2013. 10. 13.
Heti hangadás – thrash’em all? (Soulfly: Savages, Onslaught: VI., Death Angel – The Dream Calls for
Divatok jönnek-mennek, de az extrém metálmuzsikák alkotói nem alkusznak, szokták mondani, és ilyen esetben gondolnak death-re, thrash-re, heavy-re. Vajon az a jó egy stílusnak, ha újratermeli paneleit – erősítve önazonosságát –, vagy ellenkezőleg, a szóban forgó identitást időről időre le kellene bontani, alakítani, változtatni kellene rajta? A színtér képe jelenleg nem túl biztató, alább három friss lemezt pörgetünk végig (Soulfly, Onslaught, Death Angel), a hallgatási szokásokról az elégedetlenség szólamával igyekszünk mondani valamit.
Szinte hihetetlen, de immár kilencedik full length lemezénél tart a Soulfly az egykori Sepultura-hős Max Cavalera vezetésével, és 10 esztendeje annak is, hogy a főnököt a nagyszerű gitáros, Marc Rizzo segíti ki. Meglátásom szerint a Soulfly első hat lemeze szép alakulási ívet rajzol ki az újszerűnek ható kezdeti törzsi-nu stílustól a modern thrash-gyökerek megtalálásáig, és mondhatnók, hogy az ötödik albumig (Dark Ages) a csapat kreativitása is friss volt. A Conquer és az Omen jó dalokat tartalmazott, de megrekedt azon a szinten, ahol korábban már a Sepu is sokat járt, a legutóbbi Enslaved pedig hiába igyekezett színesíteni death hatásokkal, az önismétlés fáradt gesztusait mutatta. Mármost csakúgy, mint a tavalyi korong, az idei Savages is kerek, fogós szerzemények gyűjteménye, azonban újfent inkább azoknak nyújthat zenei élményt, akik nem ismerik az utóbbi évek terméseit. Kétségtelen, hogy Maxék ezúttal visszavettek a sebességből, és a lassú középtempós hangulatokra helyezték a hangsúlyt, ami kicsit a Sepultura Arise utáni, Chaos A. D.-s lassulását idézi, a hosszabb, sőt helyenként kimondottan hosszú (6-7 perces) trackek pedig a hangulatok tekintetében hozhatnak újat (kiterjesztve a death komponenseket is), érezni az egyhelyben járás minden hátrányát. Hosszabb szünet, kreatív külsősök vagy innovatív töltekezés volna javallott a zenekarnak.
10/7
Szinte hihetetlen, de immár kilencedik full length lemezénél tart a Soulfly az egykori Sepultura-hős Max Cavalera vezetésével, és 10 esztendeje annak is, hogy a főnököt a nagyszerű gitáros, Marc Rizzo segíti ki. Meglátásom szerint a Soulfly első hat lemeze szép alakulási ívet rajzol ki az újszerűnek ható kezdeti törzsi-nu stílustól a modern thrash-gyökerek megtalálásáig, és mondhatnók, hogy az ötödik albumig (Dark Ages) a csapat kreativitása is friss volt. A Conquer és az Omen jó dalokat tartalmazott, de megrekedt azon a szinten, ahol korábban már a Sepu is sokat járt, a legutóbbi Enslaved pedig hiába igyekezett színesíteni death hatásokkal, az önismétlés fáradt gesztusait mutatta. Mármost csakúgy, mint a tavalyi korong, az idei Savages is kerek, fogós szerzemények gyűjteménye, azonban újfent inkább azoknak nyújthat zenei élményt, akik nem ismerik az utóbbi évek terméseit. Kétségtelen, hogy Maxék ezúttal visszavettek a sebességből, és a lassú középtempós hangulatokra helyezték a hangsúlyt, ami kicsit a Sepultura Arise utáni, Chaos A. D.-s lassulását idézi, a hosszabb, sőt helyenként kimondottan hosszú (6-7 perces) trackek pedig a hangulatok tekintetében hozhatnak újat (kiterjesztve a death komponenseket is), érezni az egyhelyben járás minden hátrányát. Hosszabb szünet, kreatív külsősök vagy innovatív töltekezés volna javallott a zenekarnak.
10/7
A brit Onslaught nem a sűrű lemezkiadásról híres, pályájuk 30 éve alatt hatodik lemezükhöz érkeztek, melynek egyszerűen csak a római számmal írt VI-ost adták, föltételezhetően utalva a sátáni tematikára a 6. szám (66 fuckin’ 6) képében, mely minden kedves hallgatót biztosít a gyermekded klisékről és az újító szándék hiányáról. A szóban forgó lemez valamiképp mégis képes érdeklődést csiholni, azaz újrahallgatásra ösztökél, mert ezek a csuklóból kirázott darabok mintha meg lennének kicsit bolondítva – halld például a keleties témákkal fűszerezett Children of the Sand-et, ami egyébként az egyik legjobban fölépített és kivitelezett tétel a szerencsés módon alig 40 perces lemezen. A gyors, Sodom- és Kreator-iskola hatását mutató (vagyis másodkézből származó) riffek mellett bőséggel találunk középtempós és lassú döngöléseket, az ordibálós énekstílus mellett pedig mindegyik (összesen kilenc) számhoz sikerült ha nem is észveszejtő, de megjegyezhető refrént gyártani. Mindenekelőtt az hallatszik ezen az albumon, hogy alkotói a thrash egyik – igencsak fáradófélben lévő – iskolájának az örömzenészei, s ha ebben az örömben a hallgató osztozik, a befektetés mindkét félnek jó.
10/7
A kortárs dinók közül kétségtelenül a Death Angel járt a legrosszabbul, amely nem csupán az ismétlések ismétlését gyártotta le a The Dreams Call for Blood képében, de még csak megjegyezhetők vagy érdekesek sem tudtak lenni a dömpingben. Az amúgy klisésen nyitó Left for Dead kezdeti pozíciójánál és lendületénél fogva még lecsúszik szódával, ami utána következik azonban, az egy végletekig járatott, zömében ötlettelen repetíció jobbára teljesen érdektelen témákkal, semmitmondó, ezerszer hallott riffekkel és a stílusnak megfelelő kiabálással – ennél azért még az egyszeri rajongónak is többet kellene várnia. Akadnak persze figyelmet megragadó momentumok szintén, egy-egy dal még össze is áll úgy-ahogy, mindezek azonban nagyon kevéssé kárpótolnak azért a tömény unalomért, amit 47 percen keresztül hallunk. Sokszor elmondtam, elmondom újra, véleményem szerint mennyire tünetszerű, hogy amíg általában a sok a dzsi-dzsi meg a süvöltés a többség számára elegendő a vigyorhoz és a léggitárhoz, addig mondjuk a Metallica már azért is lecseszést kap, ha megpróbálja "összeszedni magát", holott az évtizedek során messze "experimentálisabbak" és szabadabbak voltak zeneileg, mint számos, ma már többre becsült (de nem föltétlen nagyobbra tartott) kortársuk.
10/3
LVP