2012. 10. 12.
Hazai élboly 2012 (Angertea, Room of the Mad Robots és Conan’s First Date új albumai)
Kirínak a sorból, netán előrébb járnak a többieknél, igényesebbek, jobban élnek a lehetőségeikkel, a próbálkozásaik komoly teljesítményt eredményeztek. Lemezeik nemzetközi porondon is megállják a helyüket. Valamiféle többlettel bírnak a környezetü(n)ket tekintve. Röviden: bátran ajánlhatóak! Három jónevű – Angertea, Room of the Mad Robots és Conan’s First Date – zenekar lemezeinek hallgatása során létrejövő műélvezet némely stációját ossza meg veletek RIP, aki előtte még éves előzetes szortírra is ragadtatja magát szügyig magyar metálban tarolva.
Jól indult az év a magyar metálzenét illetően. Újév napján letölthetővé vált, s azóta CD-n is beszerezhető Bakos Attila TARANIS zenekarának/produkciójának Kingdom című albuma. A hónap közepén az instrumentális non plus ultra, a rock-jazz-metal-számos egyéb kooperációban kiemelkedő SPECIAL PROVIDENCE jelentette meg harmadik lemezét (Soul Alert). Majd a SEAR BLISS megújhodott, rendkívül hallgatóbarát, ugyanakkor komplex black muzsikája érkezett az Eternal Recurence képében. A februári HW mellékleteként a CASKETGARDEN negyedik nagylemezére (The Estrangement Process) bólogathattunk nagyjából elégedetten, a hónap végén pedig az underground feketefém híveinek szerezhetett örömet az AETHERIUS OBSCURITAS Ventus című kiadványa. Márciusban a kíváncsiságom lankadt, csalódottságom nőtt: az AMD engem egyáltalán nem győzött meg sem a Mindenen kívül albummal, sem a (tavaly látott Dürer-beli) koncertjével visszatérésük szükségszerűségéről, az akkor még csupán LEANDER nevet viselő formáció pláne nem a Szívidomár című korong taszító giccsmetáljával. Azért ebben a hónapban is történt jó dolog: a KRAMPÜS első lemeze, a Mental Holocaust a Terranis jóvoltából a hazai rajongókhoz is eljuthatott. Érdeklődéssel vártam, aztán nem jött be a KÉPZELT VÁROS Hélium albuma áprilisban; ami viszont saját magammal kapcsolatban meglepett (vallom be pironkodva), az az új OMEN lemez viszonylagos pozitív fogadtatása volt saját magam részéről, pedig nagyon távol áll tőlem ez a fajta epigon, ugyanakkor lebutított "magyar szemléletű" zenei attitűd, amit ők is képviseltek, Most, úgy tűnik, sikerült mindkettőnknek felülmúlnia önmagát… Nomen est Omen.
Az ANGERSEED EP-je szintén tavaszi eresztés, jófajta death metal, ám kevés olyan nóvummal, inkább csak "belső érintőkkel", ami a műfaj elkötelezettjein kívül másoknak is meggyőző lehet. A BARBEAR és a GRIZZLY EP-jei stoner/southern/groove/doom/sludge keverékek, igazi "követő" garázszenék, amit a baráti fellépéseken lehet szórni a közönség közé. A GUILTHEE Szemantikai háromszögek című alkotása sok figyelmet igényel, még most is emésztem, de megérdemli a törődést. Talán még nehezebben befogadhatóbbak a GUILTHEE-zenész NAGAARUM szólóprojektjének Oort című alkotásai, melyek szintén idén kerültek a közönség elé. A májusban közrebocsátott új NADIR-hangcsokor, az Exitus igazán dicséretre méltó, jó kis hallgatnivaló; s valami oknál fogva, elemeiben a júniusi HW mellé csomagolt DHARMA Dharmageddonja is megfogott, holott számos sebből vérzik a kivitelezés, s nem csak az angol kiejtésre gondolok. Júliustól reklámozza a BLIND MYSELF Négyszögöl című EP-jét, mely súlyos, mégis vidám dalokat rejt – bennem a "teszünk mindenre és mindenkire, főleg az elvárásokra" érzetét ("üzenetét") kelti. E hasábokon hamarosan DOWNER kolléga fogja recenzálni a POZVAKOWSKI újdonságát, a szeptember végi megjelenésű sevenpeopleleftet, ami engem ezúttal sajnos hidegen hagyott.De várakozással fülelek az év végi hajrára is. A napokban jelentette meg a Neverheard Distro. a WITCHCRAFT Hegyek felettem albumát, október végére várható a NEOKHROME Perihelionja, már meghallgatható, de albumként november közepén lesz hozzáférhető a KOLP második eljövetele The Outside címen. A december 15-i GOREZONE partyn mutatják be KILL WITH HATE nagylemezét, a Voices of Obliterationt, s ugyancsak itt mutatkozik meg a LIMB FOR A LIMB Aberration Complete és a HEROIC Hordes című hallójáratokat tisztántartó munkája is ("Hajrá kisterem!").
Remények szerint akár a MÖRBID CARNAGE Merciless Conquestje és a TEURGIA Memento of Ancient Memories-a is beeshet, az anyagok készek, kiadói bevállalás kerestetik…
Az ember egyrészt hajlamos elnézőbb lenni szülőhazája formációival, másrészt kritikusabb is egyben, amikor kénytelen zárójelezni minden egyes alkalommal, hogy bizony, akárhogy is nézzük, a legjobb esetben is "idéznek", "emlékeztetnek", "hozzáfűznek", "saját szájuk íze szerint átalakítanak" más, nyugati, évekkel, évtizedekkel korábbi trendeket, zenekarokat. (Én persze mindörökké a [magyar] metál A. E. Bizottságát várom, amit anno felerészben a Slogan zenekar be is teljesített…) Elvétve akad pár kivétel. A lentebbiek nem azok, de kirínak a sorból azzal, hogy előrébb járnak a többieknél, igényesebbek, jobban éltek lehetőségeikkel, a próbálkozásaiknak komoly eredménye lett, teljesítményeik hatásosak, idei lemezeik nemzetközi porondon is megállják a helyüket, ha nem is magasodnak ki ott. Mindenképpen valamiféle többlettel bírnak a környezetü(n)ket tekintve. Röviden: bátran ajánlhatóak.
Ötórai dühroham(Angertea: Nr. 4: Songs Exhaled)
Legyünk túl a kötelező körökön: a FNM basszerja, Bill Gould is feltűnik pár gitárharmónia erejéig a No Computation című albumnyitó számban, a leghosszabb című alkotásban (Meeting Satan on the Way to Personal Desertification) pedig a kultikus miskolci Eclipse szeretve tisztelt Rezsője, Rákos Tibor közreműködik. Ők az exkluzivitás… Fenét! Velük lehet kezdeni a recenziókat, lásd itt! Ráadásul a Méregtea tavaly januári EP-jén, a Distruston már ellőtte az ebből fakadó hírértéket. Ami fontos a nagymágócsi trió negyedik albumát tekintve (is) az az intenzitás, a tevepata súlyú basszusfolyam, a lebegősre vett énekdallamok ötletessége, a tiszta hangzás (Vári Gábor), az intelligens szövegvilág, a kiemelkedően kreatív és virtuóz ütőhangszeres rész, meg persze az artwork (borító, pauszra nyomott booklet, a gityós Gergő munkája). Olcsó megoldásnak tűnik részemről, mintha a tételes bemutatást el akarnám kerülni (el akarom!), de őket hallgatva nem az egyes számok, hanem az egész zenemű (hallgatási) folyamata bűvöl el – szabályosan elvarázsol, igen. Persze Tool-adagolás, AIC-hatás náluk is (lásd alább RotMR) előfordul, de jóval pusztítóbb körítéssel, mint a forrászenekaroknál, nekem kedvesebben, keményebben. Még az akusztikusabb (Lions’ Region) is fémesebben cseng, s mindenképpen: korszerűbb hangzással. A szerkesztettség lényegi eleme az A for Afrodita általam "központosított" szerepe, amit a rákövetkező rövid le- és átvezető Akräm csak aláhúz. Aztán felbukkan a progresszív-pszichedelikus előd-sátán, Rezső, kb. fél perc erejéig, ismét egy nagyobb ívű, dózisát tekintve: halálos súlyú szerzeményt hallhatunk. Míg végül a Distance of You az atonalitás után harmóniával teszi széppé muzsika-befogadói (inter)aktivitásunk. Sűrű hangú, sűrűn hallgatni kívánt lemez.
Angertea: Nr. 4: Songs Exhaled
(Smash Fabric Records, 2012. szeptember 17.)
10 szám / ~38 perc
www.angertea.com
www.facebook.com/angertea
www.myspace.com/angertea
Kalandorok, ne kíméljetek!(Room of the Mad Robots: I stray)
A 2009 legvégén megjelent Mechanical Sound Empire, nem vitás, igazi kuriózum (volt) a hazai metálzenében: mind zeneiségét, mind hangzását, ötletteliségét tekintve maradandó alkotásként értékelhetjük. A koncertek alapján a nagyérdemű sem hallotta ezt másként, s hívévé szegődött a már nevében is különlegesnek ígérkező kvintettnek. Az énekesváltást követően, tavaly még úgy hírlett, hogy a nemzetközi trendeknek megfelelően EP-sorozatként folytatják a dalkiadást, de aztán – (ki)számíthatóan – a sorozatból csak egy négyszámos megjelenésre futotta április végén. Akkor elég ambivalensen fogadtam a The Universe is Indifferent EP-t. Az albumhoz képest visszafogottabbnak éreztem, puhányabbnak, a dallamok túlzónak tűntek, mintha eltűnt volna a groove mellett a keménység, aminek pedig összhangzat tekintetében híve vagyok. Az énekteljesítményt is negatívan éltem meg a korábbi magas szinthez képest. Őszintén: nem jött be annyira a letölthető pakk. De azt sem tagadom, mivel az első benyomások nem tették vonzóvá, nem szántam rá a továbbiakban időt, nem erőltettem.
Másfél év múlva viszont, mikor az I strayen a 4 számból 3 dal visszaköszön, azt hiszem, újra kell pozícionálnom a mindig változásban lévő ítéletem.
Egészében azt gondolom, hogy a korábbi Tool–Pantera házasságából mostanra egy modernizált AIC-közeli hangkölteménycsokor született, megtartva persze ugyanakkor a "szülői géneket". Nem arcbamászós, lágyabb, lebegősebb énekdallamok, Layne Staley-féle szuggesszív orgánum (az első két dal (Analyse Agony, Sleeping Mind) mindenképp ezt erősíti) – Mári Péter "szépen" énekel, na! Ám közben érdemes figyelni az ütős hangszerekre, nagyon fifikás, ahogy Ónodi Gergely perkázása kiegészíti Kertész László dobolását. A lemez harmadik számaként érkező Bellow (a demón is hasonló hely(zetb)en) azonban letér az AIC-vonalról, s ha rifforientáltabb lenne, akár a Death Magneticre is odafért volna – ráadásul egy keleti dallamvilágot idéző betét is színesíti. (A MSE-n a spanyolos zenei világ dominált, nyilván Andres miatt is…) A Breedingben szintén érzek egy mai Metallica-rokon vonulatot, Péter itt a (fojtott, effektált) üvöltősebb oldalát is kiereszti – máskülönben elképesztően harmonikus, s az egész produkcióra jellemző az az arány, ahogy az egyes hangszerek együttszólnak, alárendelődve a dal egészének.
A következő Idle (EP-záró) kapcsán mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a Black Sabbath pszichedelikusabb világába mártott – modernebbre, rockosabbra vett – Metallica itt köszön legjobban vissza (az I strayt hallgatva mindig elfog az az érzés, mintha a Planet Caravan menne valahogy a háttérben…), mindenestre Berszán Miklós elegáns, nagyon is jellegzetes gitározása előtt le a kalappal. A Stovepipe akusztikus tripje, majd a húzósabb, stoneresebb To Comply tovább erősíti ezt az érzést, s vele ismét visszaköszön az AIC (elsősorban EP-inek) világa.
A There were People in the Bible-ben elszabadulnak az indulatok, lazán egy majd’ cyberthrash-szerű Pantera-durvulat hibridizációja egy mai sludge-os, helyenként lebegős, kitartott gitárhangú stoner rockkal – valahogy bennem még (mindig, mivel EP-szereplő) nem került a helyére, de érdekes kísérletnek, akár iránynak tartom.
Némi acsarkodás a titokzatos elnevezésű Jumping Frenchmen of Maine (Bullseye Horde) számban is felül (az akár pszichedelikusnak is titulálható) dallamok hátára, de ez a tétel inkább csak átkötőnek tűnik a lemezzáró (az EP Despair/Resignation "tapasztalatát" beépítő) 15 perces I hide Lighthoz. Na ez már tényleg olyan, mint egy felkeményedett Turbo-szám.
Nem kevésbé változatos, nem kevésbé egyéni, dalközpontú muzsika található az I strayen, mint a Mechanical Sound Empire-ön volt. Más ugyan az irány, vagy irányok (hogy a cím jelentését is értelmezzem; remélem, az ide-oda kóborlás/kódorgás nem eltévedést jelez!), s hangnemileg még mindig az első lemez áll hozzám közelebb, de kétségbevonhatatlanul zavarbeejtően (túl) finomrahangolt, érett kompozíciók (dal- és lemezszinten egyaránt) vonulnak fel, nem egyszer meglepetést okozva a hallgatónak, kirángatva őket (engem!) a szokványosabb értelmezési körökből. Ilyen téren dicséretes az őrült robotok szobája "kalandorainak" alkotása.
Room of the Mad Robots: I stray
(Szerzői kiadás, 2012. október 5.)
10 szám / ~60 perc
roomofthemadrobots.hu
www.facebook.com/robotsmad
A hús ördögi forradalma (Conan’s First Date: The Devil is on the Loose)Jelen példák alapján az gondolható, strukturális sajátosságom, hogy a nagyobb lélegzetvételű alkotásokat részesítem előnyben a rövidekkel szemben (például a novellákat nem kedvelem, ellenben a regényeket), s ekként lehetek az EP-k kontra nagylemezekkel is. Nincs így, ez a kis merítés statisztikailag torzít. Manapság persze már az EP-knek is más funkciója van, leginkább üzleti stratégia-modellek határozzák meg, hogy a digitális letöltések korában ez a rövidforma legyen az érdeklődés-fenntartó eszköz… Szerintem ez sem a Downnak, sem a Blind Myselfnek nem jön be (hogy csak a közelmúltból említsek nemzetközi és magyar példákat). De a figyelmem szempontjából sem bizonyulnak tartósnak ezek a "kiadványok": míg a szimpatikus, különleges, engem mindig nevetésre ingerlő nevű társaság demóját és első EP-jét (The Werewolf Rising; Effegies, 2009) komáltam, addig a tavaly februári Jailbreaket nem igazán. Ahogy a recenziók sem ajnározták túl. A lemezre már csak a címadó került föl…
Jó kis cucc lett. A másodiknak fölcsendülő Uncovering mintha a Dream Theater súlyosabb (Awake-korszak) megoldásait idézné, ami elég furcsa amúgy ebben a közegben, de éppen ezért (is) meglepően ideillő. Nekem ez jobban bejött kezdésnek is, mint a The Man, the Monster dallamosabb felütése. Keménykötésű az Undead Ballet, és hasonlóan a megelőzőhöz itt is tetszetős a szólóátkötés. A Dethronement deathes és tisztább énekkel váltogatva kísért Machine Head-dinamikájú betépett tapír vágta, amit egy sludge-osabb Six Feet Under-dalként is elképzelhetünk. De itt is visszaköszön valami DT-hangzásutalás. Nem szokványos. A Tear it apart, break it downban pedig a szóló emlékezetes.
Kicsit leül a "B oldal" első számával a lemez dinamikája, nekem a Stellar Wonder nem jött be, vontatott, tkp. cél nélküli helykitöltő. Ennél sokkal kedvcsinálóbb a jellegzetes CFD-s felépítéssel operáló Jailbreak, mely e pozícióban ismeretlen ismerősként köszönt a lemezen. A Revolution of the Flesh talán a legjobb tétel az albumon, a legemlékezetesebb mindenképp, kórusok, vonósszerű (program) aláfestés, négy és fél percben is nagyívű (death ’n’ roll szimfónia irányába mutató) szerkesztési elv. Ehhez képest a Fangs and Claws már csak levezető.
Conan’s First Date: The Devil is on the Loose
(Szerzői kiadás, 2012. március 15.)
9 szám / ~44 perc
www.facebook.com/cfdmusic
www.myspace.com/conansfirstdate
RIP