2012. 08. 03.
Machine Head, Testament – Fezen Fesztivál, Székesfehérvár
Talán minden eddiginél nagyobb hírveréssel vette kezdetét idén a FEZEN, azaz a Fehérvári Zenei Napok. Szülővárosom (akkor még nyár végi, ősz eleji) rendezvénysorozata anno ingyenes buliként futott a régi vidámpark területén, s azóta a MÁV-pályán találta meg – úgy tűnik, immár tartós – helyszínét. A fesztivál értékét a mind nagyobb kaliberű fellépők is emelték – idén az első napon a Machine Head, valamint a Testament voltak a húzónevek. Beszámoló.
A szervezőket mindenképp dicséret illeti, hogy gyakorlatilag mindhárom napra (sőt, a 0.-ra is) sikerült olyan zenekarokat elcsábítania, amelyek nemcsak a metálos szcénában mutatósak, de még nem is feltétlenül évről évre lehet elcsípni őket itthon – leszámítva persze a finn sörissza Korpiklaani-t. És bár a Testament többször tiszteletét tette már nálunk, sőt a Machine Head két éve Hegyalján zúzott egy nagyot, párosításuk alighanem valamennyi thrasher fantáziáját beindítja. Nem beszélve arról, hogy az aznap a helyszínen megvásárolt belépő mindössze 5990 forintot kóstált, melyhez ráadásul járt két ingyen sör – szavam sem lehetett. A hosszú sorokra sem, melyek a sörcsapok előtt kígyóztak, s talán elkelt volna belőlük több; a catering idén azonban oly széles kínálattal bírt szerte a fesztivál területén, ami hasonló vidéki megmozdulásokon ritkaságszámba megy.
A szervezőket mindenképp dicséret illeti, hogy gyakorlatilag mindhárom napra (sőt, a 0.-ra is) sikerült olyan zenekarokat elcsábítania, amelyek nemcsak a metálos szcénában mutatósak, de még nem is feltétlenül évről évre lehet elcsípni őket itthon – leszámítva persze a finn sörissza Korpiklaani-t. És bár a Testament többször tiszteletét tette már nálunk, sőt a Machine Head két éve Hegyalján zúzott egy nagyot, párosításuk alighanem valamennyi thrasher fantáziáját beindítja. Nem beszélve arról, hogy az aznap a helyszínen megvásárolt belépő mindössze 5990 forintot kóstált, melyhez ráadásul járt két ingyen sör – szavam sem lehetett. A hosszú sorokra sem, melyek a sörcsapok előtt kígyóztak, s talán elkelt volna belőlük több; a catering idén azonban oly széles kínálattal bírt szerte a fesztivál területén, ami hasonló vidéki megmozdulásokon ritkaságszámba megy.
.jpg)
Az már talán kevésbé írható a szervezők javára – holott értem a logikáját: minden korosztályt és regisztert be kell vonni –, hogy olyan zenekarok előtt, mint a Machine Head vagy a Testament, a Beatrice és a Lord lép föl. Sajnos nincs ez máshol sem másképp. (Ma, a második napon a Kreator előtt az Edda melegíthet be, no comment.) Hihetetlen, hogy ezek a gyászosan megszólaló, a headlinerektől teljesen eltérő stílusú és megkopott csapatok kínozzák az embert, miközben a kisebb sátrakban olyan tisztességes és az estéhez sokkalta jobban passzoló alakulatok játszanak 100 ember előtt, mint tegnap pl. a Casket Garden. Noha érthető, hogy utóbbi aligha fér föl a nagyszínpadra, mégis nehéz elhinni, hogy – remélhetőleg Chuck Billy-ék és Robb Flynnék nem láttak vagy hallottak belőle semmit – milliomodszorra is a Lordot vagy a Beatricét kell kivárni, mire történik valami. Tudom, nem kötelező végignézni, a jelenséget mégis csak részleteiben értem, ami annyit jelent: a Lordot még így is relatíve sokan megtekintették mint attrakciót. Ha mindez a nosztalgia javára írható, akkor tekintsük tárgytalannak a kirohanást, bár az átlagéletkor, ne felejtsük el, évről évre lejjebb megy az ilyen bulikon.
20.30-kor, pontos kezdéssel színpadra lépett a vadonatúj lemezével turnézó Testament. Molinójuk a Dark Roots of Earth volt, s a koncertet rögtön az albumot is felvezető Rise Up nyitotta. Hangzásuk, azokon a helyeken, ahol álltam, csaknem lemezminőségű volt, szépen szóltak a gitárok és a dobok, jól hallottam a bőgőt és az éneket egyaránt. Lemezbemutató révén az új anyagról elővezették a klipesített Native Blood-ot és a True American Hate-et, sőt magát a címadót is, melynek az első refrén közepette hanghiba vetett véget. A hirtelen beállt csöndet követően, néhány perc elteltével mintha mi sem történt volna, folytatódott a program.
A The Gathering-lemez lendületes és agresszív nyitó darabját, a D. N. R.-t Chuck Billy Randy Blythe szabadon bocsátásának óhajával konferálta föl, a kétoldalt elhelyezett hangládákra a FREE RANDY szavak kerültek. A koncert ily módon kapott némi ideológiai-performatív többletet. A zenészek teljesítményére egyetlen rossz szavam sem lehet: a Dark Roots-ot földoboló Gene Hoglan bámulatosan hozta a témáit élőben is, Alex Skolnick remek szólóinak pedig nemcsak a hangzása volt figyelemre méltó, de a gitáros sajátos pózai játék közben. Chuck Billy a teljes show alatt, szüntelenül léggitározott rövid és rögzítetlen mikrofonállványán. A koncertet a 3 Days in Darkness, valamint a Formation of Damnation zárta.
A Machine Head szintén pontosan kezdett, műsoruk gerincét a tavaly megjelent Unto the Locust lemez legjobb dalai (I Am Hell, Locust, This is the End, Darkness Within) adták. Talán nem túlzás, hogy a 2011-es esztendő egyik legnagyobb ívű, jelentős teljesítménye volt az Unto the Locust, Robb Flynnék pedig könnyedén elővezették ezeket a könnyednek éppen nem mondható témákat. Robb pl. Max Cavalerával ellentétben nem tűnik alibigitárosnak (sőt), vokálban azonban mindig kapott némi segítséget társaitól.
A színpadkép a koncert jellegének megfelelően némiképp visszafogott volt, a háttérben a megidézett lemezek színvilága dominált, illetve a fényekkel variáltak a technikusok. Az említett új dalok mellett elsősorban a legismertebb, legkedveltebb dolgait adta elő a zenekar, így pl. a Through the Ashes of Empires laza 7 perces nyitó darabját, az Imperiumot, vagy a szintén nem rövid, Blackening-lemezes Halo-t, továbbá a korai idők két súlyos slágerét, a Ten Ton Hammert és zárásként a Davidiant. Bekerült a műsorba a sokat kárhoztatott érájukból származó Bulldozer (a Superchargerről), meg kell hagyni azonban, élőben óriásit szól ez is, és amennyire a közönség soraiból meg tudtam ítélni, az egyik legnagyobb bemozdulás e dal alatt volt tapasztalható.
.jpg)
Hogy a Machine Head játéka révén se maradjunk ideológiai összefüggések nélkül, az eredetileg a Dimebaget befeketítő netes gyíkokról szóló Aesthetics of Hate kontextusát ugyancsak a Randy Blythe-ügy adta, Robb ennek kapcsán meg is skandáltatta a közönséget ("Free Randy Blythe"), aki természetesen az énekes-gitáros tenyeréből ehetett és evett a teljes, bő másfél órás buli alatt. Robb egyébként nem tűnt szótlannak, a Locusthoz fűzött fölvezető magyarázata a tételt indító gitárprüntyögéshez szolgált hangulati elemként (visszhangosított, repetitív mondatok a dal gondolatvilágáról), a Darkness Within előtt pedig tagoltan, érthetően elmagyarázta, mennyire fontos számára, számukra (és számunkra) a zene mint olyan. Szimpatikus figura, ő és zenekara megérdemelte a maximális figyelmet. Mondanom sem kell, hogy a hangzást és a hangosítást tekintve sem okozott csalódást a Machine Head – azt hiszem, ilyen módon kell megszólalnia egy modern metál csapatnak 2012-ben.
Fotógaléria a koncertekről a Facebook-oldalunkon!
Machine Head, Testament
Fezen Fesztivál, Székesfehérvár, 2012. augusztus 2.
Kulcsszavak:
Machine Head, Testament