2011. 02. 08.
Louisianai mocsarak visszhangja (Crowbar: Sever the Wicked Hand)
Hat hosszú évvel ezelőtt jelentetett meg utoljára nagylemezt minden idők egyik legfontosabb New Orleans-i metalzenekara, a Crowbar. Ennyi idő alatt persze sok minden végigfolyt már a Mississippin, ám a csapat főnökének, Kirk Windsteinnek korábbi kijelentései („Míg én vagyok, a Crowbar nem fog megszűnni.”) sejtetni engedték, hogy amint lesz ideje, újra rászabadítja a világra azt a fajta fájdalmasan depressziós, ólomsúlyú sludge doomot, amit csakis ő(k) tud(nak).
.jpg)
DOWNER: Az előző munka, a Lifesblood For the Downtrodden számomra elég furcsa anyagnak tűnt megjelenése környékén. Akkoriban ugyanis túlzottan dallamosnak találtam a rajta szereplő nótákat, ami hiába tekinthető a folyamatos fejlődés egyik betetőzésének, nekem kicsit sok volt belőle. Aztán az utóbbi időben rájöttem, hogy ez a 2005-ös kiadvány is üt akkorát, mint a korábbi klasszikusok (bár überelni nem képes őket). Éppen emiatt az új, Sever the Wicked Hand című korong meghallgatásának direkt úgy álltam neki, hogy elvárásaimat a lehető legalacsonyabb szintre helyeztem, bár az tény, hogy az előzetesen nyilvánosságra hozott dalok némi félelmet ébresztettek bennem abban a tekintetben, hogy a megszólalásuk kísértetiesen emlékeztetett a tavaly megjelent, kettes Kingdom of Sorrow-éra, ahol, mint tudjuk, szintén Kirk az egyik fő dalszerző. Persze nem mintha gyengén szólna az a bizonyos Behind the Blackest Tears, viszont emiatt úgy tűnt, nehéz lesz majd Jamey Jasta hangján kívül különbséget tenni a két LP közt.
Aztán szerencsére ebből a fenti félelemből szinte semmi sem valósult meg. Igaz, bizonyos riffek akár itt, akár ott is ugyanúgy megállnák a helyüket, de a kilencedik Crowbar-pusztítás még így is azt a hamisítatlan New Orleans-i sludge-ot rejti, amiért a durva zúzdák szerelmesei biztosan lelkesedni fognak.
FODORPE: Be kell valljam: szerzőtársam nemcsak jóval alaposabb ismerője nálam Kirk Windstein szerteágazó munkásságának, de ízléséhez közelebb is áll az underground szcénában okkal sokra becsült muzsikus zenei világa (lehetséges, hogy nem vagyok a „durva zúzdák szerelmese”?), melynek azért lehet kvintesszenciája a több mint 2 évtizede alakult Crowbar, mert ennek a bandának (szemben pl. a Downnal és a Kingdom of Sorrow-val) minden tekintetben Kirk a főnöke: ő írja a dalokat, az ő gitárjátéka és énekhangja adja a gerincet, a többiek szerepe inkább csak a kíséretre korlátozódik. Ha jól sejtem, ennek köszönhető, hogy miközben Kirk mellett közel húsz muzsikus fordult meg 1989 óta, a Crowbar zenei karaktere jelentős átalakuláson nem ment keresztül. Gyanítom, hogy éppen ezért a zenekar közönsége sem igen cserélődik: aki szerette a Broken Glass (1996) vagy az Odd Fellows Rest (1998) című albumot, az várhatóan nem fog csalódni a legfrissebb lemezben sem. Akik viszont kevésbé ismertek magukra a banda eddigi anyagaiban, azok számára a Sever the Wicked Hand sem fog új fejezetet nyitni.
DOWNER: Az előző munka, a Lifesblood For the Downtrodden számomra elég furcsa anyagnak tűnt megjelenése környékén. Akkoriban ugyanis túlzottan dallamosnak találtam a rajta szereplő nótákat, ami hiába tekinthető a folyamatos fejlődés egyik betetőzésének, nekem kicsit sok volt belőle. Aztán az utóbbi időben rájöttem, hogy ez a 2005-ös kiadvány is üt akkorát, mint a korábbi klasszikusok (bár überelni nem képes őket). Éppen emiatt az új, Sever the Wicked Hand című korong meghallgatásának direkt úgy álltam neki, hogy elvárásaimat a lehető legalacsonyabb szintre helyeztem, bár az tény, hogy az előzetesen nyilvánosságra hozott dalok némi félelmet ébresztettek bennem abban a tekintetben, hogy a megszólalásuk kísértetiesen emlékeztetett a tavaly megjelent, kettes Kingdom of Sorrow-éra, ahol, mint tudjuk, szintén Kirk az egyik fő dalszerző. Persze nem mintha gyengén szólna az a bizonyos Behind the Blackest Tears, viszont emiatt úgy tűnt, nehéz lesz majd Jamey Jasta hangján kívül különbséget tenni a két LP közt.Aztán szerencsére ebből a fenti félelemből szinte semmi sem valósult meg. Igaz, bizonyos riffek akár itt, akár ott is ugyanúgy megállnák a helyüket, de a kilencedik Crowbar-pusztítás még így is azt a hamisítatlan New Orleans-i sludge-ot rejti, amiért a durva zúzdák szerelmesei biztosan lelkesedni fognak.
FODORPE: Be kell valljam: szerzőtársam nemcsak jóval alaposabb ismerője nálam Kirk Windstein szerteágazó munkásságának, de ízléséhez közelebb is áll az underground szcénában okkal sokra becsült muzsikus zenei világa (lehetséges, hogy nem vagyok a „durva zúzdák szerelmese”?), melynek azért lehet kvintesszenciája a több mint 2 évtizede alakult Crowbar, mert ennek a bandának (szemben pl. a Downnal és a Kingdom of Sorrow-val) minden tekintetben Kirk a főnöke: ő írja a dalokat, az ő gitárjátéka és énekhangja adja a gerincet, a többiek szerepe inkább csak a kíséretre korlátozódik. Ha jól sejtem, ennek köszönhető, hogy miközben Kirk mellett közel húsz muzsikus fordult meg 1989 óta, a Crowbar zenei karaktere jelentős átalakuláson nem ment keresztül. Gyanítom, hogy éppen ezért a zenekar közönsége sem igen cserélődik: aki szerette a Broken Glass (1996) vagy az Odd Fellows Rest (1998) című albumot, az várhatóan nem fog csalódni a legfrissebb lemezben sem. Akik viszont kevésbé ismertek magukra a banda eddigi anyagaiban, azok számára a Sever the Wicked Hand sem fog új fejezetet nyitni.
DOWNER: Hat esztendő alatt akadt bőven esemény, amiről remek „fülmángorlókat” írhatott Windstein mester (és társai, akik ezúttal a következők: Matthew Brunson – gitár, Patrick Bruders – basszusgitár, Tommy Buckley – dob). Persze a Katrina-hurrikán és az elvonó „megéneklése” maximum az új perspektívák miatt lehet érdekes, ám a nagyszerű szerzemények bizonyítják: hiába öregszik, válik tapasztaltabbá és esetenként „kényelmesedik el” az ember, mindig találhat olyasmit, amitől ott mocorog benne a fájdalom, az elkeseredettség és a düh érzése (l. Metallica). Magam is úgy éreztem rá igazán a nóták valódi ízére, hogy előtte hangulatom nagyjából a louisianai mocsarak legmélyére süllyedt.
Így hallgatva az olyan tételek, mint az ultradoom Liquid Sky and Cold Black Earth, a vastag groove-kat szép énekdallamokkal kombináló, szomorkás Let Me Mourn, a számomra abszolút csúcspontot jelentő, slágeres, ám a 2001-es a Sonic Excess... album záró tételéhez, a zseniális Empty Roomhoz hasonlóan roppant nyomasztó Echo an Eternity („Please help save this dying world”) tényleg képesek arra, hogy lelki mélységekben való megmerítkezés után megtisztulva éledjen újjá a psziché. És akkor emellett még olyan csapások is szerepelnek, mint a kliphez értelmetlenül megkurtított, a hardcore-os lendületből passzírozó döngölésbe kifutó The Cemetery Angels; a szép, akusztikus-zongorás A Farewell to Misery; a szintén gyorsabb, death metal jellegű részeket is tartalmazó Protectors of the Shrine; a mesteri refrént rejtő Cleanse Me, Heal Me; vagy a borongós Symbiosis.
Crowbar - Echo an Eternity
FODORPE: Attól tartok, az öregedés nem gyógyír a fájdalomra, az elkeseredettségre és a dühre, sőt sokaknál maga is okává válik ezeknek az érzelmi-lelki tüneteknek. Az más és nagyon összetett (és itt nem megválaszolandó) kérdés, hogy mennyiben feltételezhetünk genetikus viszonyt a zenész élettörténete és a megalkotott muzsika jellege között. Egyfelől biztosan nem indokolatlan efféle kapcsolatokat kutatni, másfelől eszünkbe juthat pl. az a pajkos félmosoly, amely Tom Araya arcán két nagyon is dühös Slayer-strófa üvöltése között olykor feltűnik. Bret Easton Ellis írja valahol, hogy az ember – ha jól emlékszem – öt éves kora fölött már nem igazán változik: ez egyfelől nyilván az író munkáira oly jellemző ironikus túlzás, másfelől magam sem tapasztalom és gondolom ezt nagyon másképpen. Szóval nem tudnék abban a kérdésben dönteni, hogy a Crowbar dalszövegei és zenéje azért oly egy tömbből faragott, mert Kirknek mindig van személyes oka a hangulati pokoljárásra, vagy azért, mert ebben érzi alkotóként otthonosan magát. Az is fogas kérdés lehet, hogy zenét hallgatva ki és miért hajlamos épp emocionális hangoltságot vagy inkább műfajspecifikus attribútumokat azonosítani.
Csakúgy, mint a korábbi Crowbar-albumok, számomra az új anyag is nagyon egységesnek hallatszik – a lemez dalai között leginkább a választott tempó teremt különbséget: a hangzás, a riffek jellege és a hangszerek összjátéka talán kevésbé (az A Farewell to Misery jó kivételhez illő módon erősíti meg a szabályt).
DOWNER: 2011. mindenképpen jól indul a Sever the Wicked Hand-del (már ha azt jónak lehet nevezni, hogy sanyargatjuk magunkat), ezek után szinte kiáltana magáért egy újabb magyar koncert. Bízzunk benne, hogy arra sem, illetve a következő Crowbarra sem kell fél évtizednyit várnunk. Viszont a borítókon továbbra is agyalhatnának többet, mert ez a mostani még egy számítógépes játék frontjának is silány lenne.
www.myspace.com/crowbar
Crowbar: Sever the Wicked Hand (2011, E1 Music)
DOWNER, FODORPE