Az, hogy a Carcass friss lemeze, a Surgical Steel szinte egyöntetű pozitív fogadtatásban részesült a rajongók és a kritikákat író rajongók részéről, mutatja, hogy a zenekarnak stabil és kikezdhetetlen helye van a hallgatók zenei emlékezetében és – alighanem – életében. A magabiztos, ám az elvárásrendeket nem fölforgató új produkció alkalmat teremtett arra, hogy elgondolkodjunk a zenei extremitás, valamint az elvárások és a műfaji sémák kiüresedésének kérdéséről, s közben rákérdezzünk a Carcass pozíciójára is a mai metálzenék közt.

LVP: A Carcass visszatérő lemezeként ünnepelt Surgical Steel az eddigi recepció alapján abban a kivételes helyzetben van, ahol a hallgatói elvárások többnyire találkoznak az elkészült produkcióval. A death/grind, majd crossover/thrash zenekarként a kilencvenes évek elején ünnepelt csapat voltaképp nem tett semmit, mint újraforgatta, újratermelte egykori témáit, korszerű hangzásba bugyolálta, s helyenként földíszítette dallamos, technikás gitárfutamokkal – amennyire látjuk, mindez a produktívan át nem mozgatott hagyomány jegyében tölti el örömmel az egyszeri hallgatót.

Fodorpe: A kultikus beszéd nagyon tiszta alakzatait mutatja a lemez eddigi fogadtatása. A Swansong óta eltelt bő másfél évtized láthatóan nem halványította el a metál több irányzatára egykor valóban jelentős hatással bíró brit banda emlékezetét. Sőt, úgy tűnik: a lemezről írók visszamenőleg is szívesen megerősítik a zenekar kanonikus helyét, s főként az 1993-as Heartwork történeti jelentőségét az ún. melodikus death-thrash történeti fejlődésében. Az új album sikere döntően azon múlik, hogy a zenehallgató milyen viszonyt ápol a metálnak ezzel a válfajával. Aki kedvét leli benne, az bizonyára örül annak, hogy a műfaj egyik alapító csapata régi fényében tündököl.

LVP: Figyelembe véve, hogy – amennyire meg tudom ítélni – manapság a régi, kanonikusnak vagy "klasszikusnak" tekintett, valódi hatástörténeti jelentőséggel bíró albumokra való nosztalgikus visszaemlékezések (de nem újraértelmezések) hozzák a legnagyobb olvasottságot és legaktívabb olvasói reakciókat az egyes webzine-eken, a Surgical Steel fogadtatásában nincs is semmi meglepő. Különösen, hogy az általad említett kultikus beszéd a kanonikus befagyasztásban, nem pedig a műfaj történetének, "poétikájának" fölnyitásában érdekelt. Talán ezért tapasztalhatók a szóban forgó diskurzusban kirekesztő gesztusok is: ne okoskodjunk, ne analizáljunk, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Léggitárt a kézbe, és hajrá, örüljünk.
 

Fodorpe: A kritikusok közösségképző vagy legalábbis közösségi ítéletet mondani igyekvő gesztusa régről ismert retorikai fogás a szubkulturális diskurzusban. A metáldiskurzus saját emlékezetéhez előszeretettel nyúl vissza múltidéző írásokban, melyek a történeti sémák megerősítésében érdekeltek, s valahogy mintha tartanának attól, hogy a múlt és a jelen távlata közötti időbeli különbséget reflektáltan tegyék részévé az újrahallgatás alkalmának. Ezért a klasszikusok visszaidézésének gesztusa mifelénk inkább csak a "mindannyiunk által tudott" ismeretek fölidézésének és nem korrektív, hanem kiegészítő megtoldásának műveletei által szervezett. Népszerűségük is részben ebből adódik – a közösségi, szubkulturális identitás (de nincs ez nagyon akár az egyéni, akár a nemzeti identitás tekintetében sem) inkább támogatja az emlékezet megerősítő, mint elbizonytalanító munkáját. A Carcass Heartwork című lemezéről nem az óda műfaján belül szólni mintha legalábbis szentségtörés lenne. Szemernyi bálványdöntési szándék sincs bennem, ha azt mondom: nekem egészen jó véleményem volt mindig is erről az albumról, most újra meghallgatva viszont kevésbé tűnt elementárisnak. A magyar kritikai diskurzusban is emlegetett Kreator-hatást például a kelleténél talán erősebbnek érzem. Az meg azért mégiscsak fura kissé, ha egy banda a legfontosabb albumán a Kreator egy három évvel korábbi dalát írja újra úgy, hogy egyszersmind nem haladja meg annak eredeti színvonalát.

LVP: Anélkül, hogy túl akarnám dimenzionálni a kritikák jelentőségét (miközben vegyük észre: számos olvasói hozzászólásban találkozni egyes írások megszületése iránti óhajjal, amit fölöttébb különösnek tartok, jóllehet aligha ütközhetünk meg rajta a szubkulturális identitás és a közösségi vélemény közvetítése felől nézve), a klasszikusokról szóló szövegek legföljebb egyfajta naiv-pozitivista filológia jegyében idézik emlékezetbe a tárgyalt lemezeket. Eközben a Surgical Steel kánonstabilizáló megítélésében a hatásiszony is megmutatkozik, éspedig mintha a fonákjáról. Úgy tűnik, nincs mód bálványdöntögetésre – amennyire látom, ennek egyedül az a Metallica a kárvallottja, amelynek a koncertjeire ennek ellenére is világszerte percek alatt több tízezer jegyet tudnak értékesíteni. Holott utóbbi zenekar éppen nem saját zenei múltjának befagyasztásáról híres.

Fodorpe: Fogas kérdések ezek – s a dilemma nem termeli a karaktert, csak fájdítja a fejet. Az, hogy az újságírói szövegtermelésben a bevált fordulatok és kanonizált ítéletek a dominánsak, nyilván nem meglepő. A Carcass azért érdekes eset, mert ők úgy maradtak mindig is underground hősök, hogy a hatásukra elindult melodikus death vonal (ami szerintem fából vaskarika, de ezt most nem számít) számos bandájának népszerűsége a műfaj fénykorában (amin azért talán már túl vagyunk) meghaladta az alapítókét. Mindenesetre a Surgical Steel kifejezetten egy szépen teljesítő lemeznek tűnik, melyen minden a helyén van úgy, hogy közben egyetlen elem sem nyúlik túl a műfaji elvárásrenden.

LVP: Hogy nem nyúlik túl a műfaji elvárásrenden, talán nem teljesen meglepő – ha jól emlékszem, Lars Ulrich nyilatkozta a ReLoad ‘97-es megjelenését követően, hogy a metál messze a legkonzervatívabb műfaj, a valamire való eltérés a megszokott iránytól eleinte szinte mindig ellenérzéseket szül. A zenészek és menedzsereik célja innen nézve akár érthetőnek is mondható, a művészi szempont vagy a művészi célok érvényesítése egészen más lapra tartozik. Ami a zenei anyagot illeti: ismerünk olyan csapatokat, amelyek nem éppen a hagyománnyal szembeni szubverzív, felforgató és azt átértelmező művészi hozzáállásukról híresek, mégis úgy képesek komponálni, dalt írni, hogy a már ismerős is új formában mutatkozik meg (szerintem ilyen volt legutóbb a Machine Head remek Unto the Locust-ja). Máshonnan nézve viszont úgy is fogalmazhatnék, hogy "hagyományos" dalszerzői horizontban talán az atmoszféra válhat döntő jelentőségűvé, amit a Carcass új produkciójában alig-alig érzek.

Fodorpe: Meggondolkodtató, hogy miközben úton útfélen az extrém jelző van ráillesztve a Carcass zenéjére, a friss lemez 2013-ban sokkal inkább hallatszik szépen lekerekített értékőrző anyagnak, melyre a "korlát nélküli" értelemben bizonyára nem igaz az extrém. Egyébként a death metálban a melodikus-thrashes vonal már rég van annyira bejáratott, hogy az extremitás(t) messzire elkerülje. Ami természetesen nem baj, hiszen mégiscsak a populáris zenéről van itt szó, melytől rajongói nem a spanyol viasz feltalálását, mint inkább a létező forma minél professzionálisabb kitöltését várják. A Surgical Steeltől ez utóbbit föltétlen megkapják – hogy ez elegendő-e ahhoz, hogy friss szubkulturális tőkeinjekcióban részesüljön a banda, valószínűleg ez se kérdés (természetesen igen: magas pontszámok, szép számú közönség a reuninon koncerteken), mert aki valóban zenei extremitásra vágyik, az hamarabb fog barokk operát hallgatni manapság, mint melodikus death-thrash metált, a műfaj kedvelői meg ennél jobb albumot aligha kaphattak volna az egykori hős bandától.

LVP: Azért nem könnyű ezt belátni, mert aki a Surgical Steelt extrémnek tartja a szónak abban az értelmében, ahogy te is használod, aligha hallgat érdemben barokk operát – legalábbis nehezen elképzelhetőnek tartom, hogy széles lenne a közös halmaz. Ily módon az említett elvárásrend is más, és a Carcass teljesíthet oly remekül, hogy az év végi listákon sokaknál az élen végzi. Azt hiszem, a reflexív hallgató számára azért sem könnyű a hasonló friss lemezekhez való viszonyt tisztázni, mert minden korábbinál több, hasonlóan magas színvonalú vagy legalábbis a műfaji elvárásokat teljesítő produkcióhoz férhetünk hozzá, a telítettség pedig mind produkciós, mind befogadói oldalon a sémák kiüresedéséhez vezet. Ami mégiscsak nagy kérdés, hogy miért vagyunk képesek újra és újra örülni ugyanannak, ha tisztában vagyunk a forma kifáradásával.

Fodorpe: Épp azt mondom, hogy más az elvárásrend: ma a barokk opera (főként kortárs színpadra állítási szokásrendjét is tekintetbe véve) egyszerűen sokkal határátlépőbbnek tűnik, mint a Carcass.

Arra a kérdésre, hogy "miért vagyunk képesek újra és újra örülni ugyanannak, ha tisztában vagyunk a forma kifáradásával“, azért nem tudok válaszolni, mert én nem szoktam neki örülni. Pontosabban ha a forma nagyon ízlésem szerint való, akkor igen, ha kevésbé, akkor nem. A Carcass esetében épp ez történik: akinek meghatározó személyes kánonjában a Heartwork, az nagyjából nem tud nem örülni az új lemeznek. És ez így is van jól. Aki meg a váratlanságban és az esztétikai értelemben vett extremitásban véli fölfedezni a művészi érték egyik fontos összetevőjét, az szerintem már nagyjából leszokott arról, hogy ezt a kortárs metálszcénában igyekezzék megtalálni. Számomra sokkal konzervatívabbnak tűnik a színtér, mint bő tíz esztendeje volt – de erről már sokat írtunk, így erre vonatkozó érveimet most nem kívánom megismételni.