2012. 11. 01.
In memoriam Chuck – Death: Individual Thought Patterns – Symbolic – The Sound of Perseverance
Kevés olyan zenekart ismerünk, amelynek voltaképp a teljes pályája zenei sikertörténet, kevésbé sikerült vagy közepes lemeze nincsen, évről évre természetes módon és fantasztikusan fejlődik. E kivételes zenekarok egyike a legendás Death, közelebbről is Chuck Schuldiner gitáros-énekes egymaga. Cikkünkkel a fiatalon elhunyt virtuózra emlékezünk, a Death utolsó három lemezét ajánlva hallgatásra.
Noha vannak, akik a korai éra ugyancsak műfaji sikertörténetté vált darabjaira, a ’87-es Scream Bloody Gore-ra vagy a ’88-as Leprosy-ra esküsznek, mint a death metal diskurzusalapító műveinek fontosaira, hamar kitűnt, hogy Chuck és változó felállású zenekara számára a műfaj szűknek bizonyul, s fejlődésük nem is a minél durvább, extrémebb muzikális megnyilvánulások és hangzások irányába, hanem az experimentális zenék, a progresszív megoldások felé tartott. Az Individual Thought Patterns megjelenésekor, 1993-ban ugyan a death metal virágozhatott az undergroundban, a klasszikus fémzene ismert és népszerű szubzsánereit némiképp háttérbe szorította a nyilvánosságban a grunge és a populáris punk, majd nem sokkal később a nu metál. Az extrém metal királyai a Pantera és a Machine Head (valamint, más felől, a Fear Factory, illetve ugyancsak más oldalról a Meshuggah) lettek, a progresszív csapatok a maguk módján gyarapították táborukat.
Noha vannak, akik a korai éra ugyancsak műfaji sikertörténetté vált darabjaira, a ’87-es Scream Bloody Gore-ra vagy a ’88-as Leprosy-ra esküsznek, mint a death metal diskurzusalapító műveinek fontosaira, hamar kitűnt, hogy Chuck és változó felállású zenekara számára a műfaj szűknek bizonyul, s fejlődésük nem is a minél durvább, extrémebb muzikális megnyilvánulások és hangzások irányába, hanem az experimentális zenék, a progresszív megoldások felé tartott. Az Individual Thought Patterns megjelenésekor, 1993-ban ugyan a death metal virágozhatott az undergroundban, a klasszikus fémzene ismert és népszerű szubzsánereit némiképp háttérbe szorította a nyilvánosságban a grunge és a populáris punk, majd nem sokkal később a nu metál. Az extrém metal királyai a Pantera és a Machine Head (valamint, más felől, a Fear Factory, illetve ugyancsak más oldalról a Meshuggah) lettek, a progresszív csapatok a maguk módján gyarapították táborukat.
A szóban forgó ’93-as Death-lemez ugyan még főként a death metal stíluselemeiből építkezik, aurája, hangulata és nem megszokott gitárfutamai, harmóniái azonban legalább annyira el is távolítják a zsánertől, mint amennyire extrém megoldásai odahelyezik. Chucknak itt még nem is annyira a durcás koboldra emlékeztető hangja marad meg a hallgató emlékezetében, hiszen e helyütt inkább bömbül, üvölt. Gitározása viszont már ekkor feltűnően egyedi, amint az is, ahogyan a témákat egymás mellé illeszti: lassú, gyors és középtempó sűrűn váltják egymást, ezeket egy-egy harmonikus szóló vagy kiállás akasztja meg, az egyes elemek vissza-visszatérnek, de sokkal inkább új variánsok jelennek meg, egyfajta spirálra emlékeztető szerkezetté alakítva a dalokat.
Death: Individual Thought Patterns
Relativity Records, 1993
10 dal, 40 perc
Az igazi váltás azonban a ’95-ös Symbolic albumon érzékelhető. A nyitó címadó olyan, 6-8 komponensből és variánsból álló, mégis egységgé forró konstrukció, mely messze elhagyva a(z egyébként elődei által is lefektetett) death-kliséket, végtelenül előremutató, azaz progresszív spirált alkot. Ezen a lemezen hallható először igazán hangsúlyosan Chuck jellegzetes sivító-visító-süvöltő orgánuma, amely kétségtelenül nem könnyíti meg a dalok befogadását, de talán nem is annyira a vokál érdemesíthető figyelemre a Death lemezein, hanem mindenekelőtt a páratlan zenei kompozíció – jóllehet alighanem a Symbolic az egyetlen Death-album, amelynek énektémái nyomokban dallamokat, vagy legalábbis a melodikusság csíráit tartalmazzák. Nem lehet eléggé magasztalni ezt a lemezt: az első momentumtól az utolsóig leköti a befogadót, percről percre, másodpercről másodpercre izgalmas és sehol másutt nem hallott riffek szólalnak meg, kísérteties és hátborzongató szólók, pszichedéliák mossák át az egyes tételeket. Az egyik pillanatban üveghangok hasítanak bele a csöndbe, a másikban nyaktörő futamokat hallunk, majd hirtelen a klasszikus metálzenekarok hagyománya szűrődik be, ám mindegyik oly mértékben Death-es, illetve Chuck-os, hogy miközben az egész metál múltja, jelene benne van, valami egészen egyedien új is egyúttal, ott lüktet benne a kemény zenék progresszív ágainak – az összesnek – a jövője. Chuck mellett természetesen a többiek – elsősorban is az itt szintén tökéletes munkát végző, a dalokat tulajdonképpen (jó értelemben) "szétdoboló" Gene Hoglant érdemes kiemelni –első osztályú játéka ugyanúgy figyelmet érdemel. A Symbolic egy az egyben maga a tökéletes lemez, így egyúttal annak a kornak a lenyomata – legalábbis ebben az értelemben –, amelyben még születtek egészen kiváló, unikumnak számító teljes albumok. Nem szívesen emelek ki róla külön tételt, hiszen a nyitó címadó hipnotikus, súlyos és komplex témáitól a Zero Tolerance pszichedelikus hangulatain és az Empty Words lüktető futamain át a veszettül hangulatos Crsytal Mountain-ig minden a helyén van. Megunhatatlan, föltérképezhetetlen remekmű.
Death: Symbolic
Roadrunner Records, 1995
9 dal, 51 perc
Ugyanez igaz a Chuck életében készült, s azóta is utolsó Death-albumra, a The Sound of Perseverance-re, amely 1998-ban látott napvilágot. A nu metál csúcspontján, a metalcore magzati korában járunk, a jazzdeath igazán még csak éledezni fog, a posztmetálon nagyjából innen vagyunk, a neothrash lassan kezd teret nyerni. A Sound of Perseverance-ban pedig mindez iszonyú precízen, emellett elképesztően és beláthatatlanul sűrű koncentrációban, fúzióban van jelen. Az extrém-komplex zenét képviselő zenekarok gyakran hangoztatják, hogy egyetlen nótájukban több riff hallható, mint egyes csapatok egész lemezén – nos ez a Death és Chuck utolsó albumára feltétlenül igaz, miközben minden egyes hangból és kompozícióból süt a zene szeretete és az iránta érzett mérhetetlen alázat. A refréneknek – ha voltak is valaha – szinte írmagja sem marad, pontosabban felerősödik és abszolút teret nyer Chucknak az az eljárása, amely már a Symbolicon és az Individual-on is igen nyomatékkal volt érzékelhető: az egyes témák csak ritkán ismétlődnek, ha igen, akkor gyorsan variánsukba fordulnak, az egymásba folyó futamok pedig oly összetett rendszert alkotnak, melyben ugyan korántsem egyszerű kiigazodni, mégis otthonosan mozoghatunk benne. A lemez minden egyes pillanata zenei varázslat: elképesztő, technikás riffek tömkelege, sehol sem hallott futamok, káprázatos harmóniák és szólók, furcsa kiállások és hangolások. Richard Christy dobos teljesítménye Hoglanéhez mérhető, az album kapcsán pedig ismét az a benyomása lehet a hallgatónak, hogy itt valami hihetetlen mágia nyomán a metál (és nem csak a metál) teljes múltja, jelene, jövője ötvöződik. Ott van benne minden, amit később a matek-metál – módosított formában – örökölt, de ott van minden progresszív iskolák krémje, vagy éppen a posztmetál különös, a hangszerek, illetve a zenei hang puszta "súlyosságán" túlmutató apokaliptikus hangulata. De ott van egyúttal az olyan, később népszerűvé váló szubzsánerek minden alapja is, mint a neothrash és a metalcore, igaz, oly sajátosan különleges módon, hogy ez a zene levet magáról minden műfaji keretezést. Éppen ettől annyira megismételhetetlen: benne van minden, amit a műfajokról tudni érdemes, miközben egyiknek sem veti alá magát.
Death: The Sound of Perseverance
Nuclear Blast, 1998
8 dal, 50 perc (+ 1 bónusz)
A kor, amikor még születtek óriási albumok. Személy szerint a Symbolic a kedvenc Death-lemezem, mert hangulatában, aurájában soha nem látott-hallott világba kalauzol, de az Individual Thought Patterns ezt megelőzően, és főleg a The Sound of Perseverance ezt követően megkerülhetetlen mesterművek. Chuck korai távozása sajnos nem tette lehetővé, hogy e világ tovább alakuljon, így a Sound of Perseverance egyúttal szimbolikus lezárása is egy hatalmas zenei kornak – egy fantasztikusan tekervényes, de csodálatos út vége.
Kulcsszavak:
death, Chuck Schuldiner