Hömpölygő basszusfolyam (Shrinebuilder, Torn From Earth koncert) / PRAE.HU BLOG

A tavalyi év egyik legérdekesebb lemezét produkáló Shrinebuilder zenekar (vagy supergroup) november közepén Magyarországra látogatott, hogy megmutassa, négy legendás muzsikus miként értelmezi a zenét, ha közös bandában zajonghat. Nos, míg az albumukon organikus, a hetvenes évek világát megidéző számokat hallhatunk, addig a Dürer Kertben inkább annak lehettünk tanúi, mi történne ezekkel a szerzeményekkel, ha a Neurosis feldolgozná őket.

DOWNER: A valamikor év elején megírt közös kritikánkban még olyasmiket írtam, első próbálkozásra nem szült klasszikus anyagot a négyesfogat. A koncertre fokozatosan készülgetve azonban lassanként kénytelen voltam átértékelni akkori véleményemet, s ráébredni: a Shrinebuilder öt tétele egytől-egyig zseniális. Ennek fényében izgatottan vártam pesti fellépésüket, bár előzetesen nem tudtam, mire számíthatunk majd.

RIP: Ez az esemény az év legjobban várt koncertje volt részemről, ugyanis nagy tisztelője vagyok Scott „Wino” Weinrich munkásságának, különösen a Spirit Caravan és a saját neve alatt kiadott lemezeknek. Éppen tíz éve, 2000 novemberében, sajnos nem voltam jelen a gödöllői Trafóban, amikor fellépett a SC, s a rendkívül erőteljes tavalyi Shrinebuilder-lemezt követő turné bécsi állomására sem utaztam ki idén. A hegy jött Mohamedhez…

DOWNER: Ám az estét egy magyar előzenekar indította be, mégpedig a tavaly mesteri bemutatkozó EP-vel jelentkező Torn From Earth. Az öttagú brigádot már régóta szerettem volna meghallgatni élőben, így megörültem, mikor az ő nevüket is megláttam a plakátokon. Előzetesen olyan infókat kaptam róluk, hogy a színpadi bemozdulást tekintve nem túl erősek, az új szerzeményeik pedig még borultabbak, mint kislemezük öt sludge-zúzdája.

Nos, a fentiek igaznak bizonyultak. Az (énekes)-gitáros-főnök Hatalyák Viktor (illetve a látványosan ütő dobos, Zsákai Tamás) kivételével a többiek valóban nem kísérelték meg felszaggatni a deszkákat, sőt. Az eleve kicsit kilógó gitáros-hölgy, Kóczi Éva már megjelenésével is inkább illett volna egy szolid, kávéházi, irodalmi felolvasóestre, mint egy efféle morcos és elborult csapatba (persze hangszerkezelése ennek ellenére ügyes), de a basszer Szatmári Balázs sem vitte túlzásba a mozgást, még bólogatni se nagyon próbált meg. A költő Térey János metalos kisöccsének kinéző énekes, Hámori Benedek pedig a konferálásokat gyakorolhatná, mert a szünetek néha kínosnak hatottak amiatt, hogy egy szót sem szólt (persze a Shrinebuilder se erőltette meg magát ezen a téren, bár náluk szünet sem volt – de erről majd később). Talán megilletődtek, hogy ekkora színpadon, viszonylag sok ember, s négy neves muzsikus előtt léphettek fel?

Zeneileg viszont odatették magukat, ütöttek mind a régi (a Withheld Breath továbbra is eszméletlen), mind az új nóták. Mondjuk a kicsit kásás hangzás miatt nem mindig ismertem fel a számokat (talán még a The Ending hangzott el az EP-ről), ám hatásában hibátlan koncertet hallhatott a közönség. És már ekkor is éreztem a Neurosis szellemét a színpad fölött lebegni, de nem sejtettem, hogy még órákig ott is fog maradni…

RIP: Csalódásról kell beszámolnom. A mintegy 200-250 fős közönség előtt a Dürer Kert nagytermében megtartott 80 perces koncert-előadás pocsék hangosítást kapott, ami számomra megölte a bulit. Nyilván az elgondolás része volt, hogy a basszusgitár kiemelt szerepet kapott, ugyanakkor Winót és Scott Kellyt jórészt csak gitározni láttam, hallani nem hallottam őket, csupán valami koszolást a basszushangok folyamában. Ez taccsra vágta a hangulatom, nem engedte, hogy az igen csak koncepciózus előadásban, mely egyébként erőteljesen hipnotikusra volt tervezve, elmélyedhessek.

A keverősnek kb. 50 perc után esett le, pedig kb. 1 méterrel állhattam előtte, hogy a közönség nem hallja a gitárokat, valamint, hogy szállingózunk hátrafelé, mivel a torz hangorkánt nehéz hosszútávon kibírni. De akkorra már élményszerűtlen volt részemről a dolog, kívülről személtem a koncertet.

Amúgy zeneileg is érték meglepetések az embert: a lemez alapján egy doom-orientált, Wino uralta zenére számíthattunk, erre egy Scott Kelly és az Om-os Al Cisneros vezérelte koncertet láthattunk, s Neurosis-szerű posztapokaliptikus megszólalást hallhattunk.

Amikor egy túllelkesült srácot úgy a 65 perc környékén kíméletlenül lelökött a deszkákról Kelly, arcán nem kevés dühvel, világos volt, hogy a produkció szellemisége közelebb áll a színházi előadáshoz, semmint egy metálkoncertéhez. A közönséggel nulla verbális kommunikáció, 80 perces hangfolyam, elmélyültség, repetitív, omszerű, spirituális közeg kialakításának megkísérlése, jamelés(-szerűség)… A kommunikáció szinte kizárólag a zene „megcsinálására”, létrejöttének folyamatára koncentrált, szerintem kicsit korlátozódott is. Szellem(iség)idéző, a véletlenszerűség megkomponált változatainak bemutatása zajlott. Inkább az észre hatott a produkció, intellektuális munkát kívánt, az értelmezhetőség szintjére apellált, semmint „szívhez szóló” volt, vagy az irracionalitásra hatott volna. No persze a fizikális igénybevétel nem volt kicsi a hangerő miatt…

Összességében, a prekoncepcióim miatti csalódottság ellenére, nem éreztem haszontalannak a Dürer koncerttermében töltött időt. Bár lelkesedésem visszafogott, örültem, hogy ha most részese nem is, szemlélője/fültanúja lehettem az eseménynek.

DOWNER: RIP valóban jól látja a dolgokat, még ha jómagam a csalódás szó helyett inkább a meglepődés kifejezést használnám. Előzetesen persze én sem arra számítottam, hogy ez az este felér majd a világ teljes elpusztításával, de a koncert közben, a nyomasztó hangtenger okán rámtörő, szorongó érzések csak tovább érlelték bennem a gondolatot, hogy mindentől (például a hangosítás fogyatékosságaitól) függetlenül így is zseniális, amit a kvartett művelt. Azt is hozzátéve, hogy Wino-nak vajmi kevés lehetősége volt megcsillantani tudását, jellegzetes szóló elvesztek, s tovább erősítették a zajfüggönyt.

Ezúttal (vagyis élőben minden alkalommal?) bizony a zeneiség nem éppen közönségbarát oldala győzedelmeskedett, Scott Kelly (aki annyira megfáradtnak tűnt, mintha tizenkét órányi fizikai munka és egy kocsmai verekedés után esett volna be a színpadra) a Neurosis-, Al Cisneros (ő meg gnómszerű, behízott Ozzy-t idéző kinézetével ideális alany lenne arra, hogy a rockeranyukák vele ijesztgessék a rosszalkodó porontyaikat) pedig a Sleep legszebb (vagy pont, hogy legcsúnyább) hagyományait mentette át erre az élő show-ra. A lemez tételeinek ismerete persze segítséget nyújtott az élvezetben, ám a záró Solar Benedictiont (a végén felhangzó akusztikus riffet körbeölelő csend – ami a nyolcvan perc alatt még a szünetekre sem volt jellemző – hátborzongató katarzis-élményt jelentett) megelőző, drone-os, jammelős (talán) új szerzeményeket és egy feldolgozást (a Creedence Clearwater Revivaltól az Effigy-t – melyet, ha minden igaz, a dobos Dave Clover énekelt, egy fejére erősített mikrofon segítségével) rejtő blokk valóban embert próbáló volt.

Viszont a hibák ellenére akár már ma újra megnézném ezt a bandát, az új albumukat pedig izgatottan várom.

Shrinebuilder, Torn From Earth
Budapest, Dürer-kert – 2010. november 17.
Jegyár: 4.000/5.000 HUF

www.myspace.com/shrinebuildergroup
www.myspace.com/tornfromearthbp

DOWNER, RIP

Keresés

Archívum

Felhasználóknak

Linkek

CÍMKEFELHŐ