Scriptum Metallum
2013. 07. 19.
Halott-é a metál?
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Halott-é a metál?
A nyári fesztiválok kapcsán nemrég érdekes cikk látott napvilágot az Index kultúra rovatában, amely többek közt arról merengett, hogy a nagy zenekarok megöregedésével és kihalásával marad-e annyi spiritusz a műfajban, hogy kitermelje újabb húzóneveit s velük együtt közönségét. A kérdést kiterjesztettük, s a fémzenék jelenének értelmezhetőségét számos (pl. gazdaságtani vagy hatástörténeti) irányba elvittük. Google-drive kerekasztal a metálról.

"A konklúzió az, hogy a metál még nem halott, de már csak épphogy mozog. Ha eltűnnek a Slayerhez hasonló méretű zenekarok, a nagyméretű összérdeklődés is megszűnik. Nem lesznek igazi klasszikusok, nem fog tudni miből megélni egy alapvetően metálfesztiválnak szánt többnapos buli, hiszen nem lesznek olyan zenekarok, amik bevonzanának kemény pénzekért annyi embert, mint a most még aktív, de jól láthatóan az utolsókat fújó nagy nevek." (A metál haldoklik, de mozog)

FODORPE: A fesztiválszezon kellős közepén érdemes lehet föltenni a kérdést: ezek a nagy közönséget vonzó turisztikai események szolgálnak-e bármilyen tanulsággal a metal kortársi állapotáról? Hangsúlyozni kell, hogy itt olyan programsorozatokról van szó, amelyek saját gazdaságtani összefüggéseiken túl némileg esetleges képet adnak a zenefogyasztási szokásokról, másfelől viszont látogattotságuk és médiajelenlétük okán árulkodóak lehetnek. Kiindulhatunk akár abból is, hogy Magyarországon vannak teljesen vegyes profilú zenei fesztiválok, s vannak olyanok, ahol ha nincs is zenei egyneműség, de jól láthatóak a preferenciák. Most csak két példát említve: a Hegyalja a metálé leginkább, míg a Balaton Sound az elektronikus zenéké.

LVP: A fönt idézett gondolatmenet azért is érdekes, mert a kulturális emlékezetről szóló diskurzusokat juttathatja eszünkbe. A hivatkozott cikkben említett zenekarok (Iron Maiden, Judas Priest, Metallica, Slayer) egyfelől a New Wave of British Heavy Metal újragondolói voltak, akik maguk is olyan ősökhöz kapcsolódtak, akik hatalmas csapatoknak számítottak (Beatles, Led Zeppelin, Black Sabbath, Diamond Head, Mercyful Fate), másfelől a modern metál identitását megteremtették. Ahogyan ős(kép)ei, úgy ezek is minden bizonnyal meg fognak öregedni, befejezik pályafutásukat, s ilyenkor azok a hallgatók, akik számára ugyancsak identitásképző szereppel bírtak, teljesen természetes módon aggódni kezdenek, hiszen számukra nem feltétlenül adódnak olyan új csapatok, amelyekkel azonosulni tudnának. Ami itt valójában hiányzik – sarkítva –, az a kontinuitás fiatalkor és felnőttkor közt. Ami veszendőbe látszik menni, az a saját múltunk. Én úgy látom, hogy nincs ebben semmi különös, az emlékezés folyamatáról van szó, amelyet fölerősít a kihalás tudata. Hogy vannak-e új, nagy zenekarok? Kell legyenek, ha nem is bukkannak föl rögvest a horizontunkon – és ezúttal nem is föltétlenül gazdasági értelemben vagy a koncertlátogatottságot tekintve vélem így.

Ha a cikkíró gondolatmenetét szó szerint követnénk, akár olyan belátásra is juthatnánk, mely szerint a nagy öregek kihalását követően összeomlik a metálbiznisz, s mindent elölről kell kezdenünk, a kluboktól és a párezres koncerttermektől. Így vagy úgy, a műfaj aligha jár rosszul, de nem gondolom, hogy ez az út fog kínálkozni. Egy 15 évesnek a Maiden vagy a Slayer már nem biztos, hogy referenciapont, még ha a zenekarok hajlamosak is hangsúlyozni közönségük fiatalodását.
 


FODORPE:
Az idei Hegyaljáról ejtsünk néhány szót: a Slayer egyáltalán nem meglepő módon nincs éppen "élete formájában" – ennek nyilván Hanneman elvesztése a legfőbb oka, másfelől viszont az ennyire intenzív stílusoknál egyszűrűen fizikai határai is vannak a teljesítménynek. Araya egyre inkább egy jóságos nagypapára hasonlít kikerekedett pocakjával és ősz szakállával, kedves mosolyával és melankolikusan ironikus gesztusaival, miközben a hangjára és basszusjátékára semmi panasz nincs – ezzel együtt sem éreztem azonban azt a pengeélésséget és elszántságot, amit korábbi alkalmakkor őket látva. A Down Tokajban leginkább abból élt, amit a ‘90-as évek közepén összeraktak, mondjuk a 2. és a 3. album is nagyszerű, de az EP alapján őszintén szólva tőlük sem érdemes a szcéna megreformálását várni. A Between the Buried and Me föllépéséről már csak azért is meg kell emlékezni, mert ők a fiatal (vagy már inkább közép-)generáció abszolút fontos bandája: az a hangszeres tudás, amelyet élőben is hozni képesek, elképesztő, az más kérdés, hogy a közönségük kb. 80 százaléka a korai kezdés ellenére is oly mértékben volt beszeszelve, mely aligha kedvezett az értő befogadásnak; a részeg dülöngéléshez meg ez a zene túl összett és egyszerűen fölösleges.
 

LVP: Azt kell mondjam, a fesztiválok nem a koncentrált befogadásról szólnak, ez tapasztalható volt már a megérkezés délelőttjén is, amikor sárban úszkáló delirium tremens-es figurákkal találkozhattunk. Részemről ez rendben van – az már kevésbé, amikor a Slayer Angel of Death-e közben betámolyog elém egy csóka, aki hátrafelé bámul, láthatóan lövése sincs, milyen koncerten van és mi szól éppen, s ezzel tönkre is vágja a dal/koncert élvezetét. Nagyjából ekkor határoztam el – nem ez volt az egyetlen precedens –, hogy nem megyek többé fesztiválokra, csakis a zenekarok önálló koncertjeire. A fesztiválok ugyan közösség- és közönségképző hatással bírhatnak, esetlegességeikhez én már kicsit tán öreg vagyok, s jobb szeretem olyanokkal ünnepelni a zenét, akik hasonló motivációból vannak jelen (ilyen volt például tavaly decemberben az A38 hajós Devin Townsend- és Fear Factory-buli).

Érdekes persze látni, ahogy egykor óriási zenekarokban játszó zenészek saját projektjeikkel bemutatkoznak egy kis lokális fesztiválon. Nálunk Tokajban Jason Newsted volt ilyen, akit ugyan a korai kezdés ellenére relatíve sokan megnéztek, mégsem ért el átütő sikert, aminek talán nem csupán az egyébként gyenge zene volt az oka (miközben frontemberként Jason is első osztályú, klasszis figura). Megjegyezném, ebből sem föltétlen vonnék le messzemenő következtetéseket, hiszen Newsted most a Megadeth-tel és néhány másik óriási zenekarral fog turnézni nyilván mértékekkel nagyobb közönség előtt, s a Nova Rock, a Wacken vagy akár neves death metal fesztiválok külföldön szép számú közönséget vonzanak. Az egy dolog, hogy nálunk a Dream Theater vagy teszem azt a Mastodon nem képes megtölteni az Arénát – a műfaj halálára mindebből viszont semmiképp sem következtetnék.

VZSOLT: A fesztiválokkal kapcsolatban az valóban dühítő tud lenni, hogy Magyarországra sokszor az ismertebb és/vagy kíváncsiságra okot adó bandák csak efféle megmozdulásokkor jutnak el, és azért valljuk be, ez legtöbbször nem kifizetődő a nézőnek: a banda épp hiheti azt, hogy sokan nézik meg őket akár még a korai kezdés ellenére is, a tömegben állva engem viszont inkább zavar, hogy verőfényben hallgassak metalt, másnaposan/aznaposan dülöngélő arcok között. Plusz ilyenkor a játékidő is lényegesen rövidebb. Utóbbi esetén ugyanígy idegesítőek azok a klubbulik, ahova 5-8 zenekart is képesek összeboronálni a szervezők, aminek aztán végképp semmi értelme, mert egyrészt ki a fene bír végighallgatni értő módon annyi (hasonló stílusú) bandát, másrészt meg miért kéne nekem azért fizetnem kétszer annyit, hogy feleannyi időn át halljam az esetlegesen egyetlen érdekes csapatot – ebből a szempontból szomorú is vagyok, hogy az Eyehategod is ilyen módon kénytelen bemutatkozni hazánkban.

Az viszont biztos, hogy nem leszek szomorú, ha véletlenül az összes metalos fesztivál megszűnik, hisz év közben így is épp elég koncertélményben lehet részünk, legalább nyáron mindezt ki lehet pihenni valami csendes és nyugodt helyen, s nem kell azon bosszankodni, hogy a Down jóval hamarabb kezdi el a koncertjét a kiírtnál, s így az ember lemarad az amúgy is rövid műsor feléről.

FODORPE: Másfelől viszont föltétlenül a fesztiválok (leginkább, persze, a Hegyalja) mellett szól, hogy képesek elhozni olyan bandákat, akiknek a gázsiját önálló koncert keretében vélhetően Magyarországon nem lehetne kigazdálkodni: ilyen volt az elmúlt években a Machine Head vagy a Mastodon föllépése. Az más kérdés, hogy a Mastodon sosem lesz annyira népszerű, mint a 30 éve a pályán lévő legnagyobb ágyúk, így nem is kell ugyanazt várni tőlük bevételi oldalon. Őszintén szólva ez mondjuk nem a zenehallgatók problémája, hanem olyan gazdaságtani dilemma, amelyet a koncertszervezőknek és a zeneipar más résztvevőinek kell megoldania. Én mondjuk ezerszer szívesebben megyek a Dürer kistermébe, mint az Arénába – de ezzel csak arra akarok utalni, hogy semmilyen metonimikus kapcsolatot nem feltételezek a zene minősége és a közönség nagysága között. Ki emlékszik már arra, hogy milyen volt a Burst a Dürerben – nagyjából senki, azon a 200 emberen kívül, aki ott volt, de azok sosem fogják elfelejteni.

LVP: A Hegyalja kétségkívül üdítő kivétel itthon, az általad említett Machine Head vagy a Mastodon valóban jó példa gazdasági értelemben, s koncertjeik is kiválóak voltak. A gazdaságtani dilemma, amiről beszélsz, más tekintetben ugyanakkor a zenehallgató problémája is, amennyiben csupán egy-egy fesztiválon érhet el olyan zenekarokat, amelyek egyébként mindenütt másutt (tőlünk nyugatra) folyamatosan turnéznak. Kétségtelen, hogy a hallgató ezt nem tudja föl- és megoldani itthon. De beszéljünk kicsit a műfaj alakulásáról, öregedéséről-frissüléséről, haláláról vagy föltámadásáról.

FODORPE: Egy mondat erejéig visszatérve a tömegközönség-minőség-életben maradás kérdéskörre: a globális kapitalizmus számára egyszerűen evidens, hogy a komoly fogyasztói rétegnek számító fiatalok számára az egyetemi szünet vagy a nyári szabadság ideje alatt olyan fesztiválokat szervezzenek, amelyeken rá lehet őket venni, hogy minél több pénzt elköltsenek különféle szolgáltatásokra – szóval a fesztiválokra nagyon is szükség van és lesz egyelőre. Ha a nagyszínpadok elé nem a nagy metalöregek fogják vonzani a népet, akkor majd megteszi más, a metalközönség meg máshol (a kisebb koncerttermekben) fog a pulthoz járulni. Az más kérdés, hogy a nagy öregekkel együtt közönségük velük egykorú része is a sírba száll, de legalábbis leszokik arról, hogy koncertre járjon.

A stílusok-műfajok élettartamát megbecsülni igen fogas kérdés: annyi talán megkockáztatható, hogy a metal jó ideje részben saját múltjából él: ez egyszerre igaz a koncerten 25-30 éves dalokat játszó nagy öregekre, mint az őket iskolás módon utánozni igyekvő retro bandákra – az előbbi teljesen érthető és jogos (olyasmi az, mint 19. századi komolyzenét hallgatni), az utóbbi engem nem érdekel. Biztosan esetleges és személyes elfogultságokkal terhes, de ha csak a 10 esztendővel ezelőtti várakozásaimat hasonlítom össze a mostaniakkal, akkor is azt mondhatom: nem is oly régen sokkal több megújulási erőt éreztem a metalszcénában, mint napjainkban – ne feledjük, akkor volt ereje teljében a Tool, az Opeth, az Isis, a Cult of Luna, bontogatta patáit a Mastodon; most hozzájuk fogható újítókat nem látok. Ha viszont náluk zenetörténetileg korábbi muzsikát akarok hallgatni, akkor nem a retro csapatokat fogom elővenni, hanem a klasszikus albumokat. A nagy öregekkel meg úgy vagyok, hogy ha meg tudnak lepni valami újjal és zseniálissal, akkor sokadjára megemelem a kalapom (legjobb példa az új Black Sabbath-album), ha meg nem, akkor sincs harag, mert nagyjából természetesnek veszem.
 

VZSOLT: Bennem is hasonló gondolatok merültek föl mostanság. Sőt, úgy érzem, jelenleg éppen abban az átmeneti helyzetben vagyok, ahol még igyekszem figyelni az új megjelenésekre, de egyre sűrűbben nyúlok már inkább vissza a korábban megkedvelt zenékhez, zenekarokhoz. Ez az állapot egyrészt időt spórol nekem, mivel napjában nem hallgatok meg 15-féle, különböző előadótól származó lemezt, másrészt viszont furcsán is érint, mivel kicsit kedvemet is szegte a metal műfaja általam átlátott szegmensének stagnálása – így, ha keresgélek is, egyre többször próbálkozom jazz- és elektronikus zenékkel a jó öreg "málházós témák" és "bólogatásra ingerlő témák" helyett. Persze nálam most az is közrejátszik, hogy magam is zenélni kezdtem, így az általam unalomig játszott dalok mellett már egyre kevésbé van kedvem további riffzuhatagokat hallgatni.

LVP: Talán az is beszédes lehet, ahogy az elváráshorizontok befagyását vagy lassú módosulását látjuk. Úgy vélem, a műfaj nagyon fölaprózódott, nyilván számottevően több zenekar létezik, mint 20-30 évvel ezelőtt, a zene terjesztése is kinyílt. Képtelenség mindenre odafigyelni, mindent meghallgatni, minden koncertre elmenni. Ha idősödő zenészeket arról kérdeznek, hallgat-e új zenéket, a válaszok 80%-a nemleges, a kedvenc, hivatkozott lemezek saját ifjúságuk idején jelentek meg. A mai metálosok jelentős hányada részben ugyanígy viszonyul kedvenc zenéihez, a régiek lemezeit a mai napig is várja, meghallgatja, véleményezi, s olykor előfordul, hogy fiatalabb csapatok úsznak be a képbe. Ami a frissülést, innovációt illeti, a fölaprózódás miatt nem könnyű tettenérni ezeket a pillanatokat, hiszen a "konzervatív" hallgatói magatartás miatt az általad említett példák (Opeth, Isis, Mastodon stb.) is esetlegesnek mondhatók, jóllehet egy műfaji-hatástörténeti ív megrajzolásában sarokpontnak számítanának.

Úgy látom, hogy a műfaj elvan, vagyogat: ha készül egy jó lemez, dicséret illeti, legyen az nagy öreg (pl. Black Sabbath, Trouble, Slayer etc.), ha gyengébb album születik, megrovásban részesül, rosszabb esetben az apokalipszis hívószavai dördülnek. A beszélgetés elején idézett cikkben a szerző hangsúlyosan deklarálja, hogy ha megszűnnek is létezni a nagy öregek, nem áll be a Bullet for my Valentine mögé, ami a kijelentés intencióját tekintve a hitelesség szubjektív dilemmáját veti föl. Ez az attitűd azonban tévútra vihet. Ugyan ma még nehezen látható, a kortársakból/fiatalokból ki lesz "mesterverselő" (miként Orbán Ottó fogalmazott fiatal pályakezdő kollégájának írott költeményében), s ki múló divat, a nyitottság nem csupán produkciós, de befogadói oldalon is kívánatos. Noha, kétségtelen, idővel az ember hajlamos a múltba révedni.

A beszélgetést e ponton átmenetileg berekesztjük, ám nem zárjuk le. A gondolatmenet folytatható és kiegészíthető, s arra törekszünk, hogy a párbeszédet alkalomadtán továbbvigyük.
 

Az ifjúság szikrája csak előleg,
lepkére még egy orvvadász se lő.
Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled,
költő vagy trükkös mesterverselő,
noha a vers amúgy tartós kamaszkor,
s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor.

Ólomként súlyos lesz, ami ma könnyed,
de léghajóba kell a nehezék,
versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed –
a föld, hogy lehessen fölötte ég.

(Orbán Ottó)

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés