2010. 12. 23.
Öltek, öleltek, tették, ami kell (Top 2010 III.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nézem a CD-polcot és a D meghajtó zene címkéjű mappáját, próbálok visszagondolni, mely idei megjelenések nyújtottak számomra örömöt, de csak nehezen tudok összeszedni érdemesnek mondható csokrot a termésből. Figyelem az internetet, régi zenekarok összeállnak, nosztalgiájuk enyhe lelkesedést vált ki belőlem, azonban lebénít és írásra képtelenné tesz a gondolat, hogy ha kedvem tartja, mindent letölthetek, s minden ott torlódik a neten napról napra, hétről hétre, a zenekarok pedig gyártják és dobják.

Nem aggódom a zeneiparért, saját hallgatói szokásom idei alakulása okán figyelmem és összpontosításom romlása miatt annál inkább. Év végére már nem annyira hallgatom, csak hallom a lemezeket, a heti szinten jelentkező újdonságok fáradttá és fásulttá tesznek, nem bírom, de nem is akarom alaposan megemészteni az új megjelenéseket, a lefogott és elénekelt hangok, a hangzások monotonná és elkülöníthetetlenné válnak. Nem volt ez mindig így, és szeretném, ha úgy lenne, mint azelőtt. Talán kevesebb újdonságra kellene nagyobb figyelmet fordítani, talán érkezhetne valami felforgató, szenvedélyes zenei élmény.

Igazságtalan vagyok, hiszen idén is kialakítottam néhány bensőséges kapcsolatot. Igaz, a legszorosabbakat nem idei, hanem tavalyi lemezekkel, mindketten egy-egy szívdobbanás számomra, magánéleti narratívám alakítói, s ezek Kerli bemutatkozó anyaga (Love is Dead), valamint Devin Townsend legutóbbi projektjének második tétele, az Addicted. Ők a listán kívüli, de nyertes versenyzők, egyenkénti meghallgatási indexük valahol 30 és 40 között lehet.

Az év eleje mozgalmasan telt, a januári és februári hidegekhez az újjáalakult Fear Factory szolgáltatta a kemény alapot, a Mechanize első felét a szentendrei héven reggel, másik felét délután vagy este ízleltem, valamint az otthoni lejátszóban lopott üres órákban. Elképesztően brutális, ugyanakkor fogósan dallamos, segített átvészelni egy ingatag periódust, valamint megtartotta annak szépülő emlékeit. Akkor vettem ismét elő, amikor Csillaghegy és Rómaifürdő közt hév-ütötte hullát láttam a síneken. Hallgatási index: 30 fölött.

Ugyancsak téli élmény a High on Fire Snake for the Divine-ja. A bő lére eresztett első szakasz miatt a héven csak három, maximum négy számig futotta alkalmanként, de így is jóval 20 hallgatás fölött végzett. Egy-egy hangulatos megoldása – tán a szöveges asszociációk miatt – a szeretett fikció, észak felé húz.

Emlékszem az új Korn-lemez valamennyi darabjára, és még mindig hinni tudok Jonathan Davisnek, akinek egy-egy refrénjéhez szívesen nyúltam az életnarratíva bizonyos pontjain. Számomra is meglepő módon meglehetősen sokszor, tán 23-szor is meghallgattam, s ugyanilyen meglepő, hogy így volt ez Sully Erna Godsmackjével is: (a) The Oracle a maga középtempós variációival szintén gyakori hallgatnivalónak bizonyult (kb. 30).

A tavasz és a nyár illatos káoszához két remek darab társult: a Kingdom of Sorrow Behind the Blackest Tears-e a száraz forróságot, a Nevermore Obsidian Conspiracy-je a hirtelen jött nagy esőket juttatja eszembe, az éghajlat viszont a történéseket, a bevésődés akadálytalan, annak ellenére is, hogy a két lemez hallgatási indexe összesen sem lehet több 30-nál. Ám még a hűvöskés tavasz északi szeléhez érkezett adalékként az Unleashed dallamos death-műve, az As Yggdrasil Trembles (15 hallgatás), különösebben nem rengetett meg, de az említett légáramot éreztem.

Az idei év gazdagnak mutatkozott régisulis és újszerű thrash-ben, igyekeztem lelkesedni valamennyi kezem ügyébe kerülő anyag kapcsán, közülük a továbbra is színvonalas Soulfly tört az élre (Omen, 25 hallgatás), és bár kitűnő munkának tartom, a dömping kapcsán említett fásultság miatt nem jutott tovább 15 hallgatásnál az energikus Death Angel (Relentless Retribution), a Forbidden (Omega Wave), ennél is kevesebbszer pörgött az új Sodom (In War and Pieces) vagy az egyébként érdekes és hangulatos The Crown (Doomsday King).

Nyári szomorúságot idézett a különleges Deftones (Diamond Eyes, hallgatási index: 15),  néhányszor eltöprengtem az Iron Maident hallgatva (The Final Frontier), felfedezés volt a Stone Sour mint olyan, új munkájuk, az Audio Secrecy a maga módján korrekt (15).

Hallgattam még James LaBrie szólólemezét (Static Impulse), a Malevolent Creation meggyőző zúzdáját (Invidious Dominion), a Misery Indexet (a címére sem emlékszem), a Black Label Society-t (Order of the Black), az Orphaned Landet (The Never Ending Way of…), valamint a Motörheadet (The World is Yours). Bár hallgattam ún. post-metált és hardcore-t, csöppnyi érdeklődést vagy lelkesedést sem váltott ki belőlem, nálam a Neurosisnál tetőzött a dolog, jóllehet azt még nem így hívták. Sajnos vagy nem, magyar lemezre nem emlékszem.

Nem sorlemez, de csodálatos darab a nagy kedvenc Amorphis ön-feldolgozáslemeze, a Magic and Mayhem, nem lehet csak úgy hozzányúlni, érzéssel kell közelíteni.

Szerencsére itt a karácsony, a jövő évi megjelenésekig nincs kényszerítő erő, várom a felforgató hatású zenei élményt és a fölé íródó történetet, addig is pedig nem gondolok kollektív, nem gondolok privát.

 
Kulcsszavak: lista

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés