2012. 10. 18.
Legendás lények gondozása – Ensiferum: Unsung Heroes – Tales from Winter Wonderland (VII.)
Noha e sorok írójának nem problémamentes a viszonya bármihez, ami a folk muzsikát a metállal vegyíti, el kell ismernie, hogy az aktuális divathullámokon vagy a népi giccsen túl akadnak olyan zenekarok, amelyek előremutatóan kontaminálják az említett stílusokat mind hangszerelésben, mind zenei kompozíciót tekintve. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a finn Ensiferum ezek közé a kivételek közé tartozik. Valamiért mégis kíváncsivá tettek új albumukkal.
A 2009-es From Afart mintegy mellékesen kezdtem el hallgatni megjelenésekor. Mivel szívem csücske az Amorphis, gondoltam, próbát teszek földijeikkel, s ugyan true/heavy/power beütésükkel nem vettek le a lábamról, egyes témákat, dallamokat nagyon megkedveltem, érezni véltem bennük azt a sajátos északi mentalitást és melódiavilágot, amely egyébként meglehetősen vonzó számomra. A lemezt azóta is meg-meghallgatom, s bár ismerek autentikus északi folkzenéket, melyekhez képest az Ensiferum valóban csupán népi giccsnek mondható (tudjátok, olyan, mint a kis Eiffel-torony-kabalák, amiket Párizsban az utcán árulnak, vagy a mézeskalács-szív és a csipke a budavári környezetben), nem tudtam elszakadni a From Afar világától. (A Stone Cold Metal azonban megbocsáthatatlan rémtett azon az albumon – legfeljebb az észt-finn kompvonalon élvezhető a harmadik vodka és sör után – sokat mond, hogy nagyjából ennyi is a dal lényegi üzenete.)
Szóval, megérkezett az Unsung Heroes, lássuk, fenn tudják-e tartani a finn harcosok északi vonzalmamat. Bevallom, nem ment könnyen az ismerkedés. Dicséretes, hogy gyakorlatilag majdnem minden true hatás háttérbe lett szorítva (jóllehet a riffelésben, melódiákban itt-ott felbukkan, teret azonban sohasem nyer), a nordikus dallamok és a hangulatos, helyenként death-es futamok viszont előtérbe kerültek. Bár az Ensiferum vokáljaiban a deathes/blackes hörgést, illetve károgást korábban is számos ponton tiszta ének váltotta, az Unsung Heroes-on egyértelműen az utóbbi dominál, ami sokadik hallgatásra igen barátságossá és közelivé teszi a lemezt. A Celestial Bond Part 1-ben ráadásul női ének hallható, no nem mintha ez lenne az album kiemelkedő pontja, mindenesetre színesíti az anyagot. További észrevehető változás a 2009-es elődhöz képest, hogy az Unsung dalainak java a közép- vagy lassú középtempó tartományában mozog, érezhetően arra törekedett a zenekar, hogy visszavegyen a lendületből, és a Stimmungra helyezze a hangsúlyt. Szerintem bevált.
A 2009-es From Afart mintegy mellékesen kezdtem el hallgatni megjelenésekor. Mivel szívem csücske az Amorphis, gondoltam, próbát teszek földijeikkel, s ugyan true/heavy/power beütésükkel nem vettek le a lábamról, egyes témákat, dallamokat nagyon megkedveltem, érezni véltem bennük azt a sajátos északi mentalitást és melódiavilágot, amely egyébként meglehetősen vonzó számomra. A lemezt azóta is meg-meghallgatom, s bár ismerek autentikus északi folkzenéket, melyekhez képest az Ensiferum valóban csupán népi giccsnek mondható (tudjátok, olyan, mint a kis Eiffel-torony-kabalák, amiket Párizsban az utcán árulnak, vagy a mézeskalács-szív és a csipke a budavári környezetben), nem tudtam elszakadni a From Afar világától. (A Stone Cold Metal azonban megbocsáthatatlan rémtett azon az albumon – legfeljebb az észt-finn kompvonalon élvezhető a harmadik vodka és sör után – sokat mond, hogy nagyjából ennyi is a dal lényegi üzenete.)
Szóval, megérkezett az Unsung Heroes, lássuk, fenn tudják-e tartani a finn harcosok északi vonzalmamat. Bevallom, nem ment könnyen az ismerkedés. Dicséretes, hogy gyakorlatilag majdnem minden true hatás háttérbe lett szorítva (jóllehet a riffelésben, melódiákban itt-ott felbukkan, teret azonban sohasem nyer), a nordikus dallamok és a hangulatos, helyenként death-es futamok viszont előtérbe kerültek. Bár az Ensiferum vokáljaiban a deathes/blackes hörgést, illetve károgást korábban is számos ponton tiszta ének váltotta, az Unsung Heroes-on egyértelműen az utóbbi dominál, ami sokadik hallgatásra igen barátságossá és közelivé teszi a lemezt. A Celestial Bond Part 1-ben ráadásul női ének hallható, no nem mintha ez lenne az album kiemelkedő pontja, mindenesetre színesíti az anyagot. További észrevehető változás a 2009-es elődhöz képest, hogy az Unsung dalainak java a közép- vagy lassú középtempó tartományában mozog, érezhetően arra törekedett a zenekar, hogy visszavegyen a lendületből, és a Stimmungra helyezze a hangsúlyt. Szerintem bevált.
A nyitó instrumentális darab filmzenei hangulatokat idéz, ahogy hasonló megoldások a lemez későbbi pontjain is visszatérnek. Az In My Sword I Trust hagyományos északi/viking hatásokat mutat, a címadó harmadik tétel azonban már egyértelműen a lassú, epikus, melodikus-melankolikus hangoltság bizonyítéka, ami az egész anyagra jellemző. Kedvencem a negyedik Burning Leaves, mely – fogalmazhatunk némiképp igazságtalanul – tulajdonképpen egy újkori Amorphis-nóta, hatalmas, borús-szép refrénnel, megjegyezhető futamokkal – sőt még finn nyelvű kántálás is hallható benne, hogy teljes legyen a kép (jó kérdés, kell-e bele).
E hangulatban folytatódik a lemez egészen a záró, progresszívnek is mondható 17 perces Passion, Proof, Power-ig, mely első hallásra ijesztően terpeszkedő, többszöri találkozás után azonban megmutatja szépségeit mind az instrumentális értékek, mind ének tekintetében. A dalt s így a lemezt epikus-heroikus kórus zárja, tipikus folk téma, hatásos, de nem nagyzoló.
Skizoid érzés számomra Ensiferumot hallgatni. Valahol cikinek szokás tartani az ilyesmit. Könnyű ironizálni rajta, kardok, hajók, legendás lények gondozása. Másrészt viszont, mivel észak-fok, titok, idegenség, mégis vonzó. Én kedvelem.
10/9
Ensiferum: Unsung Heroes
Spinefarm, 2012
Kulcsszavak:
ensiferum