2011. 03. 30.
Midcult ünnep (Az Erik Truffaz Quartet Debrecenben)
A cívisvárosban mindig is nagy hagyományuk volt a jazzmuzsikáknak. Elég csak Kelet-Közép-Európa legrangosabb fesztiváljára, a Debreceni Jazznapokra (amely idén negyvenedik születésnapját ünnepli), vagy a nemzetközileg elismert Debrecen Dixieland Jazz Bandre gondolni. Éppen ezért nem is csoda, hogy időről időre neves sztárok teszik tiszteletüket a Hajdúságban. Március 28-án például Erik Truffaz és zenekara „improvizálta tele” a Kölcsey Központot.
DOWNER: Részemről kissé esetleges koncertbeszámoló következik az alábbi sorokban. Bár azt írtam, Debrecen hagyományosan jazzbarát város, jómagam nagyon sokáig nem igazán tudtam (vagy mertem) mit kezdeni ezzel a műfajjal. Egyrészt mert legalább annyira szerteágazó, mint az általam leginkább kedvelt metal (s már utóbbi történéseit is igen nehéz lekövetni), másrészt mert még ezen belül is meg kell különböztetni lemezes és élő teljesítményt, hiszen a jazz igazi lényege az improvizáció. Persze jazzalapú fémzenét hallgatok (pl. The Dillinger Escape Plan, Yakuza, Ephel Duath), és szeretem is ezeket, ám a crossover kalandozgatásokon túl eleddig csak ritkán merészkedtem be a stílus valódi művelőinek világába. Idáig gyakorlatilag csak a tragikus véget ért Esbjörn Svensson Trio (E.S.T.) munkáit pörgettem elmélyültebben, most azonban (szintén fodorpe ajánlására) kísérletet tettem Erik Truffaz-val is, és az ismerkedési idő rövidsége ellenére is tudtam, hogy érdemes lenne elnézni a fellépésére. Nem is bántam meg.
FODORPE: Öregebb motoros lévén nekem volt alkalmam a 90-es évek elején először középiskolásként, majd egyetemistaként az egykori Kossuth Egyetemen ma már elképzelhetetlen nagyságú közönség előtt a honi és térségbeli jazz színe-javát látni-hallani (emlékszem a Trio Stendhal a főépület legnagyobb termében adott koncertet, de sokunknak így is csak a földön ülve jutott hely). Természetesen egykor a Jazznapokat is lelkesen és odaadóan látogattam, bár egyhuzamban 6–8 órát sem ebből, sem más muzsikából sem akkor, sem azóta nem vagyok képes kellő figyelemmel befogadni. Éppen ezért sokkal jobban kedvelem a kompakt 120 perces hangversenyeket – ennyi idő bőségesen elegendő, hogy az előadás belső dinamikája fölépülhessen. Erik Truffaz kellően nagy név és rutinos előadó ahhoz, hogy egyszerre bízhattam abban, hogy a Kölcsey Központban illő számban jelennek meg a műfaj kedvelői, s reménykedhettem benne, hogy a hallgatósereg méretéhez illeszkedően populáris lesz a műsor összeállítása – máig nem feledem ugyanis azokat a legendás időket, amikor egy-egy free jazz előadó a Jazznapok keretében megtizedelte a Bartók Terem joggal fáradó közönségét. Nos, a hétfő esti koncert mindkét tekintetben nagyon szépen teljesített. A legutóbbi album köré szerveződő előadás a jazz rockos, ritmikailag nem különösebben bonyolult, elsősorban fokozásra építő zenei oldalát mutatta a zenekarnak; a lassabb, pszichedelikusabb, az In a Silent Way Miles Davisét idéző kompozíciók mindig akkor következtek, amikor épp ideje volt a lassításnak, merengésnek és melankóliának.
DOWNER: Részemről kissé esetleges koncertbeszámoló következik az alábbi sorokban. Bár azt írtam, Debrecen hagyományosan jazzbarát város, jómagam nagyon sokáig nem igazán tudtam (vagy mertem) mit kezdeni ezzel a műfajjal. Egyrészt mert legalább annyira szerteágazó, mint az általam leginkább kedvelt metal (s már utóbbi történéseit is igen nehéz lekövetni), másrészt mert még ezen belül is meg kell különböztetni lemezes és élő teljesítményt, hiszen a jazz igazi lényege az improvizáció. Persze jazzalapú fémzenét hallgatok (pl. The Dillinger Escape Plan, Yakuza, Ephel Duath), és szeretem is ezeket, ám a crossover kalandozgatásokon túl eleddig csak ritkán merészkedtem be a stílus valódi művelőinek világába. Idáig gyakorlatilag csak a tragikus véget ért Esbjörn Svensson Trio (E.S.T.) munkáit pörgettem elmélyültebben, most azonban (szintén fodorpe ajánlására) kísérletet tettem Erik Truffaz-val is, és az ismerkedési idő rövidsége ellenére is tudtam, hogy érdemes lenne elnézni a fellépésére. Nem is bántam meg.FODORPE: Öregebb motoros lévén nekem volt alkalmam a 90-es évek elején először középiskolásként, majd egyetemistaként az egykori Kossuth Egyetemen ma már elképzelhetetlen nagyságú közönség előtt a honi és térségbeli jazz színe-javát látni-hallani (emlékszem a Trio Stendhal a főépület legnagyobb termében adott koncertet, de sokunknak így is csak a földön ülve jutott hely). Természetesen egykor a Jazznapokat is lelkesen és odaadóan látogattam, bár egyhuzamban 6–8 órát sem ebből, sem más muzsikából sem akkor, sem azóta nem vagyok képes kellő figyelemmel befogadni. Éppen ezért sokkal jobban kedvelem a kompakt 120 perces hangversenyeket – ennyi idő bőségesen elegendő, hogy az előadás belső dinamikája fölépülhessen. Erik Truffaz kellően nagy név és rutinos előadó ahhoz, hogy egyszerre bízhattam abban, hogy a Kölcsey Központban illő számban jelennek meg a műfaj kedvelői, s reménykedhettem benne, hogy a hallgatósereg méretéhez illeszkedően populáris lesz a műsor összeállítása – máig nem feledem ugyanis azokat a legendás időket, amikor egy-egy free jazz előadó a Jazznapok keretében megtizedelte a Bartók Terem joggal fáradó közönségét. Nos, a hétfő esti koncert mindkét tekintetben nagyon szépen teljesített. A legutóbbi album köré szerveződő előadás a jazz rockos, ritmikailag nem különösebben bonyolult, elsősorban fokozásra építő zenei oldalát mutatta a zenekarnak; a lassabb, pszichedelikusabb, az In a Silent Way Miles Davisét idéző kompozíciók mindig akkor következtek, amikor épp ideje volt a lassításnak, merengésnek és melankóliának.
DOWNER: Annyit biztosan tudok, hogy a metalból kiindulva a jazz esetében nekem szükségem van arra, hogy legyen dobos (és basszusgitáros) az adott együttesben, főleg, ha a műfajt nem a klasszikus módon értelmezik, hanem sok-sok tördelt ritmussal, pszichedelikus elszállással, improvizációval élnek a muzsikusok. Ilyenkor nagy kapaszkodót jelent, hogy két olyan hangszerre is tudok figyelni, amely máshonnan már ismerős, ráadásul a jazzben igen látványosan játszanak az ütősök, ami szintén sokat számít.
Ez március 28-án este, a Kölcsey Központ Nagytermében gond nélkül teljesült, Marc Erbetta lenyűgöző precizitással kezelte instrumentumát, finom cinjátéka, nagyszerű pörgetései, visszafogott, seprős témái mind-mind kellő húzást adtak a daloknak. A koncert vége felé előadott, kissé ostoba magánszámát mondjuk szívesen lecseréltem volna egy hosszabb szólóbetétre, ettől függetlenül nálam ő jelentette a közel két óra igazi attrakcióját.
De a Quartet másik három tagjának sem kellett elbújnia hangszere mögé, hiszen a szépszámú nézősereg teljesítményüket minden esetben kitörő vastapssal jutalmazta. Számomra kissé meglepő volt, hogy a fellépés első felében a billentyűs Benoit Corboz igen erőteljesen „irányította” a zene folyását, több szólót is játszott, és ültő helyében is úgy muzsikált, hogy az ember önkéntelenül is rá figyelt (néha már azt hittem, hogy Jerry Lee Lewis-osan hátrarúgja a székét, és úgy pötyögtet tovább), s a szerényen álldogáló és bólogató Truffaz többször is csak asszisztált ehhez.Persze azért ha szájához emelte trombitáját, nem hagyott kétséget afelől, hogy kivételes kvalitású úriemberről van szó (aki még arra is vette a fáradságot, hogy megtanulja magyarul felkonferálni magukat). Az mondjuk megdöbbentő, hogy egy ennyire sovány és törékeny férfinak ekkora tüdeje legyen megszólaltatnia zeneszerszámát, de ahogy tapasztalom, ebben a stílusban szinte kivétel nélkül csak efféle csodabogarak szaladgálnak. Épp ezért illik szót ejteni a negyedik fickóról, a négyhúrnyűvő Marcello Giulianiról is, aki bár abszolút a háttérbe húzódva bűvészkedett basszusgitárja nyakán, Erbettával így is észbontó alapot szolgáltattak a csapat másik felének (s azért egy rövidke szóló neki is dukált).
Mivel a koncertig csupán legutóbbi, 2010-es nagylemezüket (In Between) sikerült meghallgatnom, nem nagyon reménykedtem abban, hogy túl sok ismerős dallam üti majd meg fülem, de ennek ellenére négy szerzeményt is felismertem az albumról (Mechanic Cosmetic, Lost in Bogota, BC One és Let Me Go! – utóbbi a folkénekesnő, Sophie Hunger nélkül), persze erősen elnyújtva és átvariálva, illetve utólag rájöttem, hogy az Arroyo című etűd is felcsendült, ami a The Mask LP-jükön jött ki még 2000-ben.
Összességében tehát mindenkit dicséret illet: a kvartetet az első osztályú élményért, a szervezőket a lehetőségért és az egészen baráti jegyárért, a helyszínt pedig a remek hangosításért. Bízzunk a hasonló folytatásban!
Erik Truffaz Quartet (F/CH)
Debrecen, Kölcsey Központ, 2011. március 28.
Belépőjegy ára: 2.900/3.400 Ft
www.eriktruffaz.com
downer, fodorpe