2012. 10. 16.
Rokonszenvesen emberi (Gojira: L'Enfant Sauvage)
Okozhat-e kellemes meglepetést egy olyan zenekar, mely idestova bő tíz esztendeje alkot, s az idei már az ötödik nagylemeze? Ráadásul úgy, hogy zenei világát korántsem fordítja ki a sarkából, csupán a meglévő elemek arányán módosít kicsit annak érdekében, hogy az eredmény egy jobban összetartott, hangulatosabb, mélyebb esztétikai élményt nyújtó album legyen. Noha továbbra is meggyőződésem, hogy az általam ismert kortárs francia metalszíntér legjobb albumát a Hacride készítette el 2009-ben (Lazarus), a náluk sokkal népszerűbb Gojira júniusban napvilágot látott Vad gyermeke megközelíti ezt a szintet.
Azt már a nyitó dal mutatja, hogy a Meshuggah-hatást továbbra sem akarja véka alá rejteni a banda – ugyanakkor a svéd kultzenekarral szemben itt a programozhatú ritmusú szeletelőgép-effektust idéző riffeket összekötő szellősebb és dallamosabb témák mintegy "humanizálják" a kompozíciót, mondhatnánk azt is: a hideg alap fokozatosan érzelemmel telítődik. Az összetettségnek olyan fokát mutatja az Explosia, mely bár korábban sem volt ismeretlen a Gojira-hallgatók számára, de itt a témahalmozás nem puszta technikának és ötletelésnek tűnik, de nagyon jól eltalált építkezésnek. Míg a megelőző lemezeket hallgatva számomra gyakorta úgy tűnt, fölöttébb alaposan fölkészült zenészeket hallok, akik viszont csak ritkán tudtak emlékezetes kompozíciókat alkotni: a témák és ötletek akár egy dalon, akár egy lemezen belül olyan montázstechnikával kerültek egymás mellé, amelyek csupán néha voltak képesek összetartó hatáselemként működni.
A másodikként érkező címadó dal mutatja meg talán a leginkább azt, miért érezhetjük, hogy a zenekar most is abből főzött, amiből eddig, de jobban eltalálta az arányokat. A(z ismerős) matekos alap fölváltva szólal meg magas gitárhangokon és vastag mélyeken, s ezeket a váltásokat Joe Duplantier bár behatárolt eszközkészlettel rendelkezve, de mégiscsak a vokális teljesítményben is képes követni és érzékletessé tenni.
A kifejezzetten andante építkező, de tizenhatodos-harminckettedes lüktetésű The Axe az így keletkező ritmikai feszültséggel teszi érzékletessé a lemez egészét átjáró elfojtott dinamikát, melyet tökéletesen épít tovább a lemezt megjelenése előtt beharangozó Liquid Fire, mely önmagában is megállt, de az album folyamatában még hatásosabbá válik – a torzított-gépies kórus a Cynicet is fölidézi. Ezt a hangulatot viszi tovább a The Wild Healer effektes-prüntyögős bevezetője, mely a lemeztől elválasztva furán hatna, a makroszerkezetben elfoglalt helye viszont nagyon is indokolttá teszi.
Azt már a nyitó dal mutatja, hogy a Meshuggah-hatást továbbra sem akarja véka alá rejteni a banda – ugyanakkor a svéd kultzenekarral szemben itt a programozhatú ritmusú szeletelőgép-effektust idéző riffeket összekötő szellősebb és dallamosabb témák mintegy "humanizálják" a kompozíciót, mondhatnánk azt is: a hideg alap fokozatosan érzelemmel telítődik. Az összetettségnek olyan fokát mutatja az Explosia, mely bár korábban sem volt ismeretlen a Gojira-hallgatók számára, de itt a témahalmozás nem puszta technikának és ötletelésnek tűnik, de nagyon jól eltalált építkezésnek. Míg a megelőző lemezeket hallgatva számomra gyakorta úgy tűnt, fölöttébb alaposan fölkészült zenészeket hallok, akik viszont csak ritkán tudtak emlékezetes kompozíciókat alkotni: a témák és ötletek akár egy dalon, akár egy lemezen belül olyan montázstechnikával kerültek egymás mellé, amelyek csupán néha voltak képesek összetartó hatáselemként működni.
A másodikként érkező címadó dal mutatja meg talán a leginkább azt, miért érezhetjük, hogy a zenekar most is abből főzött, amiből eddig, de jobban eltalálta az arányokat. A(z ismerős) matekos alap fölváltva szólal meg magas gitárhangokon és vastag mélyeken, s ezeket a váltásokat Joe Duplantier bár behatárolt eszközkészlettel rendelkezve, de mégiscsak a vokális teljesítményben is képes követni és érzékletessé tenni.A kifejezzetten andante építkező, de tizenhatodos-harminckettedes lüktetésű The Axe az így keletkező ritmikai feszültséggel teszi érzékletessé a lemez egészét átjáró elfojtott dinamikát, melyet tökéletesen épít tovább a lemezt megjelenése előtt beharangozó Liquid Fire, mely önmagában is megállt, de az album folyamatában még hatásosabbá válik – a torzított-gépies kórus a Cynicet is fölidézi. Ezt a hangulatot viszi tovább a The Wild Healer effektes-prüntyögős bevezetője, mely a lemeztől elválasztva furán hatna, a makroszerkezetben elfoglalt helye viszont nagyon is indokolttá teszi.
A Planned Obsolescene bevezetője leginkább azt a célt szolgálja, hogy újabb főhajtást csikarjon ki tőlünk Mario Duplantier dobos teljesítménye előtt, majd a középrész torzított éneke némi sci-fi hangulatot kölcsönöz a szerzeménynek, melyet aztán a levezető szakasz lágy basszustémája (?) szépen ellensúlyoz. Ha hatásokról beszélünk a francia kvartett esetében, akkor nyilván a Fear Factoryt sem érdemes említés nélkül hagyni: a Mouth of Kala fölvezetője az amerikai iskolateremtőket idézheti emlékezetünkbe, miközben a középrész effektezett kórusa nagyon is gojirás, majd az ezt követő énektéma, az érzelemdús üvöltés a lemez egyik legfontosabb komponensének bizonyul (így sikerül elkerülni, hogy túlzottan mechanikussá és rideggé váljon a dal, ami egyébként a FF esetében sokszor megtörténik). Az emberi hang létesítő ereje mutatkozik meg a The Gift of Guiltben is úgy, hogy ebben a kompozícióban halljuk a legtöbb death metal elemet, amelyeket viszont a visszatérő tapping-téma ellensúlyoz, illetve helyez új és izgalmas zenei kontextusba.
Eddig 8 dal, szűk 40 perc – szemben a korábbi Gojira-lemezekkel itt sem a széttartás, sem a kifulladás jelei nem mutatkoznak. A Pain is a Master kissé panterás bevezetője gondoskodik arról, hogy ne üljön le a lemez, majd a kifejezetten jazzes középrész új színt hoz, s előkészít egy olyan témát, mely úgy van távol a megidézett amerikai legendától, hogy nagyon is szervesen illeszkedik ide – a Gojira ereje részben tehát abban áll, hogy a fölismerhető hatásokat nagyon termékenyen képes saját képére formálni. A Born is Winter fölvezető zenei motívuma akár még a Rammsteinnak sem állna rosszul, hogy aztán itt is olyan "áthangoláson" essen át a séma, mely eltéveszthetetlenül a Gojira ismertetőjegye. A záró The Fall lassú tempójú, kétségtelenül kicsit bombasztikus kórusokkal operáló dal, melyben a nyitó Explosia is visszaköszön, ami az album keretes szerkesztésére utal.Míg az album címében megidézett François Truffaut-film inkább a humanizálás mint projektum kétes hatékonyságára vet fényt, addig a Gojira esetében az átformálás-átalakítás nem erőszakos úton, hanem finom aránymódosítással ment végbe – az emberiesítés kifejezetten jól sikerült.
Gojira: L'Enfant Sauvage (Roadrunner Records, 2012)
http://www.gojira-music.com/
Fodorpe
Kulcsszavak:
Gojira