Mi annak a következménye, hogy a kortárs metal közönsége számára nem áll rendelkezésre olyan rendszerezett esztétikai diskurzus, mely nem elsősorban műfajtörténeti ismeretek vagy szubkultúrák önértelmezései felől közelítene a metal zenei valóságához? Mást és máshogyan hallanánk-e akkor, ha a formalizmus (zenei elemek körforgása, módosulása, fölemelkedése és bukása) és a pragmatizmus (milyen társadalomtörténeti összefüggések között jött létre, működik egy zenei színtér) mellett a művészetbölcselet fogalmait és szempontjait mozgósító beszédmód is segítségünkre lenne akkor, mikor akár a magunk, akár mások számára szeretnénk föltárni, mi is történik velünk remekművek befogadása során?

A szóban forgó kérdések akkor ötlöttek föl bennem, amikor a napokban volt szerencsém a kitűnő zenekutató, Csobó Péter előadását meghallgatni muzsika és érzelem kapcsolatáról, melyből egyfelől a barokk és klasszicista zene reprezentáció- és kifejezésesztétikája közötti különbségről kaphattunk érzékletes leírást, másfelől kedvet adott ahhoz, hogy kezembe vegyem Eduard Hanslick 1854-ben közreadott, A zenei szép című nagyhatású munkáját. Hanslick könyvét olvasva nemcsak az vált számomra világossá, hogy miért nem szeretem Richard Wagner Ringjét, de egyszersmind meg is irigyeltem a komoly zene közönségét, melynek zenei élményét ily eszélyes szövegek segítenek megérteni, s a megértés-megértetés révén elmélyíteni.

Talán (nem) csak hajlott korom miatt egyre inkább meggyőződésem, hogy az újdonságok iránti nyitottság mellett a klasszikusokhoz való folytonos visszatérés nem kevesebb izgalommal kecsegtet. Megkockáztatom: ha valamely szerencsétlenség folytán az elkövetkező egy esztendőben a nem is oly nagyon bőséges lemezgyűjteményemet gazdagítani nem lenne módom, s csak a már meglévő albumokkal való alaposabb ismerkedésre lenne lehetőségem, nem lennék boldogtalan. Sőt, talán épp ez a sajátos befogadásmód tenné lehetővé, hogy eldöntsem, mi a maradandó érték, s mi a talmi vagy gyorsan múlandó. A lassú hallgatás módszeréről (előnyeiről és bukatóiról) már szóltunk blogunkon – most ennek a kérdéskörnek csupán egyetlen elemét elevenítem föl: vannak olyan zeneművek, amelyek szerkezeti összetettségük, stiláris sokhangúságuk miatt nemcsak megkövetelik a hozzájuk való visszatérést, de háttérzeneként jóformán egyáltalán nem működőképesek, s a nagyléptékű fogyasztás során könnyen torkunkon akadhatnak.

Az idén új nagylemezzel (The Parallax II: Future Sequence) jelentkező Between the Buried and Me számomra föltétlenül közzéjük tartozik – az, hogy blogunkon eddig nem írtunk róluk, egyfelől régi adósságunk, másfelől nem kevés töprengés után is úgy vélem, ha egy teljes lemezükről kívánnék bírálatot készíteni, vagy megmaradnék a velük kapcsolatban sokszor leírt megállapításoknál, vagy oly hosszúra nyúlna az áttekintés, mely messze meghaladná a kritika terjedelmi kereteit. Jobb ötletem nem lévén, amellett döntöttem, hogy a (nem csupán általam sokra becsült) 2009-ben napvilágott látott, The Great Misdirect album központi szerzeményét választom ki annak a tételemnek a szemléltetésére, hogy a BTBAM a zenei posztmodern stílus jelenkori kiemelkedő képviselője, olyan banda, mely a kevert pastiche technikája, vagyis különféle stílusok imitációja révén hoz létre új és autonóm műalkotást.



0-1:55 Klasszikus death metal témával kezdődik, mely sajátos modernizáción megy keresztül még az első percben, s lesz belőle progresszív metalcore – ez egy komplett szám, ha itt befejeződne, a szűk két percben fölépített kompozíció nem szenvedne csorbát.
1:56-4:54 Ezt követi egy leállás, majd lebegős, smooth jazz rock, Pink Floydot idéző, kitartott gitárhangok, előtérbe tolt basszusgitár, spaces effektek, kétszólamú, néhol dialogikus dallamos ének, a végén akusztikusnak ható, egyedül maradó akkordbontás. Ez a rész szintén megállna önmagában is. Eddig tehát ellenpontozó szerkezet: durva-lágy.
4:55-6:34: Örvényszerűen kavargó groove matekos ritmustörésekkel megspékelve, torzított ének, neoklasszikus heavy-speed témákkal dúsításképp.
6:35-nél körül egy letompított gitártéma (majd egy nyerítés) vezeti be a '70-es éveket újraélesztő hard rock részt, sok orgonával, Ritchie Blackmore-t idéző gitárjátékkal, miközben az átkötés az Opeth-et is eszünkbe juttaja.
7:50-nél vissza a lágy jazz rockhoz: a basszus szólózik, a többiek kísérik.
Innen köt vissza egy ikergitáros téma 8:40-nél a ’70-es évekhez.
9:55 Tört ritmusú, instrumentális rész vezeti be a kezdő death metal téma visszatérését 10:30-nál.

Ez a (nyilván esendő) formalista ábra (mely módosított, de fölismerhető tükörszerkezetet vél fölfedezni) aligha képes többet teljesíteni annál, hogy nagyvonalakban föltérképezi a zenei szerkezetet, némi otthonosságérzetet nyújtva abban, ami elsőre kaotikusnak tűnhet. A zenei újrahasznosítás leleményes működésén túl (ahogy dalszövegben áll: "My task: to recycle this earth.") persze arról is számot lenne érdemes adni, hogy mi az, ami eléri, hogy az efféle témahalmozást ne érezzük esetlegesnek, véletlenszerűnek, hanem képesek legyenek összeépülni azok az elemek, amelyek a szerkezetben jól elkülöníthetőek. Erre alighanem akkor tudnánk válaszolni, ha a lemez összes szerzeményének strukturális áttekintését követően az album mint kompozicionális egység struktúráját vizsgálnánk meg. Hogy mindez elvezetne-e ahhoz, hogy a lemezről adott értékítéletünket (remekmű) kellően meg tudjuk érvelni – korántsem biztos. Mindez ugyanakkor mégsem kell, hogy arra biztossan bennünket, hogy az esztétikai tapasztalat fogalmi megragadhatlanságából kiindulva az ízlésítéletek teljes viszonylagosságához jussunk el. Amikor valami pusztán (tehát indoklás nélkül) csak tetszik, akkor még épp az a munka nincs elvégezve, mely arról mégiscsak számot lehet képes adni, hogy miért épp ez és miért épp nekem – s ez utóbbi az önmegértés szempontjából bizonyára fontosabb is.
 

Fodorpe