Bár nem voltak túlzott elvárásaim a Machine Head új lemezével kapcsolatban, az utóbbi két album komplex, helyenként progresszívnek is nevezhető megközelítése életben tartotta az érdeklődésemet a zenekar iránt akkor is, ha egyébként a diszkográfiában úgyszólván zabigyerekként kezelt The Burning Red és Supercharger lemezekkel ugyanúgy nincs különösebb problémám. Ahogy töredelmesen bevallom, történeti jelentősége ellenére a debütáló albumot zeneileg kevésbé tartom érdekesnek, mint mondjuk – az újat is beleszámítva – az utolsó hármat.

Az Unto the Locust találó metaforája, a korábban már nyilvánosságra hozott kvázi-címadó hangulata, összetettsége, valamint a 2009-es tokaj-hegyaljai koncert kifogástalan színvonala aggodalomra nem adhatott okot, azonban az idén szintén irgalmatlan tempóban érkező és végre kiemelkedő alkotásokat is mutató anyagok közt csaknem készületlenül futottam neki a Machine Headnek, hátam mögött egy kiváló Dream Theater-koncerttel és egy annál szürkébb, unalmasabb Dream Theater-, valamint egy kellemes összbenyomást keltő Anthrax-albummal. Szürke délutánon, minden mindegy alapon elindítottam az Unto the Locust-ot, és döbbenten konstatáltam, hogy a nyitó I Am Hell (Sonata in C #) felvezető, lassú szakaszai, majd az irgalmatlan reszelésbe váltó, emlékezetes thrash futamai, az óriási refrén, majd az adrenalint teljes erővel pumpáló gyors ikergitáros szakasz, az elképesztő slayeriánus szóló, a dobkiállás, valamint az ezeket is fokozni képes variációk-ismétlődések rég nem tapasztalt mértékű lelkesedést váltanak ki belőlem. Az I Am Hell több mint 8 perces, számos gyors és lassú tételt magába foglaló, azokat zseniálisan egymáshoz illesztő, rendkívül kifinomult variációkat és díszítéseket tartalmazó őrülete nemcsak kiváló technikai, dalszerzői kompetenciáról árulkodik, de azonnal ható nyomasztó hangulata révén arról is, hogy a Machine Head zenéje birtokában van annak a poétikailag nehezen megragadható komponensnek, amit a német jobb híján Stimmungnak nevez: az atmoszféra, a hangoltság, a hangulat az, ami a fölényes technikai-dalszerzői tudáson túl megkülönbözteti ezt a zenekart oly sok pályatársától.



Részben e Stimmung, e hangoltság az oka annak is, hogy – Szirák Péter szavajárásával élve – a Machine Head nem törekszik olcsó népszerűségre. A dalok – amelyek szigorú értelemben véve természetesen dalok, és nem témahalmozásból álló szervetlen trackek – egyfelől hosszúak, tehát igénybe veszik a hallgató figyelmét és türelmét, ugyanakkor az új Dream Theaterrel ellentétben egy másodpercig sem unalmasak, töltelék elemet sehol sem tartalmaznak, a témák jól megjegyezhetők, de nem kommerszek, a szólók és ikergitárok pedánsan technikásak, remekül megkomponáltak és szépen kivitelezettek. Az I Am Hell mellett – ami számomra az év metál dala lett – valamennyi darabról a legnagyobb elismeréssel és kedvvel szólhatok: az ugyancsak nyomasztó témákból és dallamokból építkező Be Still and Know vagy a Locust, bár első hallásra nem sok közöset mutatnak a Metallicával, ékes bizonyítékai annak, hogy a hatást elsősorban talán nem is a stílusutánzatokban kell keresni; sokkal produktívabb dolgokhoz jutunk, ha a szerkezeti-szemléleti jegyekben látjuk továbbvinni a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb metálzenekarának zenei hagyományát. A Machine Head innen nézve a legjobb, a legproduktívabb Metallica-tanítvány, és erre büszkék lehetnek, hiszen mindeközben tisztán hallani hangjuk egyediségét.



Ahogy említettem, az Unto the Locust egy percre sem ül le; még csak a negyedik dal, a This Is the End érkezik, ám máris újabb adrenalinlöketet kapunk: a bontásos fölvezetés, a dallamos deathrash riffek, a zaklatott tempó, az újabb számos, jobbnál jobb, tökéletesen eltalált komponens elképesztő téma-orgiát eredményez, és itt is, akár az eddigiek során és az ezt követő, szokatlan szerkezettel operáló, de annál hatásosabb The Darkness Withinben vagy a hátralévő Pearls Before the Swine-ban és a pátosszal teli Who We Are-ban, hihetetlen szólómunka emeli el a dalokat a szokásostól. De nem lehet nem dicsérni Robb Flynn énekteljesítményét sem, aki hallhatóan nagy érzékkel fekszik rá és alakítja azt a bizonyos hangulatot, atmoszférát. Ami a ritmusszekciót illeti, a már méltatott fölényes technikai tudás, virtuozitás itt is hangsúlyosan megnyilvánul, ráadásul a gyakori tempóváltásnak, variálásnak, sőt a dobokon történő rendkívüli díszítéseknek köszönhetően tényleg egyetlen pillanatra sem lankad a figyelem. És eközben – muszáj újra és újra nyomatékosítani – óriási dalok, roppant erős hangulat uralkodik végig a lemezen, vagyis a technikai precizitás nem oltja ki az atmoszférát.

Minthogy annyira összetett és markáns hallgatnivaló az új Machine Head, érdemes rászánni az időt és egyelőre várni az ősszel egyre csak érkező további lemezekkel, hagyni kiérlelni, nyugodtan, lassan megemészteni. Ritka a műfajban az esztétikai élményt illetően ennyire „megtérülő” esemény, mint az Unto the Locust.