Nagy megelégedéssel olvastam a Scriptum Metallum szerkesztett dialógus formájú értékelését a Megadeth és Slayer kettős koncertről. A jelenlétnek, a testi-lelki-mentális felfokozottságnak, a hangszerhasználati, a színpadképi, a hang- és fénytechnikai mozzanatoknak és a koncerttörténeti szempontoknak ez az együttes figyelembe vétele a szerkesztőségi írásban példaszerű. Osztom a szerkesztők által elmondottakat is. Néhány megjegyzést hadd tegyek én is.

Szándékosan ülőhelyet vettem, hogy mindenképpen lássam a színpadi eseményeket. Az első sorban sikerült elhelyezkednem, a keverőpulttól balra, nagyjából Dave Ellefson, majd Pat O’Brian színpadi helyével egyvonalban ültem (a színpadtól ez az ülőhely  ötven méterre lehetett). Innen nézve a térkialakítást a – végül közel ötezer fős – közönség létszámához találóan hozzáigazítottnak értékelem. A szemközti ülőhelyeket fekete drapéria takarta ki, a színpadot mindkét oldalról fekete függönycsík szegélyezte, s ez a megoldás a tekintetet a színpadra fókuszálta, éspedig anélkül, hogy a fejet és a törzset kényelmetlenül ki kellett volna csavarni a nézéshez.
A gyülekező, majd örvendetesen megsokasodó közönség végül – ehhez a térberendezéshez mérten – teltházassá tette a koncertet; valószínűleg a színpadról nézve is ez lehetett a hatás, s ez alighanem hozzájárulhatott a zenészeknek a „jókedvéhez”, amiről a Scriptum Metallum szerkesztői beszéltek.
Előzenekar hiányában a Megadeth számára a fülek bemelegítése, a hangerőhöz hozzászoktatása is megoldandó feladata volt. A Trust kezdőszámként ezért kifejezetten jó választás volt. Dave Ellefson (basszus) és Shawn Drover (dobok) dinamikus ritmusjátéka segített ráállítani a testet és a füleket arra a rezgésszámra, amin Chris Broderick (gitár) felvezető riffelése már sejteni engedte, hogy kiválóan fog szólni az együttes (összehasonlíthatatlanul tisztábban, erősebben és dinamikusabban, mint tavaly a PeCsában). Mire aztán Dave Mustaine (ének, gitár) belépett egy tetszetős kétnyakú gitárral a kezében, nyoma sem volt a hangzásban az első számok megszólalására sokszor jellemző eltolódásnak. Mustaine énekhangja is tiszta és erős volt. A kezdőszám megválasztása azért is szerencsés volt, mert mindjárt az első verse bevezetett a Megadeth-szövegek képzeletileg felfokozott világába, ahol az „én” a saját emlékezeti nyomaiban feloldottan jelenik meg: „Lost in a dream / Nothing is what it seems / Searching my head / For the words that you said”.
Második számként az In My Darkest Hour újabb tónust hozott be: az intro disszonáns, lefelé lépegető hangsorát egzaltáltsága miatt kedvelem (ha lehet ilyen megfeleltetést tenni zenei hangsor és mentális hangoltság között), a versét kísérő feszes, szaggatott riff már szinte sötét tónusú. A szöveg megszólító alakzatainak érdekessége, hogy sehogyan sem tudom eldönteni, vajon a felháborodott, kétségbeesett, szemrehányó kérdés („Did you ever think that I needed love”) megszólítottjához egy nő arcát képzeljem-e el, vagy inkább önmegszólításként olvassam a „Tell me who you think you are, who?” sort? Az előadás esztétikai tapasztalatában felértékelődött ennek a számnak a jelentősége a számomra.
A harmadiknak előadott Hangar 18 számomra a legfontosabb számok egyike a Megadeth eddigi életművében, azonban most volt némi hiányérzetem. Mustaine éneklése kiváló volt, recitálása most is itt van a fülemben („the military intelligence / two words combined that can’t make sense”), de elnagyoltan előadottnak éreztem a szám talán legnagyobb izgalmát ígérő felelgetést a két szólógitár között. Úgy tűnt nekem, hogy Broderick játéka kissé színtelenebb, néha talán elkent hangzású volt. De ez valószínűleg csak érzéki csalódás volt. Lehetséges, hogy ezt csupán azért hallottam így, mert ő a színpadnak a hozzám távolabb eső szélén állt, s ez esetleg aszimmetriát okozhatott a hangzásban: a hangosítás a Megadeth esetében ugyanis kizárólag a felfüggesztett hangfalfürttel volt megoldva, s ez esetben előfordulhat, hogy a függőleges lesugárzás kialakítása közben nem sikerül mindenütt a közel azonos hangnyomást biztosítani, s az oldalhullám-nyalábok elnyelhetik a legmagasabb hangokat. De nem elégedetlenkedem: a hangzás összességében kiváló volt, erős és tiszta, semmiképpen nem beszélhetünk inhomogén hangtérről (a tiszta hangzást, a hangnyomás közel változatlanságát a nézőtér szerencsés kialakítása is segítette).
A két gitárvirtuóz művészetét a hangzás elbonyolítására törekvő részlet gazdag kidolgozottság és a kivételes technikai fegyelmezettség jellemzi; elképzelhetetlen, hogy e professzionális színvonalból engednének: a megalkuvást nem ismerő hangzásösszetettségre törekvés a Megadeth esetében morális példaszerűségével is megragad engem. A Megadeth zenei világa és ennek színpadi előadása mindig tartalmaz valami – számomra – szavakba foglalhatatlan hiánytényezőt, ami esetenként akár az átütő erő ellen is hat. Közben viszont talán éppen ezzel a megfoghatatlan, szavakba átfordíthatatlan, a hallást ingerlő, a kielégületlenség szorító érzését fenntartó hatásával tud annyira szuggesztív lenni ez a zenei és előadói teljesítmény. Várok valamire, ami nem is körvonalazható, s éppen az frusztrál, hogy nem szerzek, nem szerezhetek érzéki bizonyosságot arról, hogy mi nem ment teljesülésbe.
A Poison Was The Cure szaggatott basszusa (kivételesen erős jelenlétélményben volt részem, amikor Ellefson a számot elkezdte), aztán a basszusra ritmusidézetként ráépülő gitár és dob összjátéka az intróban, majd pedig a versék alatt a kíméletlen reszelés feszes, gyors tempója, s közben az ezt felszaggató ritmusváltások (Shawn Drover végig nagyon lendületesen és keményen játszott), s végül a kifejezetten dallamos gitárszóló egyaránt hozzájárult a kompaktság érzetéhez. S ugyanakkor ez a szám is „kitermelt” valami várakozást, ami nem tudott beteljesedéshez jutni és elmúlni. A szöveget itt is olvashatom úgy, mintha azzal szembesítene, hogy nem szerezhetek érzéki bizonyosságot valamiről, ami belém oltódott vágyakozásként, s ezért nem is tudom, hogy már elértem-e azt. „Pulling out your poisoned fangs / The venom never goes away / Serpent swims free in my blood / Dragons sleeping in my veins / Jackyl speaking with tongue / Roach egg laying in my brain / Once stalked beneath your shadow”. Hasonlóan a Wake Up Dead is arról beszél, hogy mindig ott van az a másik, akiről (vagy amiről) semmi bizonyosat nem lehet tudni, viszont elérhetetlen: „I wonder, will she find out, / About the other, other lover. / Diana”. Nem hiszem, hogy megfejtettem a Megadeth ambivalens hatásának a titkát, de az előadás élménye hozzásegített, hogy megfogalmazzam, mi a jelentősége az én esztétikai tapasztalatomban a jelenlét és hiány ama kínzó elegyének, aminek az egyes számok és előadásaik szuggesztív formát és teret engednek. „I’m in trouble for the things / I haven’t got to yet” – mondja a Sweating Bullets.
A Megadeth mentálisan nagy erőfeszítést követel a befogadótól, s ezt nem mindig ellensúlyozza a testi jelenlétélmény elementáris felfokozása. Éppen ezért örültem nagyon a She-Wolf eljátszásának (a múlt évben a PeCsában hiányoltam); ez ugyan populáris nóta, nagyon is nótaszerű nóta, de segít enyhíteni azt a feszültséget, amiről beszéltem. Nótaszerű megszerkesztettsége, kiszámíthatósága ellenére ez a szám is tartogatott azonban meglepetést a dinamikus előadásban: a szöveg szintjén ez a szám is a kiismerhetetlen fenyegetettségről beszél („One look in her lusting eyes / Savage fear in you will rise”), s a gyors lezárás ezt fel is erősítette: félelmetes űrt hagyott, s ez a hirtelen beállt csönd a végén számomra katartikus eseményszámba ment!
A Symphony of Destruction új elemet léptetett be az eddigiekhez képest: a szám során végig jelenlévő brutális kezdő riff (gondolom, ez mindenkinek ott van a fülében) előadása a zenének az ismétléses, mechanikus elemét, a robotszerűséget erősítette fel. A rombolás szimfóniája félelmetes fényjátékkal kísérve szólalt meg, s a gépszerűség diadalra jutása volt, ahogyan elrabolta érzéseimet, megfosztott saját testemtől: „we dance like Marionettes”. Ennek a gépies, nem emberi mozzanatnak ellentmond a szám énekelhetősége, s ez a kettőség ugyancsak élvezetes.
A koncertprogram körültekintően volt megszerkesztve, mégis alighanem sokak vélekedését fejezem ki, amikor azt írom, hogy belefért volna még a Tornado Of Souls, talán éppen az örök sláger A Tout Le Monde helyett: viszont ebben a számban az intro és az outro Broderick finom akkordfelbontásaival jelentős élmény volt. Az szintén a koncertprogram összeállítását dicséri, hogy a ráadásban a Holy Wars felszabadító hatását tovább fokozta a Mechanix beledolgozása: ez azért is telitalálat a koncert végén, mert ez a szám – a Megadeth sok más darabjától eltérően – a beteljesült együttlét telítettség érzésével tud megajándékozni: „And ya know it’s more than enough”.

A Slayer szétdarabol. Az inak, a porcok, a testrészek zene általi elementáris szétszedéséről nem volt eddig fogalmam: ezt a tapasztalatomat kellene most megírnom, de a nyelv médiuma és a zenéről szóló írásos beszámoló formája ezt nem teszi lehetségessé. A flow (áramlat) fogalma itt nem helyénvaló: eszerint a saját képességeim kiterjesztése lelki és testi elégedettségben részeltet. De az elégedettség érzése a Slayer koncertjén nem a saját képességek jelenlétéből, átélhetőségéből adódik. Hanem abból, hogy lehengerelték, szétbontották mindazt, amit korábban sajátomnak tudtam vagy testi határomként érzékeltem. S miközben testileg, mentálisan és érzelmileg is bizonyos vagyok abban, hogy itt és most valami határtalan erő kerít a hatalmába, nem tudok elszámolni azzal, hogy mi megy végbe körülöttem és bennem. Nem tudom szemléletes képzetekhez társítani azt, ami zajlik, itt felfüggesztődik az elme munkája, nem avatkozik bele a hallottak és a látottak értelmezésébe, hanem a tisztán érzéki tapasztalat vesz rajtam erőt. S ez okoz áramlat-élményt. Illetve az áramlatnak egy sajátosan nem emberi léptékű változatáról van szó. Mert érzem, hogy valóságosan a fenséges rettenete történik meg velem, de ami végbemegy, az nem olyan módon rémisztő és felemelő, ahogyan azt különféle ismeretek birtokában elgondolnám. A végtelen erők közvetlenül érnek el, s e közvetlen érzékelésben az a formális – észhez, értelemhez, alakzatokhoz, szóképekhez nem kötött – látás és hallás valósul meg, amit Kant a költőktől hiába is követelt meg. Az emberi léptéket meghaladóan félelmetes és elementáris kanti leírásában egy Slayer-koncert esztétikai tapasztalata valószínűleg kitüntetett helyet foglalna el!
A hangzást illetőleg is nagy várakozással voltam: a turnéról készült videókon már láttam, hogy a színpadon félelmetes mennyiségű hangláda lesz feltornyozva a zenészek háta mögött. S valóban: a Slayer Budapesten is azzal érte el az egyenletes hangnyomás-eloszlást, hogy a fellógatott és hajlított hangfalfürtök „közé” a színpad hátuljára még 2 x 3 x 6 Marshall hangládát állított fel (felfogni se tudom, hogyan bírható ez ki, s hogy nem sepri le a zenészeket ez a hangerő a színpadról), s ez a vízszintes szimmetria tovább segítette a hullámfront hengerpalást formában terjedését. A hangtér ilyen egyenletes és anyagszerű kitöltésével még nem volt módom eddig találkozni. Igazolást nyert az a nehezen hihető észleléselméleti tétel is, hogy a látás és a hallás is valamiképpen a tapintáson alapul.
A hangerő és a fényjáték intenzitásában visszaigazolódott az is, ami e szó etimológiájában benne van – felfokozott erő, feszített, gyorsított menetű behatás, beleirányozás, megfeszítés, szétfeszítés. A Slayer szövegeit folytonos utalásként érthetjük arra, hogy ez az intenzív, ez az irányított, emberfeletti hangerő és ez a túlfokozott ritmus szétfeszíti a testi, lelki és a mentális önazonosságunkat. A zenei előadásnak e megközelítésben médiumként és formaként talán éppen ez a lényege.
Az intenzitás ilyen mediális értelmezése felől nézve talán az sem feltétlenül kötelező, hogy a Slayer képi világában középpontba állított keresztet vagy kereszt ellenességet egyneműen vallási utalásként értsük (a kereszt egyébként nem összefüggő és nem is állandó vallási és kulturális utalásrendszer az együttes szövegeiben). Viszont a saját magam és a másik feletti ellenőrzés kiterjesztése és ugyanakkor semmissé válása akár a thrash zene médiumának önértelmezéseként is olvasható – például a „you’ve lost all control of my / heart and soul” sor esetében (The Anti-Christ). Hasonlóan a God Hates Us All lemezről eljátszott Payback is úgy szól a megsemmisítésről, hogy közben nem használja a lemez címe alapján várható vallási (vagy vallásellenes szimbolikát): „You were made to take the fall – now you’re nothing / Now you’re nothing”, ám a ritmus fokozhatatlan erőszakossága valósággal semmissé tesz.
Tom Araya pontos és elegánsan laza hangszerkezelése és tiszta éneklése, méltóságteljes magatartása lenyűgözött. Dave Lombardo munkáját nemcsak fergeteges tempója tette feledhetetlenné, hanem a felszerelésére vetülő fények is folyton kiemelték jelenlétét, de leginkább a dobok kierősítésének és hangszínének egyedisége volt számomra különleges: ez nagyon finoman részletezett megoldásokat is tisztán hallhatóvá tett. Kerry King és a Jeff Hanneman (majd a Gary Holt helyére) beállt Pat O’Brian döbbenetesen működő összjátékára talán a legékesebb és legfelemelőbb példa a szinte felfoghatatlan sebességű Snuff volt: a két gitáron párhuzamosan megszólaló, de hangról hangra egyszerre lejátszandó szólóban semmilyen elcsúszást nem vettem észre.
Hadd fejezzem be írásomat egy olyan történés felidézésével, amely a Slayer keltette jelenlétélményt számomra talán leginkább jellemezte. A Dead Skin Mask nevezetes refrénjéhez érkezve Araya ellépett a mikrofontól, ezzel éneklésre biztatta a közönséget; feltételezem, sokan énekeltünk („Dance with the dead in my dreams / Listen to their hallowed screams / The dead have taken my soul / Temptation’s lost all control”), de nem lehetett eldönteni, hogy kihallható-e az emberi hang az együttes keltette robaj sűrű anyagából. Jelenlétünk nem annyira hallható, mint inkább tapintható volt: „graze the skin with my finger tips”. A Slayer-koncerten előadott számokat követő halálos csönd és végtelen elcsigázottság is azt jelzi, hogy a zene dübörgése közben átélt jelennek ez a szinte horzsoló sűrűsödése az előadás minden pillanatában annyira anyagszerű, hogy bajosan vihető át az emlékezet anyagtalan pályáira. Az egyes számok hirtelen abbamaradása, a koncert kiszámíthatatlanul elérkező és beálló vége mintha azt tudatosítaná, hogy a zeneileg előállított pillanat magában hordja saját elmúlását is: önmaga halotti maszkja, ami arról tanúskodik, hogy nincs többé, ami egészen biztosan ott volt. „Please stay a while / And I promise I won’t keep you long / I’ll keep you forever”. E kérésben a sűrű anyag légiessé válik, s esztétikai illúzióként marad meg – felszámolva saját anyagi eredetét. A megdöbbentően anyagszerű jelenlétet produkáló thrash metál együttes, a Slayer a pillanatnyi jelenvalóság és az emlékezeti örökké-valóság paradoxonját vitte színre Budapesten.
 

Oláh Szabolcs

2011. április 8. – Papp László Sportaréna

Kapcsolódó cikkünk (szintén a koncertről):
http://scriptum-metallum.prae.hu/index.php?bid=203&pid=4447