2011. 01. 04.
Soha nem ér véget
LVP blogtárs alábbi bejegyzésében filozófiainak nevezett kérdésfölvetése természetesen retorikai kérdés: a társadalmi (tehát társas, közös, közösségi) normarendszer durva megsértése fölött érzett – pedagógiai vonatkozásokat is magában foglaló – bosszankodás emotív kibeszélése/kiírása. Nem kérdez, de állít, miközben nagyon is érinti a zenei ízlés alakulásának/alakíthatóságának kérdésköreit. A „dáridós muzsika” értelmiséginek mondott körökben is tapasztalható jelenkori tündöklése nem indokolatlanul vezethet kultúrpesszimista látlelethez – föltéve, ha ennek még van bármiféle érvényessége, vagy legalább még meg lehet teremteni azokat a diszkurzív föltételeket, hogy a borúlátás ne legyen végletesen anakronisztikus.
E rövidke bejegyzésben ennek a fölöttébb összetett tárgykörnek csupán egyetlen, blogunk profiljához illeszkedő szegmenséről igyekszem megemlékezni. Nevezetesen arról, hogy a metal műfaji spektrumán belül is számos olyan irányzat létezik, mely minden tagadhatatlanul meglévő különbség (hangszerelés, hangzás, domináns ritmusképletek stb.) ellenére nagyjából ugyanolyan hallgatói attitűdre számít, mint az LVP által szóba hozott „dáridós” tömegcikk: a ’80-as germán sörmetaljától a napjainkban is népszerű humppa metalig és egyéb, folknak mondott zenei motívumoknak a karcosabb gitárzenékkel való mulatós összetársításáig széles a skála – a közönség bevonódásából jól látszik, hogy itt valóban egy sajátos lagzi-érzés koncerttermi létrehozása és átélése a cél.
Természetesen az enyémnél sokkal alaposabb tárgyismeretre lenne szükség ahhoz, hogy mérlegelni lehessen: melyek azok a metal zenekarok, melyek a népzenei motívumokat nemcsak, hogy nem lakodalmas kifordításukban kívánják apró pénzre váltani, de azokat a popzenei sémákat is képesek átlépni, melyekkel Magyarországon a mai napig nagy előadótermeket lehet megtölteni. Amikor ugyanis a popzeneipar pl. a magyar népzenét használja, akkor nem csupán az autenticitás vész el, de mindaz a különbség, mely a két zenei világot minden porcikájában elválasztja egymástól. S ha van a popzenének ismertetőjegye, akkor az az, hogy jóformán bármilyen stílust képes magába olvasztani úgy, hogy egyszersmind poppá is teszi. Ennek közismert esete, amikor Madonna madonnásítja a Panterát.
E rövidke bejegyzésben ennek a fölöttébb összetett tárgykörnek csupán egyetlen, blogunk profiljához illeszkedő szegmenséről igyekszem megemlékezni. Nevezetesen arról, hogy a metal műfaji spektrumán belül is számos olyan irányzat létezik, mely minden tagadhatatlanul meglévő különbség (hangszerelés, hangzás, domináns ritmusképletek stb.) ellenére nagyjából ugyanolyan hallgatói attitűdre számít, mint az LVP által szóba hozott „dáridós” tömegcikk: a ’80-as germán sörmetaljától a napjainkban is népszerű humppa metalig és egyéb, folknak mondott zenei motívumoknak a karcosabb gitárzenékkel való mulatós összetársításáig széles a skála – a közönség bevonódásából jól látszik, hogy itt valóban egy sajátos lagzi-érzés koncerttermi létrehozása és átélése a cél.
Természetesen az enyémnél sokkal alaposabb tárgyismeretre lenne szükség ahhoz, hogy mérlegelni lehessen: melyek azok a metal zenekarok, melyek a népzenei motívumokat nemcsak, hogy nem lakodalmas kifordításukban kívánják apró pénzre váltani, de azokat a popzenei sémákat is képesek átlépni, melyekkel Magyarországon a mai napig nagy előadótermeket lehet megtölteni. Amikor ugyanis a popzeneipar pl. a magyar népzenét használja, akkor nem csupán az autenticitás vész el, de mindaz a különbség, mely a két zenei világot minden porcikájában elválasztja egymástól. S ha van a popzenének ismertetőjegye, akkor az az, hogy jóformán bármilyen stílust képes magába olvasztani úgy, hogy egyszersmind poppá is teszi. Ennek közismert esete, amikor Madonna madonnásítja a Panterát.
Számos olyan példáról tudok persze magam is, mely pl. az észak-európai folkmuzsikának a metallal való ötvözését nem a kocsmai tánctér talpalávalójaként, de jóval mívesebb s nívósabb kompozíciók kialakítása érdekében alkalmazza. (És most itt ne térjünk ki pl. az arab motívumok és a blast beat általam is nagyra tartott Nílus-parti találkozására.) Ezek alaposabb megítélése azért nem egyszerű feladat, mert szemben pl. a magyar zenei hagyománnyal ennek a folkzenének az autentikusan archivált változatát nem ismerem, mindenesetre a szintetizátor és a 4/4 hangsúlyos szerepe legalábbis elgondolkodtató abban a tekintetben, hogy mennyi tér is nyílik itt egy archaikus zenei világ szóhoz jut(tat)ásának. Ez a kérdésfölvetés persze sokkal messzebb vezet annál, hogy megnyugtató választ lehessen most rá adni, e bejegyzés hátterében valójában ugyanis az az engem rég foglalkoztató dilemma áll, vajon miért vagyok hajlamos azt gondolni, hogy a (folktól egyáltalán nem érintett) metalbandák jelentős része (is) évtizedek óta tulajdonképpen - az adornoi értelemben vett, de sokkal kevésbé szigorúan értett - populáris zenét ír. Az már legyen az én bajom, hogy kissé unalmas módon mindig azt keresem, amely nem így cselekszik.
FODORPE