Konspiráció nélkül, de kőkeményen – Cavalera Conspiracy: Blunt Force Trauma / PRAE.HU BLOG

Max Cavalera és társasága nem pihen. Bár a Cavalera-testvérek újraegyesülése óta öt esztendő telt el, s a projekt legutóbbi – első – lemeze immár 3 éve, hogy megjelent, időközben a Soulfly is új munkával jelentkezett. Valamennyi produkciót Marc Rizzo gitáros köti össze, akinek eltéveszthetetlen játéka a frissen publikált Cavalera Conspiracy-album, a Blunt Force Trauma jellegét is alapvetően meghatározza. Energikus és kőkemény anyag született.

Ami Max dalíró kedvét, termékenységét illeti, nem oly rég napvilágot látott a hír, miszerint a thrash gyökereihez visszatalált gitáros-énekes – s mennyiben mást, tulajdonképpen ellenirányú mozgást jelent ebben az összefüggésben a root szó! – a Soulfly legutóbbi lemezének, az Omennek a Rise of the Fallen című dalában vendégvokálozó Dillinger Escape Plan-énekes Greg Puciatóval ír zenét, amint a híradásokban olvasni lehetett róla, „sötét dalokat”, természetesen olyanokat, amelyek semmi másra nem hasonlítanak és senki másra nem jellemzők. Mielőtt e szerzeményeket megismerhetnénk, vigyázó szemünket vessük a kettes Cavalera Conspiracy-re, mely a bevált szerzőpárosnak bizonyult Max/Marc Rizzo páros műhelyében készült, kiegészülve Johny Chow basszerossal, valamint Iggor Cavalerával, aki láthatóan-hallhatóan elégedett a projektben betöltött pozíciójával, illetve e zenei tér „tágasságával”.

Hogy rögtön Iggornál maradjunk, a dobos nem olyan rég nyilatkozatában a dobtémák minimalizálását hangsúlyozta az új Cavalera-anyagon, egyszerűséget, de keménységet hirdetett, a díszítések visszaszorítását. Amennyiben valóban ez volt a célja, úgy az maradéktalanul teljesült: a brutális riffekre komponált ütőtémák a végletekig lecsupaszítottak, és bár szépen, keményen szól a szerelés, ornamentikának az elmondottak szerint nyoma sincs. Kérdés, vajon e szándék – tehát a kevesebb több elve – hozzátesz-e valamit ahhoz a műfajhoz, mely alapvetően – legalábbis a South of Heaven óta szinte konszenzusosan – igényli azt a fajta dobművészi cizellát, melyet a hangszeres játék gyorsasága, technikássága, az ebben rejlő permutatív erő úgyszólván kikényszerít. A kérdésre minimum két válasz kínálkozik. Egyfelől igenelhető Iggor szándéka onnan nézve, ahonnan Lars Ulrich is témái leegyszerűsítését, megengedőbben fogalmazva: nyerseségét magyarázza, vagyis ahol a zenész mintegy „kiszáll” a leggyorsabb/legtechnikásabb dobosok versenyéből. Másfelől érvelni lehet Iggor véleménye ellenében a fentebb olvasható módon azzal is, hogy a műfaj keménysége és gyorsasága megkívánja a díszítéseket, a figurázást, s nem kell ahhoz a legjobbnak/leggyorsabbnak lenni, hogy a feladat teljesüljön: az íródó dal mintegy maga hozza majd ki azokat a témákat, melyek által esztétikai karakterét elnyeri.

A magam részéről szívesen helyezkednék az utóbbi álláspontra, hogy – egyfajta elitizmussal éppen ellentétes módon – a hangszer önprezentációjában leljem meg az esztétikai élményt; ugyanakkor megértem Iggor logikáját, s különösebb fanyalgás nélkül mondhatom, hogy bár a dobról csak erős megszorításokkal állítható, hogy egyéníti a Blunt Force Traumát (például a kivételesen agresszív Burn Waco elején hallható, a Chaos A. D.-t időket idéző igoros tamolással), a dalok élvezhetőségén a minimalizálásra való törekvés szerencsére nem ront. Marc Rizzo teljesítménye továbbra is kiemelkedő, jóllehet hallhatóan egyszerű, ütős, energikus szerzemények írására törekedtek. A lemez első felében direktebb konstrukciókat hallhatunk, míg az utolsó harmad, valamint a bónusz felvételek vonultatják föl azokat a részleteket, melyek fifikásabbnak, kalandozóbbnak mondhatók; amelyek az egyébként végig hangsúlyos brutalitást a hangulatra is nyomatékot fektető elemekkel párosítják (halld például a Ghengis Khant, a Rasputint, vagy éppen a hivatalos zárótétel, a címadó második, egyben levezető egységét, mely Rizzo szépen eltalált és kivitelezett, díszítésekkel gazdag témájával roppant hangulatosan zárja a lemezanyagot).

A direktebb dalok közül külön nem emelnék ki egyet sem – a letaglózó súllyal nyitó Warlordtól az ultra thrash és zseniálisan eltalált Torture-on, Lynch Mobon és Targeten át a slágeresebb, de keménykötésű Killing Inside-ig és (főleg) a nagyszerű, szintén szép időket idéző I Speek Hate-ig egytől egyig magas fokon művelt, nagyszerű thrash zúzdát kapunk, mindenfajta világzenei komponenst, díszítőelemet mellőztek Cavaleráék. Ugyan az első néhány hallgatáskor több megoldásról is azt gondoltam, hogy hibás, s ha nekem lett volna lehetőségem a lemez produceri feladatait ellátni, módosításokat kértem volna (ilyen például a Warlord meglepően fantáziátlan [de szerencsére nem elnyújtott] zárlata, vagy az I Speek Hate refrénjének furcsa, eleinte a dal jellegétől elütőnek, idegennek és ugyancsak fantáziátlannak tűnő breakdownja, szövegköködése), sokadszorra azonban ezeket is megszoktam, s magabiztosan állíthatom, hogy ha nem is a műfajt megújító vagy korszakos – úgyszólván különösebb konspirációt nem feltételező –, de színvonalas, egyértelműen hatásos és zsigerinek mondható anyag lett a Blunt Force Trauma. Ékes bizonyítéka annak, hogy Max Cavalera és Marc Rizzo együtt roppant termékeny és hatásos szerzőpáros.

Cavalera Conspiracy: Blunt Force Trauma
Roadrunner Records, 20110.

http://www.myspace.com/cavaleraconspiracy/
http://www.cavaleraconspiracy.com/

Keresés

Archívum

Felhasználóknak

Linkek

CÍMKEFELHŐ