Anthrax, Megadeth, Slayer és Metallica. Egy nap, ugyanazon a színpadon, egymást követően. Fizikailag sem egyszerű annak, aki végigbangeli, ugrálja, léggitározza az 5 órás + átszerelések szabdalta koncertfolyamot. Így van ez szinte akkor is, ha fotelból, kanapéról követi az ember az eseményeket. Az 50-hez közeledő zenészek, korszakformáló, meghatározó zenéi ma is erőteljes hatással vannak a hallójáratainkra, a zenei ízlésünkre. Thrash ’em All!
Idén második alkalommal rendezték meg Európában a Sonisphere Festival rendezvénysorozatot. A 11 országban június 16. és augusztus 8. között zajló koncertek közül kiemelkedik az a 7 helyszín, ahol egymás után lépett színpadra az Anthrax, a Megadeth, a Slayer és a Metallica, azaz (a) The Big 4, a „Nagy négyes”, a thrash metal 80-as évekbeli alapbandái. A varsói, a jonschwili és a miloviczei koncertet követte a június 22-én rendezett szófiai, amelyet a világ mozijai élőben közvetítettek – Magyarországon a szegedi Belvárosi mozi. November elején ez a koncertfelvétel jelent meg DVD-n és Blu-Ray változatban.
A kép- és hangfelvétel háromféle variációban került kiadásra. Blu-Rayen, kétlemezes DVD-n és boxban, amiben a 2 DVD-n kívül 5 CD-n hallgatható meg a 4 koncert hanganyaga, valamint mindenféle haszontalan tárgy, kifejezetten sokpénzű gyűjtőknek. Jómagam a 2 lemezes változatot vásároltam meg, ami 310 percben közli a koncerteket és 50 percben egy riportot a kulisszák mögül.
Amikor anno tudomást szereztem az eseményről, egyből tájékozódtam a hozzánk legközelebb eső cseh koncert helyszíne és jegyárai felől. Ez még rendben is lett volna, viszont a június 19-i rendezvényre való eljutás időigénye, valamint az ottlét problémát jelentett (a 4-eken kívül föllépett még a Fear Factory, a Devildriver, az Alice In Chains, a Stone Sour, a Volbeat, a Therapy?, a Rise Against plusz 3 hazai versenyző – a bolgárok okosabban intézték: náluk a Big 4 fellépése utáni nap kapott színpadot a Rammstein, a Manowar, az Alice In Chains stb). Magának a 4-eknek a végigthrashelése is gondot jelenthet egy fizikálisan nem felkészült egyednek, hát még a többi érdekes és izgalmas bandával karöltve… no, de az már jóval meghaladta volna az anyagi kereteimet, hogy 2-3 napot töltsek egy külföldi panzióban. Ráadásul, akkor még arra számítottam, hogy tavasszal Bécsben láthatom a Slayert, Budapesten májusban, 14-én a Metallicát, június 20-án a Megadeth-t. Így külön-külön jobban is élveztem volna a programokat, praktikusabbak is lettek volna. Aztán Tom Araya nyakilag lerobbant, a május-júniusi terveim pedig más miatt törlődtek…
Szegedre kár lett volna leutaznom, számítottam a megörökítő szándékra (s piaci értékére). Elegáns kiadvány a 2 DVD, az elsőn az Anthrax, a Megadeth és a Slayer 60-60 perces koncertje foglalja a helyet, a másodikon található a Metallica 130 perces élő show-ja, plusz a backstage-riport. A kísérő füzetke is sok hasznos infót tartalmaz. Érdekes megfigyelésekre készteti forgatóját. A dugig telt Vasil Levski stadionban fellépő zenekarok stáblistáját is közli a kiadvány, első helyen a zenészekkel. Míg a Slayer és az Anthrax esetében az ABC-sorrend figyelhető meg, addig a Metallicánál Hetfield nevével, a Megadeth-nél Mustaine-nel indul a felsorolás. Utóbbinál ráadásul Ellefson követi, s csak lentebb áll Broderick és Drover neve.
Az egyedüli fellépő, akinek a tagsága is a klasszikus, az „eredeti”, az a Slayer. Az Anthraxből én nem Dan Lilkert, hanem Dan Spitzet hiányoltam, aki 2005-2007-ben viszont részt vett a nosztalgiaturnén. A Megadeth Nick Menzával és Marty Friedmannel érte el legnagyobb sikereit, míg a Metallica ünneplésén egy ilyen alkalommal Cliff Burtonnek és Jason Newsteadnek is „helye lett volna” – na persze kettejük „ittléte” a legproblémásabb…
Ha a set listeket is górcső alá vesszük, ismét érdekes megállapításokra juthatunk. Az Anthrax az 1993-as első Belladonna nélküli lemezének, a Sound of White Noise-nak a slágerével bezárólag adta elő 10+1 számból álló műsorát. Amúgy tiszta old school volt a megmozdulás. A Megadeth az új lemezéről, az Endgame-ről csupán a Head Crushert nyomta el, amúgy a Cryptic Writing nyitódalán, a Truston kívül itt is csak viszonylag régi szerzemények kerültek műsorba, noha az első lemezt teljesen hanyagolták. Teszem hozzá a nyár nekik a Rust In Peace 20 éves megemlékezésére fókuszált. A Slayer nem gatyázott: a World Painted Blooddal nyitottak, majd jött a Jihad a Christ Illusionről, de a tavaly novemberi korongról elővették még a Hate Worldwide-ot és a Beauty Through Ordert is. A God Hate Us All lemezről a Disciple szólt, amúgy 2-2 szám került elő a Reign In Bloodról, a South of Heavenről és a Seasons In the Abyssról. A legrégebbi érát a Chemical Warfare képviselte egyedül. Nem a nosztalgiából él a csapat, még egy ilyen nosztalgia rendezvényen sem… A Metallica old schoollal keretezett programjában a 90-es évek balvégzetű lemezeit egyedül a Fuel képviselte, viszont az általam ki nem állhatott Death Magneticről 3 is fennforgott (hála a sátánnak: az übergagyi The Day That Never Comes nem!). Az általam tisztelt, a Metallica legkísérletezőbb, ugyanakkor közel sem hibátlan lemezének tartott St. Angerről semmi. – Érdemes közbevetni, hogy a most, novemberben megjelenő két koncert EP-jükön (Six Feet Down Under pt. 2; Live at Grimey’s) sem szerepelnek ezen éra tételei, utóbbin is a Fuel a kivétel.)
Feldolgozások terén az Anthrax viszi a pálmát: Joe Jackson Got the Time-ja, a Trust Antisocialje, valamint a Dio előtti tiszteletadás (Heaven and Hell) révén a 60 perces programjukban 3 kapott helyet. Sem a Megadeth, sem a Slayer nem tett ilyet, míg a Metallica koncertjén egy különleges Am I Evil? előadás nyert időt és teret, erről a maga idejében…
Természetesen az Anthrax, ez a szerintem ma már csak papíron és üzletileg létező zenekar kezdett. No persze a 80-as évek végén, a 90-es évek elején magam is nagy rajongója voltam zenéjüknek, különcségüknek, ugyanakkor a Bush-érával hiába próbálkoztam, nem igazán jött be nálam. A Sziget fesztiválos fellépésük alatt azért megborsózott néha a hátam, s nagy erénynek tartottam, hogy jelentősen átdolgozták némely nagysikerű számukat is. A belladonnás nosztalgia-körutak teljesen hidegen hagytak még a nagy nyári melegben is. A zenekarnak 2003 óta nem jelent meg nagylemeze, csak az énekesek körüli kavarások miatt kerültek a sajtóba.
Meg kell mondanom, nekem a „Lépfene” zenei és külképviseleti csúcspontját az 1987-ben VHS kazettán megjelentetett Oidivnikufesin adja. Ez a londoni koncertesemény a tömény Anthrax-esszencia, az első 3 lemez után, még a State of Euphoria előtt. A State-tel még egyensúlyban maradtak, a Persistence-szel már a hanyatlás jött el. Azóta a teljes lecsúszás. Nem véletlen, hogy egy nóta sem szerepel itt ebből a korszakból. No meg Belladonna nem is vállalta, gondolom. Így is tisztes volt tőle, hogy lenyomta az Onlyt, ami már Bush tagsága alatt született. Az igazán metál, nem igazán hallgatható Fistful of Metalról a sláger, a Metal Thrashing Mad hangzott fel. Amúgy főleg a 2. és 3. nagysikerű albumokról szemezgetnek, bár a Be All, End All a State-ről még beköszönt egyedüliként. Én biztos nem erőltettem volna a Medusát, ahogy az Indianshoz kapcsolódó Heaven and Hell több volt mint kínos, sajnos, mert Joey Belladonnának alig van ereje már amúgy is a magasabb regiszterben, itt pedig ez világosan, csúfosan kihallatszik. Benante, akár egy csúcskovács üti a dobokat, Rosenfeldünk (Scott Ian) totál kivarrva hozza az atombiztos ritmusokat, Bellónak szerintem festett a haja-szakálla, s kevesebbet mozog, mint régen. A hősünk az a Rob Caggiano, aki vagy tag, vagy nem, de már szinte egy évtizede zenél a többiekkel – kivéve, ha a nosztalgia-üzlet nem úgy kívánja. Több megbecsülést érdemelne, mert szerénységénél csak a gitártudása nagyobb!
A Megadeth-t elkapta az eső. A riportban Ellefson egyfolytában az eget kémleli és esőt jósol (ha a Slayer közben szakad, az véreső lesz, mondja nevetve). A 12 számos, keretes programjuk feléig szakadt az égi áldás, de őket nem zavarja, ahogy a közönséget sem (a kamera sokat pásztázza a melltartóra vetkőző hölgyeket…), beljebb állnak a színpadon úgy nyomják. Két nappal korábban még Budapesten, a PeCsában zenéltek, most hasonló programmal állnak elő: nem a teljes RIP sorrenddel, de azzal a központban. MegaDave-ünk elég visszafogott, nincs rendben a hangja, be van rekedve, de nyomja becsülettel, s hatalmasakat szólózik. Jobb kezdés, mint a Holy Wars/Hangar 18 1990 óta nincs is számukra. De előkerülnek – a nagy 3-as – lemezeikről (RIP, Countdown, Youthanasia) a legjobb tételek. Ahogy a Wake Up Dead is a Peace Sells…-ről. Nekem egyedül a Hook In Mouth igazi tartalom nélküli tekeréssorozata (elbírtam volna helyette a Devil’s Islandet) és az azt követő Trust gyengesége ültette le a műsort, de ezt a tévelygést egy olyan erős 3-as követte, ami heveny villázásra késztetett a kanapéról: Sweating Bullets, Symphony of Destruction és Peace Sells/Holy Wars repríz – igazán lelkesítő volt.
A Slayer setjénél kezdett sötétedni, így némi világítás is erősítette a show-t. Míg jellemző módon az Anthrax az Among The Living korabeli, úgy a Megadeth a Rust In Peace-es molinóját (üdv. Vic!) lógatta a monstre színpad fölé, addig a Slayer pusztán a dobállvány két oldalára helyezett egyenként 3x6 Marshall ládával állt ki – ennyi. Kerry King már önmagában is látványos, de Hanneman, akinek az arcát csak pillanatokra lehet elkapni a belógatott haja alól is bőrgatyában heavy-skedett. Araya piros pólójában besétált, beleüvöltött a mikrofonba, én meg kiugrottam nyugalmi pozíciómból, adrenalin-hegyek, most hogy írom e sorokat, felidéződik az akkori állapot, szintén vértolulás! Szeretnék ilyen fitt lenni 50 évemhez közeledve, mint ő: sűrű hosszú haj, vékony testalkat, az évek alatt kivarrt alkarok (ebben csak Hetfield tett túl rajta, de nála a Sámson-effektus működhetett, persze Kerryt senki nem tudja túllicitálni). A Jihad alatt, tőle eddig szokatlanul, karmozdulatokkal, grimaszokkal metakommunikált, s ez később is ismétlődött, hiába, ha már nem headbangelhet, akkor itt erősít be! Ők is 12 számot prezentáltak, némi eső őket is megörvendeztette, de semmi vér- vagy béka-. Lombardót kell-e dicsérnem? Cséphadaró kezeivel maga a klasszis.
Vajon mi a fenét kezd az a rajongó, aki a Slayert is és a Metallicát is imádja, s most izomfájdalmakkal liheg eldöntetlenül hagyva a kérdést: eldőljön-e vagy bírja még a gyűrődést a ’tallicán is?
Na de a Metallica-tagságának is ugyan csak fel kellett kötnie az alsóneműt, hogy ezek a koncertek után kimagaslóan teljesítsen a színpadon. S lőn! Nem hibáztak, 130 percet töltöttek fönn, s igazán szerettem volna jelen lenni a közönség soraiban. A Creeping Death/For Whom kettőssel törtek be a színpadra, ami 1984 óta biztos alap, s általában a set listák végén szokott szerepelni. Most thrasheltek nagyjából végig!
A műsoruk alatt már sötét volt, nekik volt egyedül rakétájuk, tűzcsóvájuk, de ami a fő: a két oldalsó kivetítő „mellett”, azaz között a színpad fölött teljes sávban egy óriási, hatalmas kivetítőn is követhető volt a messziről hangyaemberkék küzdelme.
Az új lemezről a nyitó szerepelt meg a Cyanide, no és az egyetlen innovatív All Nightmare Long, persze a záró My Apocalyse-t nem nyomták, pedig talán a Slayer-tagság beszállhatott volna az általuk ihletett tételbe…
Ami szerintem kihagyható lett volna: Kirk szólója, bár az jár neki, semelyik másik bandában nem történik ilyen heavy metalos koncertesemény, hogy a szólista önálló részben produkálja magát. A Nothing Else Matters! Nem a szám hibája, nem is a zenekaré, de annyira elhasználódott, hogy általam pl. hallgathatatlan, ahogy a Gunstól pl. a You Could be Mine, a November Rain, vagy a Faith No More-tól az Epic stb. Ki kéne hagyni már évekre a műsorból, nehogy már Scorpions Wind of Change-effektusa legyen. Szerencsére az utána következő Enter Sandmannel visszatalálunk a helyes útra. S itt…! James a szám végén kitartja, villantja – allúziótól nem mentesen – a hangot, lemegy valami fél guggoló, fél térdelő állásba, s előhúz az ingujjából egy BIG 4 pengetőt (lásd borító)! Mindez óriásiban a nagy kivetítőn, előre megkomponálva, képi poénként, hogy mindenki (csak) lássa. Nagy ötlet, nem tudom elsütötték-e e korábbi állomásokon – veszélyes a digitális kommunikáció korában, mert már 1 perc múlva fölkerül a megosztókra, aztán oda a meglepetés! Itt bejött!
Nem maradhatott más hátra, mint… beinvitálni a többi thrash nagyágyút, barátokat, hogy közösen nyomják el a Diamond Head nem éppen bonyolult dalát az Am I Evil?-t. A Slayert csupán Lombardo képviselte, ám nagyon lelkesen. DE: a szám végén Araya és Hanneman is csatlakozott a nagy csoportképhez, ami a kiadvány hátsó borítóján megtekinthető. Egyedül Kerry tartózkodott távol – mentségét a novemberi HW-ben is olvashatjátok. A Harris/Tatler szerzemény sorait felváltva dalolja Hetfield, Belladonna és Mustaine – nem egy ütős előadás zeneileg, pedig próbáltak is, de mindenképp szívetmelengető.
Az ölelkezések, hátbaveregetések után a Metallica még felmossa a közönséget a Hit The Lights-szal és a Seek and Destroy-jal. Itt James hatásosan tréfálkozik a közönséggel, hogy befejezik a koncertet…
Vége. Végül Lars is előbújhat a furcsamód elég egyszerű dobszerkója mögül. Megünneplik magukat, a közönséget, a rendezvényt, igazán nagy show volt.
Négy erős koncert, tök mindegy, hogy thrash-e vagy nem! (A thrash-ről hamarosan érkezik a kiegészítő-szövegrészem…)
A riport is nézhető, csupán egy-két felvillanás belőle: Meat Loaf lánya, Ms. Rosenfeld, a szólóban is lemezt kiadó Pearl koncert előtt nyugtatóan gyurmázza férje kopasz buksiját; egy rajongó rogyadozó lábakkal borul Araya mellére, s kijelenti: szereti őt; Araya Hetfielddel fotózkodik, s meglepően eltörpül James mellett; Ellefson laza, igazi kommentátor, akit szeret a kamera, s ő is szereti azt; a Metallica tagok találkozásai a sorsolt rajongókkal a dedikáláson…
DVD-fronton nálam az év kiadványa. Örülök, hogy ekként részese lehettem egy ilyen eseménynek.
RIP