2011. 06. 22.
Egy lépést előre, kettőt hátra (Ocoai: The Electric Hand)
Az a kérdés, vajon a pszichedelikus, progresszív rockzenének az a szintje, amelyet a Pink Floyd az Ummagumma és a Meddle című albumokkal és a Live at Pompeii koncertfilmmel az 1970-es évek elejére elért, meghaladható-e valaha, természetéből következően egzakt módon nem megválaszolható. Az viszont kétségtelen, hogy az angol zenekarnak ez a korszaka olyan örökséget jelent, mely a mai napig izgalmas zenei vállalkozások számára nyújt inspirációt. Nincs ez másképp az Ocoai nemrégiben napvilágot látott új lemeze esetében sem.
Az amerikai banda 2008-as debütáló albumát már volt alkalmunk méltatni – akkor azzal zártuk lemezbemutatónkat: várjuk a 2011-re ígért lemezt, s bízunk abban, hogy az igazán kiemelkedő kompozíciós képességről, arányérzékről és innovatív potenciálról tanúskodó zenekar következő anyaga is hasonló értékeket mutat majd. Nos, a The Electric Hand című friss album nem kelt csalódást. Ami először föltűnhet az új anyaggal ismerkedve, az a Breathermanhez kísértetiesen hasonlító szerkezet: itt is, ott is 7 szerzemény, hozzávetőlegesen 50 percnyi játékidő. Maradt a lassú tempóban és hosszú egységekben gondolkodó, fokozatosan építkező, az akusztikus gitár és a cselló lágy dallamaitól a lávaömlésként folyó, vastag sludge-témákig és disszonáns részletekig ívelő hangkép is, az arányok azonban némileg módosultak, s (régi-)új színek is megjelentek, miközben a korábban fontos trombita eltűnt.
Az amerikai banda 2008-as debütáló albumát már volt alkalmunk méltatni – akkor azzal zártuk lemezbemutatónkat: várjuk a 2011-re ígért lemezt, s bízunk abban, hogy az igazán kiemelkedő kompozíciós képességről, arányérzékről és innovatív potenciálról tanúskodó zenekar következő anyaga is hasonló értékeket mutat majd. Nos, a The Electric Hand című friss album nem kelt csalódást. Ami először föltűnhet az új anyaggal ismerkedve, az a Breathermanhez kísértetiesen hasonlító szerkezet: itt is, ott is 7 szerzemény, hozzávetőlegesen 50 percnyi játékidő. Maradt a lassú tempóban és hosszú egységekben gondolkodó, fokozatosan építkező, az akusztikus gitár és a cselló lágy dallamaitól a lávaömlésként folyó, vastag sludge-témákig és disszonáns részletekig ívelő hangkép is, az arányok azonban némileg módosultak, s (régi-)új színek is megjelentek, miközben a korábban fontos trombita eltűnt.
.jpg)
A fölvezetőként szolgáló Waking Fear még keveset árul el az irányról, a második Niveus Hills jóféle post-metal néhol középtempós sludge riffekkel megerősítve – ekkor még úgy tűnik, a srácok ott folytatták, ahol legutóbb abbahagyták. A lemez leghosszabb szerzeménye, a 13 perces Grimpeur viszont már a változás jeleit mutatja: az első öt perc leginkább úgy hangzik, mintha az Opeth Damnationjéről maradt volna le (ami persze maga is pastiche a ’70-es évekből), s mikorra már épp elunnánk a tiszta dallamot hozó gitárjátékot, érkezik a váltás, sötétebb tónusokkal, orgonaszőnyeggel, különösebb meglepetések nélkül, kicsit talán túl hosszan is. Az album középső egységét jelentő, alig 3 perces Somnium rövidsége ellenére több izgalmat rejt: az elektronikus zajokra és kvázi propellerzúgásra ráúszó szitárhangok egy melankolikus csellódallamot vezetnek föl, mely az utolsó másodpercekben egyedül maradva remek átvezetést jelent a La Main d’Electrique a műfaj klasszikusait idéző rockzenéjéhez; a középrész pl. olyannyira Deep Purple – nem nyúlásról, hanem kreatív aktualizálásról van persze szó – hogy Gillant kezdjük hiányolni.Arra, hogy a bevezetőben miért is említhettem a Pink Floydot az Ocoai múzsájaként, a lemez legjobb szerzeménye, a 11 perces Marchand de Sommeil első fele ad választ: a kitartott billentyűhangok, a dob és basszus összjátéka, a visszhangos gitár, a kompozíció megszerkesztésének módja. A hangzás úgy nagyon is autentikus, hogy nem erőltetetten retro. A néhány zongoraakkordra épülő Morte Audicernek a levezetés feladata maradt.
Összességében talán egy szemernyit kevesebb delejező pillanat, izgalmas ötlet és kísérletező kedv jellemzi a The Electric Handet, mint a zenekar első albumát, mindazonáltal a zenei teljesítmény most is meggyőzően magas színvonalú. Ha meg valami igazán katartikusra vágyunk, elővehetjük Gilmour, Mason, Waters és Wright Echoes című alapvetését, mely minden későbbi Pink Floyd-visszhangnál többet mond.
FODORPE
Kulcsszavak:
Ocoai