omega Massif aligha tagadhatná le a Pelican-hatást, ugyanakkor egy fokozattal gorombább és sötétebb a németek tónusa, több a doom elem, mint az amerikai mestereknél.
A lassú tempó húzását a nyitó In der Mine-ben a ritmusgitár egyszerű, de annál hatásosabb, repetitív játékát dúsító basszus és dob biztosítja, s ezt egészíti ki a másik, magasabb hangtartományban építkező gitárszólam. Alighanem igaza van azoknak a szakíróknak, akik a sludge/post-metal műfajon belül a hangszeres játék technikai nehézségi fokát nem tekintik különösebben pertinens értékmércének, sokkal inkább azt mérlegelik, hogy mennyire képes az adott alkotás atmoszférát teremteni. Az olyan minimál témákból kibomló kompozíció esetében, mint a Nebelwand, kétségtelenül ezen múlik a sikerültség: a szerzemény második felében a triolák és nyolcadok szabályos váltakozása adja az egyszerre hömpölygőnek és szaggatottnak ható alapot, melyre egy bedurvított space rock gitárszólam úszik rá. Az Unter Null-ban olyan torzított gitárhangokat hallunk, amelyek egyszerre keltik azt a hatást, melyet a magnetofon korszakból ismerhetünk jól (húzza a szalagot a készülék), és keltik a szándékos hamisság érzetét, jó adag space savazás itt is fölbukkan a második részben. Jóformán az album öszes kompozíciója kapcsán fölmerülhet a kérdés, hogy a túlnyomórészt adagioban, legföljebb néha andanteban sokszor megismételt egységnyi témák nem hatnak-e túlzottan is puritánul a hallgató számára: a műfajt nem kedvelők bizton hamar elunhatják a zenei építkezésnek ezt a formáját, az elkötelezett hívek viszont tudják, hogy mindig akkor jön egy váltás, amikor annak épp itt az ideje – az Arcanum-ban 4 perc lassúdad hömpölygése után tűnik föl a színen egy leginkább a Rosetta-ra emlékeztető motívum, melyből nagyon szépen bomlik ki a hátralévő 5 perc. Az Exodus méltó kivezetése ennek a remek albumnak: a korábban említett, nyúzó-falsító effekt újra működésbe lép, a (szó zenei értelmében vett) páratlan (3-as lüktetésű) ütemezésben írt egyszerű ritmusképletekre mélyre hangolt gitárok hoznak falbontó témát.
www.myspace.com/omegamassif
Ocoai – Breatherman (2008, Missing Words Records)
DOWNER: A Tennessee-be való Ocoai szintén nem ma jelentette meg debütáló LP-jét, ám ez is hasonlóan emlékezetes, mint a német kollégáké. A 2008-as Breatherman is őrzi a Pelican-hagyományokat, ám bizonyos szinten még túl is lép azon: a helyenként felbukkanó csellós és fúvós részek ugyanis hihetetlen hangulati többlettel ruházzák fel az egyes dalokat.Persze a komolyzenei hangszerek metallal való társítása nem újdonság (stíluson belül maradva elég, ha csak a szintén zseniális *shels ehelyütt még valamikor elemezni kívánt munkájára, a Sea of the Dying Dhow-ra gondolunk), ám mértéktartó és okos használata még mindig rejt magában annyi izgalmat, hogy az ember automatikusan felkapja rá a szürke hétköznapokba alaposan beleragadt fejét.
Éppen emiatt a címadó tételben felcsendülő trombita, majd a Manifestantben „felsíró” cselló, a Pour Rever harang- és a Liberer Le Piano címében is jelzett zongora játéka erősen filmzeneszerű hatásokat keltenek, amelyeket az egyébként is ének nélküli, mozgalmasabb, riffelősebb részek sem tompítanak. Külön említést érdemelnek még a gitárokból kitörő éles és magas hangok, amelyek néhol már-már a hamisság határán táncolnak, ám szinte védjegyszerűen épülnek bele az ötös muzsikájába.
Három fő kompozíciója van a lemeznek. A címadó a játékideje nagy részében visszafogottabb hangokat penget (és fúj), csupán a harmadik harmadban lép rá a torzítópedálra a két gitáros, Travis Kammeyer és Joe Armstrong. A Babble fokozatosan építkezik: a basszer Bo Dugger felvezetőjét lassanként ölelik körbe a dobos Joey Metcalf műfajhoz mérten okos hangszerkezelése és a hathúrfelelősök éteri harmóniái, hogy aztán végül hatalmas energiák szabaduljanak (f)el. A záró harmadot végigvezető, szépséges akusztikus riff pedig tipikusan az a fajta, ami beleég az emlékezetbe, s a legváratlanabb pillanatokban bukkan elő újra, álmatlan éjszakákat előidézve, hogy ugyan honnan is lehet ismerős ez a téma. A Lunoir ezzel szemben inkább az aprításra helyezi a hangsúlyt. Ez a lemez végéhez közeledve remekül megemeli az adrenalinszintet, amit a záró Liberer Le Piano hivatott elfojtani.
Szintén fontos még szóba hozni a banda tavaly megjelent, Panzerrel, Dormia-val és Generation of Vipers-zel közös splitjét (Peacecreature), amelyen az Ocoai egy kétrészes, monumentális szerzeménnyel képviselteti magát (Le Démon Sur La Colline), garantáltan izgalomban tartva a második nagylemezt várók hallóidegeit.
FODORPE: Az a tény, hogy az Ocoai eddigi egyetlen nagylemezére a Google összesen 10 (sic!) magyar nyelvű találatot ad ki, melyek között egyetlen kifejtett ismertető vagy kritika sem szerepel, semmit nem árul el az album valódi értékeiről, melyeket ékes szavakkal sorol elő downer kolléga, így megismételnem nem szükséges. Számomra a Breatherman erőteljes, progresszív sludge ömlései éppúgy sokat jelentenek, mint az olyan post-rock/shoegaze szerzemények, mint a Manifestant és a Pour Rever – előbbit talán a Monoval és a Godspeed You Black Emperor-ral, utóbbit a Worm Ouroboros-szal lehetne rokonítani. A Bubble azért az album egyik csúcspontja, mert érzékenyen illeszti össze ezeket a zenei hagyományokat. A spliten napvilágot látott Le Démon Sur La Colline a maga közel 16 percével igazolja, hogy a sokak által hanyatlónak, kifulladónak nyilvánított műfajban még bőven van lehetőség, csupán kellően tehetséges zenekarok albumait kell hallgatni. Szóval részemről a nervus acusticus szárazon tartva, s bízom e két remek banda majdani új lemezeiben.
DOWNER, FODORPE
Kulcsszavak:
Omega Massif, Ocoai