2013. 02. 22.
Élet a Metallica után – Newsted: Metal
Az utóbbi néhány hónapban aktivizálta magát az ezredforduló után a Metallicából távozó remek basszusgitáros, Jason Newsted. Akkoriban az anyazenekart egész seregnyien igyekeztek temetni – mint tudjuk: hiába –, a bőgőst pedig a legtöbb helyen az egekig magasztalták becsületes magatartása, gerincessége, józansága okán. Newsted néhány kisebb megmozdulást leszámítva egészen mostanáig a háttérben maradt.
A szóban forgó kisebb megmozdulások részben helyeslést váltottak ki (például a Voivodban történő vendégszereplése), némelyik viszont csaknem nyomtalanul múlt el (mint a brit stílusú indie-pop-rock muzsikát prezentáló Echobrain-lemezen való szerves közreműködés eredménye). Jason pár másodperc erejéig a Metallica nagy összeomlás-és-fölépülés tematikájú filmjében, a Some Kind of Monsterben is fölbukkant, csak hogy az őt nem ritkán védjegyszerűen jellemző savanyú, megkeseredett ábrázattal panaszolja be a többieket, akik az elmúlt másfél évtizedben amúgy sem hagyták túl sokszor érvényesülni dalszerzőként. Sokaknak azonban ott élt a fejében a szertelenül körbe-körberohangáló joviális arc a Metallica-koncertekről, aki reszelős hangon üvölti a Seek and Destroy verzéit vagy a Creeping Death-t a mikrofonba, basszusszólói, futamai pedig hol elkápráztatják, hol megríkatják a nagyérdeműt.
A szóban forgó kisebb megmozdulások részben helyeslést váltottak ki (például a Voivodban történő vendégszereplése), némelyik viszont csaknem nyomtalanul múlt el (mint a brit stílusú indie-pop-rock muzsikát prezentáló Echobrain-lemezen való szerves közreműködés eredménye). Jason pár másodperc erejéig a Metallica nagy összeomlás-és-fölépülés tematikájú filmjében, a Some Kind of Monsterben is fölbukkant, csak hogy az őt nem ritkán védjegyszerűen jellemző savanyú, megkeseredett ábrázattal panaszolja be a többieket, akik az elmúlt másfél évtizedben amúgy sem hagyták túl sokszor érvényesülni dalszerzőként. Sokaknak azonban ott élt a fejében a szertelenül körbe-körberohangáló joviális arc a Metallica-koncertekről, aki reszelős hangon üvölti a Seek and Destroy verzéit vagy a Creeping Death-t a mikrofonba, basszusszólói, futamai pedig hol elkápráztatják, hol megríkatják a nagyérdeműt.
Miután tehát Jason visszavonult s absztrakt festmények pingálásával kötötte le kreatív energiáit, szép csöndben összehozott egy bandát, amelynek bizonyos megfontolásokból saját nevét kölcsönözte, s le is pakolt 4 új dalt az ugyancsak szerénytelen Metal címen, melyek közül a nyitó Soldierhead került először nyilvánosságra, majd nem sokkal később a többit is megismerhette a régi Metallicára éhes nagyközönség. A produkció eddig ugyan nem örvend osztatlan sikernek, a rajongók és a kritikusok java kivár, ez az EP-nyi terjedelmű, uszkve 20 perces anyag valahogy mégis bizalmat gerjeszt.
A dalok hallatán leggyakrabban a Metallicát és a Megadeth-t szokás emlegetni, a legnagyobb metál-archívum is e két alapvető zenekarral jellemzi a stílust. Ez azonban csak részben igazolható, illetve érhető tetten a szerzeményeken. Az említett, nyitó Soldierhead ugyan valóban a korai Megadeth-t idézi (s szövegmondásában, intonációjában némileg James Hetfieldet), megszólalása, fölépítése pedig abszolút old school heavy/thrash, a maradék három szám már kevésbé egyértelműen utal a két legendára, sőt visszafogottabbnak, szellősebbeknek tűnnek, messze nem olyan zabolázatlannak és durvának, mint a Metallica vagy a Megadeth korai munkái. Mind a Godsnake, mind a King of the Underdogs, valamint a záró Skyscraper is karakteres, sabbath-os groove-okat, koszos riffeket, doom-os ritmusokat rejt, utóbbi ezáltal egyszerre idézi meg az említett ősklasszikus mellett a Load-korszakos Metallica nagyszerű újraírásait, pastiche-ait. Ha párhuzamot kellene vonnom Hetfieldék kilencvenes évek végi dolgaival vagy úgy általában a Metallica munkáival, leginkább a dalok pimaszságát emelném ki: mintha Jasonra ugyanaz a laza, jó értelemben vett hetykeség lenne jellemző, könnyed csuklómozdulatok és feelinges megoldások, valami vagány dög, ami a puszta stílusimitációtól és a panelek újrahasznosításának végeredményétől elemeli a produkciót.
Newsted anyaga első hallásra nem sokat mutat magából, sőt másodikra, harmadikra sem. Sokadikra azonban föltárja arcát, s nem kis meglepetésre a basszusgitáros szerény, mégis fogós és rendezett énekteljesítménye is emlékezetbe vésődik. Nyilván sosem lesz jelentős pacsirta, ehhez a stílushoz viszont nincs is föltétlen szükség ennél többre. A zene mentes az eredetiségtől, de mintha nem is kívánna különösebb bravúrt végrehajtani: olyan akar lenni, amit jólesik újra és újra elindítani. Talán nem nagyratörő terv ez, s többre a készülő teljes lemeznyi anyagtól sem számíthatunk, így alkalmasint nem mondható, hogy a szimpatikus Jason egykori anyazenekarának múltjához méltó teljesítménnyel rukkol majd elő. Sőt azt is megkockáztatom, hogy az öndefinitív Metal cím sem volt föltétlenül szerencsés választás az EP számára. Ennek ellenére kíváncsian várom az albumot, s szurkolok az azóta egyre kevésbé keserű fizimiskával pózoló bőgősnek, hogy célkitűzései megvalósuljanak, mi, hallgatók pedig felszabadultan szórakozzunk játékán s dalain.
10/8
Newsted: Metal (EP)
Chophouse Records, 2013.
4 szám, 22 perc