2013. 03. 19.
Érzelmes kimértség (Culf of Luna: Vertikal)
Nem mondunk azzal újdonságot, ha kijelentjük, a skandináv zenei kultúra manapság az egyik leggazdagabb és leginkább szerteágazó. De ezzel ők is tisztában vannak: a norvégok például nemzeti kincsüknek tekintik a black metalt (a hátterében álló sötét bűntettek ellenére), de az izlandiak is roppant büszkék két, világhírű előadójukra, Björkre és a Sigur Rós zenekarra. Írásunk tárgya, a svéd Cult of Luna is nagy rajongótáborral bír, ráadásul ők egyelőre minden egyes kiadványukkal rászolgáltak erre a bizalomra. Nincs ez másképp legújabb, január 25-én megjelent hatodik nagylemezük, a Vertikal esetében sem: kiforrott és nagyívű alkotással ismerkedhet meg az, aki beletemetkezik ebbe a hangfolyamba.
vzsolt: A népes tagsággal (három gitárossal, egy-egy basszusgitárossal, dobossal, szintetizátorossal és perkással) bíró Cult of Luna az eddig eltelt tizenöt esztendő alatt megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a sludge/post-metal műfajon belül. Nem érdemtelenül: a kezdeti, agresszívebb kinyilatkoztatásaik (Cult of Luna, The Beyond) után a Salvation című anyagukkal léptek egy kidolgozottabb, átgondoltabb, többrétűbb irányba, ahol már nem csak a fékevesztett düh kapott döntő szerepet, hanem a dallamosság, a különböző atmoszférák megteremtése is. Azóta persze sok újdonságot nem tudtak felszínre hozni a svédek, ám mind a Somewhere Along the Highway, mind pedig az Eternal Kingdom egyenes folytatásai a megkezdett útnak, ahol azért a finomhangolások is nagyszerű pillanatokkal örvendeztették és örvendeztetik meg az arra fogékonyakat.
fodorpe: A 2004-ben napvilágot látott Salvation nagyban felelős azért, hogy a 21. század első éveit tekinthessük a műfaj fénykorának – olyannak, melyről nehéz ma azt képzelnünk hogy bármikor felül lehetne múlni. Főképp ha valamelyest hiszünk a műfajok és stílusok sajátos "élettörténetében", vagyis abban, hogy az esztétikai formáknak megvan a fölismerhető sémába (születés-emelkedés-csúcspont-önismétlés-elhasználódás) illeszthető alakulásuk. Ezek az esztendők azt jelentették a post-metal szcénában, amit a nyolcvanas évek közepe a thrash számára. Noha a "post" előtag használata a honi tollforgatók körében olykor még manapság is berzenkedést vált ki (s gyakorta azzal a számomra értelmezhetetlen, meg nem gondolt gondolattal társítódik, mely a "művészieskedés" vádját igyekszik rásütni a zeneművészetnek[!] erre az ágára), a post-metal műfaji jelölő és a hozzá tartozó albumkánon már kifejezetten széles körben használt és ismert.
vzsolt: A Vertikal esetében is bátran leírható, hogy a gárda ismerőinek sok meglepetést nem okoz ez a kilenc (bónusz trackkel együtt tíz) szerzemény, ám az elvitathatatlan, hogy újabb izgalmas hallgatnivalóval "állunk szemben", ami bátran ajánlható bárkinek, aki egy kicsit is nyitottabb, s hajlandó az átlagosnál több időt szánni egy-egy lemez megismerésére. Mert azt is fontos kiemelni, hogy ez a fajta zene nem adja magát könnyen.
vzsolt: A népes tagsággal (három gitárossal, egy-egy basszusgitárossal, dobossal, szintetizátorossal és perkással) bíró Cult of Luna az eddig eltelt tizenöt esztendő alatt megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a sludge/post-metal műfajon belül. Nem érdemtelenül: a kezdeti, agresszívebb kinyilatkoztatásaik (Cult of Luna, The Beyond) után a Salvation című anyagukkal léptek egy kidolgozottabb, átgondoltabb, többrétűbb irányba, ahol már nem csak a fékevesztett düh kapott döntő szerepet, hanem a dallamosság, a különböző atmoszférák megteremtése is. Azóta persze sok újdonságot nem tudtak felszínre hozni a svédek, ám mind a Somewhere Along the Highway, mind pedig az Eternal Kingdom egyenes folytatásai a megkezdett útnak, ahol azért a finomhangolások is nagyszerű pillanatokkal örvendeztették és örvendeztetik meg az arra fogékonyakat.fodorpe: A 2004-ben napvilágot látott Salvation nagyban felelős azért, hogy a 21. század első éveit tekinthessük a műfaj fénykorának – olyannak, melyről nehéz ma azt képzelnünk hogy bármikor felül lehetne múlni. Főképp ha valamelyest hiszünk a műfajok és stílusok sajátos "élettörténetében", vagyis abban, hogy az esztétikai formáknak megvan a fölismerhető sémába (születés-emelkedés-csúcspont-önismétlés-elhasználódás) illeszthető alakulásuk. Ezek az esztendők azt jelentették a post-metal szcénában, amit a nyolcvanas évek közepe a thrash számára. Noha a "post" előtag használata a honi tollforgatók körében olykor még manapság is berzenkedést vált ki (s gyakorta azzal a számomra értelmezhetetlen, meg nem gondolt gondolattal társítódik, mely a "művészieskedés" vádját igyekszik rásütni a zeneművészetnek[!] erre az ágára), a post-metal műfaji jelölő és a hozzá tartozó albumkánon már kifejezetten széles körben használt és ismert.
vzsolt: A Vertikal esetében is bátran leírható, hogy a gárda ismerőinek sok meglepetést nem okoz ez a kilenc (bónusz trackkel együtt tíz) szerzemény, ám az elvitathatatlan, hogy újabb izgalmas hallgatnivalóval "állunk szemben", ami bátran ajánlható bárkinek, aki egy kicsit is nyitottabb, s hajlandó az átlagosnál több időt szánni egy-egy lemez megismerésére. Mert azt is fontos kiemelni, hogy ez a fajta zene nem adja magát könnyen.
Cult of Luna: In Awe Of
fodorpe: A Somewhere Along the Highway és az Eternal Kingdom című lemezeket én is kifejezetten egymáshoz közel állónak érzem, a Vertikal viszont – ha nem is hat a váratlanság erejével – föltétlen új összetevőket kever az eddig is tágas zenei világba. Míg korábban a gitárok és az ütőhangszerek voltak a középpontban, az új albumon az elektronikus zenei megoldások révén a dark-ambient elemek fölszaporodása föltűnő. Tudható, hogy a zeneszerzés folyamatában most másképp használták az elektronikát: míg korábban inkább az elkészült kompozíciókba építették be, addig a Vertikal esetében a dalírás folyamatánál a kezdetektől velük volt, a szintetizátor nem csupán színesítésre szolgál, de valódi hangszerként vesz részt. Szépen hallható ez például a Mute Departure első három percében vagy az átkötőként szolgáló Disharmoniában.
vzsolt: A számokon ténylegesen is érezhető egyfajta hidegség-ridegség, letisztultság és egyszerűség, mint ahogyan repetitív megoldások is szép számmal akadnak (az ismétlés végletekig fokozása amúgy is meghatározó jellemzője a "post" előjelű stílusoknak). Nem meglepő módon ezúttal az elektronikának is nagyobb a szerepe, jóval több sampleres, ambientes, noise-os, szintetizátoros résszel találkozhatunk itt, mint bármikor korábban (elég csak a nyitó The One-t, a Vicarious Redemption felvezetőjét vagy a The Sweetet meghallgatni).
fodorpe: Mindeközben a lemez olykor kifejezetten melankolikus vagy épp dallamos: előbbire az I: the Weapon levezető része, utóbbira a már említett Mute Departure középső egységének lágy kórusa hozható példaként, melyet aztán fölvált a zenekarnál sokszor kifogásolt, kevéssé variábilis énekstílus (ez utóbbival – melyért már nem Klas Rydberg a felelős – nekem egyébként éppúgy nincs bajom, mint annál a Rosettánál, amely ezt a vádat szintén gyakran megkapja) és a korábbi lemezeken is hatásosan működtetett, lassan hömpölygő, egyszerű ritmusképletekbe rendezett hangfolyam. Az In Awe Of című kompozíciót tudom nagyon szép Isis-hommage-ként hallani – nem nyúlás ez persze, de a zenei kifinomultság oly magas szintje, mely finom dallamidézetekkel utal vissza az egykori szcénatársra. Az albumzáró The Flow Reversed fölvezetője a hangképben előtérbe tolt basszustémájával a műfaj Neurosisra visszamutató elemeit sem hagyja eltéveszteni, az más kérdés, hogy egyidejű teljesítményüket (leginkább persze a Honor Found in Decay sikerületlenségét) tekintve mára a tanítványok túlnőtték mesterüket.
vzsolt: Ami külön érdekessé teszi ezt az albumot, az a koncepció, amely átszövi a dalokat. A banda tagjai ezúttal Fritz Lang megalomán klasszikusához, a Metropolis című filmhez nyúltak inspiráció gyanánt, ám nem a történet feldolgozására törekedtek, hanem – miként nyilatkozták – inkább "az elgépiesedés, az ismétlődés, a makulátlan, egyenes szerkezetek" ihlették meg őket. Maga a cím (Vertikal), a borító, valamint a legfrissebb zenekari fotó ugyancsak a német némafilmet idézi: a függőlegesség a város szintjeit jelzi, a frontképen égbetörő épületek sziluettjei sejlenek fel, az együttes tagjai pedig a munkásokra hajaznak (ezekről bővebben lásd a keretes szöveget).
| Fritz Lang: Metropolis A német filmipar korai időszakának (expresszionizmus) egyik legfontosabb rendezője az osztrák származású Fritz Lang volt, aki olyan alkotásokkal írta be nevét a hetedik művészet történelemkönyveibe, mint a Dr. Mabuse, a Nibelungok, az M – Egy város keresi a gyilkost, a Vörös utca vagy éppen a Metropolis. Utóbbi, 1927-ben bemutatott műve (amelyet a korszak legnagyobb költségvetéséből készített el) több szempontból is érdekes: egyrészt fontos állomás a science fictionök és utópiák világában; másrészt a technikai kivitelezése (makettek, speciális effektek, fényképezés) még mai szemmel nézve is lenyűgöző; harmadrészt az eredeti film csupán néhány hétig létezett. Utána többen és többféleképpen újravágták, s egészen 2008-ig csupán rövidebb változatokat ismertek belőle, mígnem Argentínában találtak egy hosszabb verziót, amellyel majdnem sikerült a teljes anyagot rekonstruálni. A történetet a film mottója ("Az agy és a kéz között a szív a közvetítő.") összegzi. Metropolis három szintből tevődik össze: a mélyben élnek a munkások, akik homogén masszaként élik dolgos és lelketlen mindennapjaikat, amelyek főleg a második szinten, a géptermekben zajlanak (ők a Kezek). A gépek felügyelete és üzemben tartása segíti elő azt, hogy a felső szinten élők jól érezhessék magukat, s hogy maga a gigantikus méreteket öltő város is működésben maradhasson. Mindennek az ura Joh Fredersen (az Agy), aki a rend fenntartása érdekében keményebb eszközöktől sem riad vissza, így a munkások iránt szimpátiát érző fiával, Frederrel (a Közvetítő) is összekülönbözik.
|
Szintén párhuzam vonható a Metropolisszal a monumentalitás okán. A film leginkább hatalmas terei, grandiózus díszletei, valamint a nagyszámú statisztéria, a nagyszerű technikai megoldások, trükkök alkalmazása miatt vált ismert és elismert művé. A Vertikalban is érezhető egyfajta katartikus impozánsság, s ez olyan tételekben manifesztálódik, mint a majd' húszperces, doomosan méltóságteljes Vicarious Redemption, a remek Moog szintetizátorfutamokat rejtő I: the Weapon, vagy az LP talán legerősebbje, az In Awe Of, amely esszenciáját jelenti a Cult of Luna komplex és építkező jellegű dalszerkesztésének.
Cult of Luna: Passing Through
Emellett említést érdemel még a klipesített Passing Through is, főleg amiatt, mert kissé szokatlan a bandától, hogy egy ennyire egyszerű, melankolikus szépségű dallal álltak elő – ez volt egyébként az első téma, amely felmerült a lemez megírásakor. A videót Svédország egykor legnagyobb idegklinikáján forgatták, fagypont körüli hőmérsékletnél.
Előrevetíthető, hogy az év egyik legjobb metalalbumával rukkoltak elő a svédek. Külön jó hír, hogy május 1-jén Budapestre, az A38-ra is ellátogat a csapat, amely 2013 egyik kiemelkedően fontos zenei eseményének ígérkezik. Töltse csak be mindenki szellemi horizontját a Vertikal.
Cult of Luna: Vertikal (2013, CoL Press)
fodorpe, vzsolt
Kulcsszavak:
cult of luna