2013. 06. 10.
Sabbath-apoteózis – Black Sabbath: 13
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha a dunai árvíz napjaiban az összes olyan zenész, aki az elmúlt évtizedekben az egykor Birminghamből indult Black Sabbath köpönyegéből bújt ki, a gátakon dolgozott volna, aligha lett volna hiány munkás kézben. A stílusalapító banda legutóbb 13 esztendeje jelentetett meg nagylemezt, azon az anyagon az eredeti felállásból csak Tommy Iommi gitáros játszott. A ma napvilágott látott új album Bill Ward hiányában nem tekinthető az újraegyesülés eredményének, viszont Ozzy és Butler visszatérése okán kétségtelenül a globális metalszcéna 2013-ban legjobban várt anyagáról van szó.

Fodorpe: Egy bő esztendeje fiatal észak-amerikai bandákról írván már szóba hoztuk blogunkon a Black Sabbath készülődő új lemezének hírét, akkor még így gondoltam: “Én annak is örülök, hogy még élnek, s bármit be tudnak jelenteni. Egyéb érzelmi reakciót nem váltott ki belőlem a hír, mivel úgy hiszem, hogy ők 1970–1972 körül voltak a csúcson, s ki az ördög várja azt, hogy öregen, betegen valami olyasmit tudjanak alkotni, mint amit már akkor sem, amikor még sokkal jobb esélyeik lettek volna erre." Szóval nem voltak nagy elvárásaim, miközben az első négy BS-lemezt fölbecsülhetetlen zenetörténeti jelentőségű anyagnak tartom.

LVP: Az én viszonyom a zenekarhoz hasonló, bár koromnál fogva a hozzáállásom sem olyan, mint egy nálam idősebb hallgatónak. Phil Anselmo, Kerry King vagy James Hetfield számára a fiatalságot, az egyik legfontosabb zenei élményt, esztétikai tapasztalatot, inspirációt jelent(h)ette a Sabbath, s nyilván az Ozzy-ék körüli jelenlegi felhajtást is nagyobb izgalommal követhetik, mint én, akinek a füle a ‘90-es évek végén szocializálódott, s így inkább a modernebb hangzásokhoz van szokva. Eltagadhatatlan azonban az a hatás, amelyet a BS a metálzenei szcénára gyakorolt, ily módon egyfajta visszafelé irányuló, retrospektív, tulajdonképpen nem létező hatástörténeti folyamatot igyekszem tetten érni az új lemez hallgatásakor. Próbálom azt a jelentőséget hallani benne, amelyet minden követő és a hatásuk alatt álló banda sokkalta régebb óta hall már.

Fodorpe: Néhány héttel az album megjelenése előtt volt alkalmam meghallgatni az End of the Beginning című (ma már tudható: nyitó) dalt az új lemezről, s bár különösebben nem hozott lázba, úgy sejtettem, ebből még bármi lehet. Nos, a lemez egészének ismeretében a kezdet erős, de innen csak fölfelé vezetnek utak. Azt, hogy az eredeti felállásból Bill Ward végül nem csatlakozott (az ő értelmezésben anyagi természetű okok miatt, mások viszont arról írtak, hogy nem volt abban a fizikai állapotban, hogy részt tudjon venni a felvételek elkészítésében), egyrészt nyilván sajnáltam, másrészt viszont ő már a 2005-ös doningtoni koncertfelvételen is kissé rozogának tűnt, tehát nem lepett meg, hogy végül így alakult. A Rage Against the Machine dobosa, Brad Wilk kimondottan jó választásnak bizonyult: simán hozza a Ward-iskola stílusjegyeit (miközben persze a RATM-ban nagyon máshogy játszik), s rokonszenvesen nem törekszik előre. A dobhangzása modernsége – ahogy olvasom – egyes hallgatóknál kiverte a biztosítékot, de nem hiszem, hogy 2013-ban is azt a naturális hangzást kellene előállítani, amit bő negyven esztendeje. A producer, Rick Rubin döntései fölött bizonyára éles vita fog kialakulni, de én összességében nem vagyok elégedetlen azzal a hangképpel, amely a 13-t jellemzi.
 

LVP: Elsőként a God is Dead?-et sikerült meghallgatnom, melyet promóciós anyagként vezettek föl, és a különös, Nietzschét ábrázoló promóborító, a szöveg, valamint a dal hangulata előrevetítette, hogy valóban érdemes számolni az öregfiúkkal. Szimpla, tehát nem különösebben komplex, mégis igen hatásos dalról beszélünk, amely klasszikus módon építkezik, végig fojtottan, feszülten halad előre, Ozzy kissé megkopott hangja, minimáldallamai a zenében kivitelezett suspense-t erősíti, s a végén, amikor begyorsul, úgyszólván “fölenged" a konstrukció, mintha a címben föltett kérdés feszültsége is enyhülne. Mindent összevetve azt kell mondjam, az első két dal különös, kissé “klausztrofób" atmoszférája meglehetősen erős indítás, s talán azt is előrevetíti, hogy nem lesz gond az album hátralevő részével sem. Ami a megszólalást illeti: ahogy föntebb említettem, az én fülem eleve a modernebb hangzásokhoz van szokva, ezért tőlem akár még ezen a soundon is lehetett volna dolgozni, dobon-gitáron-basszuson egyaránt, de megértem, hogy itt nem elsősorban az én igényeim a meghatározók. Arányosan és szépen is szól a lemez, nekem az említett módon kissé visszafogott, el tudnám képzelni harapósabban, de nem elégedetlenkedem, hiszen nem ez az elvárás a csapattól.

Fodorpe: A Loner főriffje is erősen a ’70-es éveket idézi: nem különösebben összetett, de eltalált és hatásos. A God is Dead? az egyik kedvencem az albumról: a 6:20–kor érkező váltás volt az első zenei momentum, amely örömkönnyeket csalt szemembe – ennyire eltéveszthetetlenül BS-témát ennyire autentikusnak rég hallottam.

LVP: Az az a motívum, amelyet számtalan módon újraírtak a fiatal pályatársak, így ez a “retrospektív hatástörténet" érdekes együttállást eredményez.

Fodorpe: A negyedikként érkező Zeitgest a Planet Caravan újkori továbbgondolása – kellemesen lelassítja a tempót, kifújja magát a hallgató, s az a kicsit amerikás hard rock melodizálás, amely a középrészén hallható, sem zavaró különösebben.

LVP: A Loner kellemes, korai időket idéző darab, de nem érzem oly meghatározónak, mint az első kettőt, esetleg koncerteken elő lehet kapni könnyedebb slágerként, miként a Zeitgeistot is, amely valóban a Planet Caravant idézi, mind a lemez, mind az élő fellépések jó dramaturgiai fordulata lehet, pihentet, ellazít. Ízlés kérdése, hogy kedveli-e a hallgató a hasonló elszállásokat, én a magam részéről akár le is hagynám, ettől azonban még szerves részét képezi a jól felépített albumnak.

Az ezután következő Age of Reason azonban a kedvencem a csokorból, komoly súly van benne, akár modernebb hangvételűnek is nevezhetném, s e helyütt minden ponton hallatszik a fiatal követők hangja (is). Ehhez a dalhoz komolyan el tudnék képzelni egy korszerűbb megszólalást, talán majd a Soulfly vagy a Down vagy valaki feldolgozza, mindenesetre ebben a formájában is nem csupán horzsol, de hangulatában visszahozza a lemez első két szerzeményét. A 2:45-kor belépő téma az egész album legjobbja, nagyon pontosan eltalált, gyilkos, feszült riff, szépen és alattomosan kivitelezve – ugyanakkor az egész dal faltól falig zseniális. Témahegyek, váltások, jobbnál jobb futamok, szóló – valódi ínyencfalat, Sabbath-apoteózis.

Fodorpe: Bár nem a leghosszabb szerzeménye az albumnak, de magam is ezt vélem a legösszetettebbnek, ami egyszersmind azt is megmutatja, hogy milyen lehetett volna a BS, ha az eredeti felállás nem bomlik föl a hetvenes évek végén. Ezt a dalt bármelyik klasszikus mellé oda lehet tenni, nem fog kisebbnek látszani. A Live Forever egyenesebben építkező, döngő nyitó témával indít, aztán jön a szokásos kiállás és tempóváltás – a hangzáshoz egy gondolat erejéig visszatérve: a BS-nek mindig fontos eleme volt Butler bőgőjátéka, szerencsére most sincs ez másként, abszolút egyenrangú szerepet kap a többi hangszerrel, ebben a dalban is fontos és jól hallható. S mire eddig eljutunk, Ozzy is megmutatja, hogy ha nem is azzal a lendülettel, mint egykor, de ma is képes (lemezen legalábbis biztosan) összetéveszthetetlen hangján az összes egykori témát fölidéző módon énekelni.

LVP: A Live Forever valóban tipikusabb darab, de nem lehet nem szeretni: játékideje is rövidebb, fogalmazásmódja is egyszerűbb, viszont a témák ugyanúgy első osztályú Sabbath-motívumok, valószínűleg nagy koncertfavorit lehet belőle, hiszen beindulós, fejrázós tétel, s minden másodperce a helyén van.
 

Fodorpe: A Damage Soul számomra szintén csúcspont – minden benne van, amiért ezt a zenekart szeretni lehet, így hangzik egy időtlen doom himnusz. S hogy Ozzy megtalálta a herflijét, az külön öröm – némi blues beütése lesz így a dalnak, ami sosem volt távol tőlük. Örömkönnyek 2. Iommi egykori pályatársaival (Blackmore, Clapton, Page) összevetve sosem volt egy kimondott gitárvirtuóz, de – azon túl, hogy megteremtett egy műfajt – mindig képes volt olyan ihletettten és érzelemdúsan játszani, ahogy a nála esetleg technikailag képzettebbek.

LVP: A blues-motívumok valóban hallatszanak ebben a dalban, már a nyitó téma is ezt a játékosságot viszi színre, s mind a bőgő, mind a dob nagyobb teret kap, kibontakozik. A szóló is egy az egyben mutatkozik meg, alatta csak a ritmusszekciót halljuk – ez így füstös, koszos, klubos –, ilyennek kell lennie. A zenekar e helyütt azt is megmutatja, hogy másképp is tud komoly és hangulatos lenni, hiszen ez a darab szintén külön világ, atmoszférája eltéveszthetetlen, s nem érezni sehol sem a fáradtságot vagy öregességet a kivitelezésben. Akárcsak a záró Dear Fatherben, amely ismét súlyos szerzemény, mégis másképp szólal meg, mint akár a lemezt indító témák vagy a későbbiek. A refrént Ozzy remekül eltalálta, és bár paradox, de érzek benne egy hatalmas Mastodont, sőt Dream Theatert és még nyomokban System of a Down-t is, valószínűsíthetően utóbbi bandák álltak mindig is a jelen írás tárgyát képező muzsikusok hatása alatt, s nem fordítva.

Fodorpe: A Dear Father kimondottan korszerűen kezdődik – azt halljuk, hogy a stílusalapító zenekar továbbgondolta azt, amit egykor kitalált. A füstös blues helyét átveszi a döngölős doom, a közbeiktatott lírizáló betétek oldják az egyhangúságot – egy szó, mint száz: a kevés eszközzel, hatásosan, de nem hatásvadász módon történő dalírásnak mindig is a BS volt a mestere, s úgy tűnik, ez a képességük idős korukra sem kopott meg. Az album végén az eső hangjai és a harangzúgás természetesen az első BS-lemez nyitányát idézi meg. Számomra a 13 eddig az év legkellemesebb zenei eseménye (s nem csupán történeti eseményszerűsége miatt), mely azt bizonyítja: bármennyien is próbálták az elmúlt 40 évben követni az eredeti BS-receptet, ezt a zenét még mindig ők játsszák a legjobban.


Black Sabbath: 13
Vertigo Records, 2013.
8 dal, 53 perc


 
Kulcsszavak: Black Sabbath

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés