A német nyelvű Metal Hammer magazin szerkesztősége 15 stílust elkülönítve rangsorolja a 2010-es esztendő albumait. Ezt a listát böngészve kellett belátnom, mennyire pontos egyik kedves kollégámnak az a megjegyzése, mely szerint e sorok írója a metalnak csupán néhány szűk rétege iránt mutat érdeklődést: a nagy múltú és tekintélyes újság által használt tipológiának valóban csupán 4-5 halmaza esetében rendelkezem legalább közepes tájékozottsággal. Az idei lemeztermésre való személyes visszatekintés ebből következően szükségképpen magán viseli a részlegesség és a töredékesség ismérveit.

Augusztusban történt, hogy RIP blogtárs rövidke levélben arról tájékoztatott: ő biz annyi jót olvasott a több mint 40 évvel ezelőtt alakult, első albumát 1979-ben megjelentető német heavy banda legújabb lemezéről, hogy – bár eddig a legkevésbé sem kedvelte őket – tesz velük egy próbát. Ez a tiszteletreméltóan előzékeny elhatározás kényszerítette ki annak a kérdésnek a megfogalmazását részemről, vajh tényleg annyira kevés az izgalmas új szereplő a jelenkori metalszcénában, hogy a múlt efféle újjáéledő leleteit kellene fürkésznünk. A kérdés persze tágasabban is megfogalmazható: milyen egyidejű egyidejűtlenségek, történeti rétegek működnek napjaink metal alműfajaiban? Innováció, aktualizálás vagy feltámasztás a dominánsabb stratégia? Vannak-e olyan új bandák, akik teljesítménye olyan historikus jelentőségűnek mutatkozik, mint a kétezres évek első felében az Isis, a Cult of Luna, a Pelican, a Mastodon vagy a Nile?

Szögezzük le rögvest: az új utak keresése egyfelől korántsem biztos, hogy esztétikailag értékes alkotáshoz vezet, másfelől innovatív erő híján is születhetnek elismerésre méltó munkák. Mivel sok-sok órát szánunk életünkből zenehallgatásra, kétségtelen, hogy olykor a már jól ismert úton járó zenekarok is közel kerülhetnek szívünkhöz. Engedtessék meg ugyanakkor, hogy 2010-ből elsősorban azokat a lemezeket emeljem ki, amelyek egy részéről föltételezem, hogy olyan időt álló alkotások, amelyek úgy vannak belefoglalva stílustörténeti folyamatokba, hogy legalább annyi elmondható róluk: nem születhettek volna meg sokkal korábban.

Az Isis megszűnése, illetve az, hogy a fönt említett német lista a post-hardcore kategóriában az 5. legjobbnak a Omega Massif korábbi években megjelent anyagainak újrakiadását (!) tartja, arra engedhetne következtetni: a post-metal műfajból eltűnőben van az, ami egykor oly vonzóvá tette: a kreatív energia. A tengernyi banda közül néhány ugyanakkor e hamarosan búcsúzó évben is bizonyította: korai lenne még temetni a 21. század első évtizedének egyik legizgalmasabb metal műfaját. Az általunk is méltatott Intronaut remekművel (Valley of Smoke) toldotta meg eddig sem jelentéktelen, de ilyen magasságokban korábban nem járó életművét, a Rosetta A Determinism of Morality-je után továbbra sem igen merül föl az emberben, hogy ez a kvartett tudna nem kiemelkedő albumot készíteni. A spanyol Toundra remek második albumával (II) igazolja azokat a reményeket, amelyeket 2008-as debütanyaguk keltett. A The Ocean, a műfaj egyik legerősebb európai bástyája a tavasszal megjelent Heliocentric-kel alaposan ránk ijesztett (leginkább azért, mert olybá tűnt: ez a banda nem lesz már oly fontos, mint a megelőző években), a nemrégiben napvilágot látott Anthropocentric viszont nagyon is okot adhat a bizakodásra: a svájci-német alkotóközösség új énekesével és a zenészek színpadi viselkedésében is megmutatkozó, némileg átalakuló önértésével fölöttébb izgalmasnak bizonyulhat. A modern metalnak olyan elemei jelentek meg zenéjükben, amelyek kétségtelenül részben más karaktert adnak muzsikájuknak a klasszikus lemezeikhez képest, ugyanakkor ez az irány nem tűnik sem kevésbé naprakésznek, sem kevésbé izgalmasnak.

Az Across Tundras nagyjából saját stílust alkotott, legújabb albumuk (Old World Wanderer) sokkal több, mint kellemes meglepetés számomra.

A sludge progresszív és pszichedelikus hatásokkal történő fölfrissítésével a Mastodon új fejezetet nyitott a műfaj történetében. A Jonah Hex című filmhez írt hatszámos EP-jük bár nem oly revelatív, mint a megelőző három nagylemezük, de korántsem melléktermék. Az elmúlt években sokat lehetett olvasni arról, vajon mely bandák közelíthetik meg a Mastodon szintjét. Idén sem hallottam olyan albumot, melynek ez sikerült volna, mindazonáltal a Kylesa talán az eddigi legjobb, de mindenképpen legtágasabb anyagát adta közre (Spiral Shadow), a High on Fire-album (Snakes for the Divine) noha a végére kissé elfárad, de bővelkedik erős pillanatokban, a Howl első LP-je (Full of Hell) is igen kellemes, a Bison B.C. (Dark Ages) viszont inkább látszik helyben járni, mint komolyabban előre lépni.

A The Dillinger Escape Plan mind az Option Paralysis-szel, mind a pesti koncerttel bizonyította, hogy ma is az egyik legizgalmasabb bandát tisztelhetjük bennük, a Soulfly az Omen-nel továbbra is jó úton jár, a Fear Factory visszatalált a jó útra (Mechanize), az Immolationre pedig idén is érdemes, bár korántsem könnyű volt figyelni (Majesty and Decay).

A Iron Maiden 15. soralbumának (The Final Frontier) értékeit RIP kritikája értő módon szedte sorba – tiszteletet érdemel, hogy az angol legendák most sem a múlt dicsőségének újracsomagolására vállalkoztak, de igyekeztek pl. a hangszerelés terén új megoldásokat is kipróbálni.

Az év nem metal albumát számomra a mindig remek, kanadai, pszichedelikus rockzenekar, a Black Mountain rakta össze (Wilderness Heart) – azzal együtt (sőt!), hogy ez a lemez 1970-ben sem lett volna a jövő hírnöke.
 

FODORPE