Scriptum Metallum
2014. 05. 15.
Egyedül nem megy? – Killer Be Killed
Egyedül nem megy? – Killer Be Killed
A napokban jelent meg a Killer Be Killed névre keresztelt projekt debütáló albuma, melynek különlegességét az adja, hogy négy ismert zenész verődött össze muzsikálni. Négy figura, akik a nyolcvanas években gyökerező durva thrash metáltól a progresszív műfajokig, a matekos core-zenékig és a hippie-rockig művelik a stílusokat, és valamennyiük ismert, sikeres arc saját színterén. Hibázhat-e egy hasonló fúzió? Pró- és kontra-kritikánk párbeszéd formájában.
 
LVP: Lássuk, miből élünk. Max Cavalera, Troy Sanders, Greg Puciato, Dave Elitch, azaz sorrendben: Soulfly (Sepultura), Mastodon, The Dillinger Escape Plan és The Mars Volta. Meg még ki tudja, hány és miféle side-projekt, amely e jól hangzó névsorhoz kapcsolódik. Első hallásra egymástól meglehetősen távol álló stílusok, de valamennyi közismert és védjegyszerű, a metáltól a progresszív rockig egytől egyig újítók és/vagy meghatározó figurák a nyolcvanas évek végétől napjainkig. A nyilatkozatok szerint Puciato fejéből pattant ki a közös zenélés ötlete (aki már dolgozott együtt Max Cavalerával a Soulfly Omen című lemezének Rise of the Fallen című remek dalában), végül azonban Max lett az elsődleges zeneszerző a Killer Be Killeden. Ez tulajdonképpen érződik is a 11 dalt tartalmazó albumon, jóllehet szerencsére nem egy újabb gyengén sikerült Soulfly-lemezt vagy Cavalera Conspiracy-t kaptunk. Te hogy látod, gyümölcsöző volt a fiúk gyors együttléte?
 
Fodorpe: Elhamarkodott, de talán nem teljesen indokolatlan lenne azt a sejtést megfogalmazni, hogy ha a fiúk nem lettek volna gyorsan együtt, hanem megbíztak volna egy DJ-t, aki a zenészek sok órányi eddigi munkásságából szépen készített volna egy mixet, akkor se lettünk volna sokkal hátrább. Igaz persze, hogy a KBK-album egyik stílusregisztere a Béla kolléga (nem a Sánta Ferenc-regényből, hanem a Shock!-on) által kifogásolt slágeresség egyik “anyazenekarra" sem jellemző – úgy tűnik nekem, ez a melodikus, négynegyedes, 3-4 perces dalokban mozgó kompozíciós stratégia volt a közös nevező közöttük.

 

LVP: Max a következőket nyilatkozta nemrég, épp a Shock!-on: “A Killer Be Killed is súlyos zene, de másképp, és egyszerre nagyon dallamos is. Szerintem roppant különlegessé teszi eleve a három eltérő hang, és az, hogy mindhárman énekelünk az összes dalban." A másképp alatt természetesen az egyes szereplők anyazenekarainak stílusát értve, amelyek – ha a Sepulturát vagy a Soulfly-t, a Mastodont vagy a Dillingert vesszük – valóban mind súlyosak, és mindegyik egymástól eltérő módon. Miként a Killer Be Killed is. Ugyanakkor messzemenőkig nem értek egyet a DJ-s hasonlatoddal, mert bár a három-négy zenei világ valamiféle fúziójából keletkezett ez a muzsika, az egyesülést semmiképp sem mixként vagy egymás mellé keverésként értékelném, hanem produktív végbemenetelként. Épp emiatt lett kedves számomra: a Max-i alapokat végre eltérő felfogásban hallhatom, a Mastodon- vagy Dillinger-féle elszállások és durvulatok pedig egy tőlük eddig idegenebb, ám hagyományos thrash-es köntösben élednek újjá. A slágeresség – vagy ahogyan Max fogalmazott, dallamosság – legyen azok baja, akik ellenségei a dallamoknak.
 
Fodorpe: Max helyében én is hasonló szépeket mondanék az albumról, mert hát mit is mondjon mást a zenész saját gyermekéről. A súlyosság az számomra nem érv, mert nem is igazán értem, hogy mit kellene rajta érteni, az biztos viszont, hogy a Mastodon mostanság a legkevésbé sem súlyos, hanem valamiféle hippi retro érzésben utazik, a Dillinger világa meg tényleg nagyon távol van a KBK-tól (ezt nyilatkozta Puciato is, s csak egyetérteni tudok vele). A Max-féle alapok azok éppen olyanok, mint a mostanság meglehetősen unalmassá vált Soulfly-albumokon, olykor tényleg az az érzése az embernek, hogy kivág-áthelyez technikával lettek odatéve. Tudom én persze, hogy a kontextusváltás megváltoztatja az átvétel befogadhatóságát is, s persze ez az album (is) számos példát hoz erre, nincs is vele különösebben semmi baj: az első két szám után tudjuk, hogy mire számíthatunk, s aztán azt is kapjuk. Profi zenészek, némi thrash, némi döngölés, három tenor, sajnos nagyon kevés elszállás (számomra a lemez utolsó másodpercei voltak a legizgalmasabbak), körzővel-vonalzóval megrajzolva, Nuclear Blast által gondozva.
 
LVP: Igazat kell adjak neked a produkció hangzását és kiszámíthatóságát illetően: ami a sokadik hallgatás után számomra is nehezen magyarázható, az a hangzás kommerszsége, és most nem is arra gondolok, hogy ne volna elég metálos, hanem éppen hogy az: túlságosan megdolgozott, finomított, amolyan Zero Coke-szerű. Ettől függetlenül persze ízlik, de eltérő, inkább a Mastodonhoz vagy a Dillingerhez (vagy egyikhez sem) közelebb álló soundot tudtam volna elképzelni. A kontextusváltást, ha már szóba hoztad, azonban magam jó (esztétikai) élményként éltem meg, és még csak a körző vagy a vonalzó sem tolakodott a képbe. Hogy konkrét példákat hozzak, bár biztonsági játékot játszanak a fiúk, és a klasszikus ívet írja le a lemez (erős/slágeres kezdés, “nehezebb" vagy kevésbé egyértelmű tételek a hátsó traktusban), már az elején érzékelem a fúziónak azt a produktív jellegét, amely a Killer Be Killedet ugyan semmiféle megújító vagy műfajt átalakító pozícióba nem helyezi, de messze felülmúlja az átlagtermést. Jelenlegi kedvencem, a Melting of my Marrow például az együttműködés egyik legjobb példája, a négyek horizontjában akár előremutatónak is nevezném: gyümölcsöző és eltalált lett a mastodonos alapok, a grunge-os alaphangulat beolvasztása a thrash- és death-kohóba, miközben a dal nem veszíti el hipnotikus, lüktető jellegét. Kétségtelen, hogy a Face Down vagy a Fire to Your Flag hagyományosabb (maxesebb) betonozásai nem hagynak túl sok teret a többieknek, ám az említett Meltingben, a hasonlóképp elszállósabb, hipnotikusabb hangulatokat elővezető, majd (korai) Megadeth-féle ritmusvariálós thrash-be váltó Save the Robotsban és persze más helyeken is úgy képesek megszólalni, hogy azt nem intézném el egyszerűen annyival, hogy “hallottuk már" ezerszer.

 

Fodorpe: A Melting of my Marrow számomra épp a DJ-által kevert dal mintapéldája, persze nem úgy, mintha teljes témákat pakolt volna össze, pl. Troy egy olyan zeneileg és ritmikailag egyszerűbb témára üvölt rá, amilyet a Mastodon sosem játszott (s csakis remélhetem, hogy nem is fog), vagyis itt a mastodonos ének találkozik a soulfly-os zenével. Nem csodálkozom, hogy neked jobban tetszik az album, mint nekem, mivel Te ezeket a kerek dolgokat jobban szoktad szeretni nálam. Ha onnan nézem, hogy mikor játszott ilyen erős lemezen Max, akkor elégedett lehetek, s ő is hálás lehet zenésztársainak, hogy végre újra némi izgalmat csempésztek a Max-univerzumba. Az is igaz talán, hogy ezt az albumot az is kedvelheti, aki pl. sosem hallgat TDEP-t, Mastodont vagy az innen tényleg nagyon távoli Mars Voltát. Minél többet pörgetem az albumot, annál inkább a Soulfly-íz erősödik föl – szóval Max-kedvelők előnyben.
 

LVP: Max-kedvelők előnyben, ugyanakkor a többieknek sem ártott egy kis eltávolodás anyazenekaruktól: zeneileg és ritmikailag összetettebb ugyan a Mastodon, az utóbbi időkben azonban ők is 4-5 perces slágertémákban gondolkodtak, legföljebb a dob nem a basszust követte le, hanem a gitárt, esetleg az éneket. A Dillinger pedig réges-rég elveszítette újító és szubverzív erejét (lásd legutóbbi produkciójukat). Az efféle együttműködéseknek előnye lehet tehát, ha az ismert stílusban játszó figurákat más összefüggésben és zenei térben látjuk, amiből jelen esetben valóban az a Max profitálhatott a legtöbbet, aki a Soulfly megalakításakor még egészen más vizeken evezett maga is, mostanra azonban kicsit megfáradt az egyébként kiváló Marc Rizzóval való közös munkája. Azt gondolom, hogy ugyan számos experimentális csapat mozog a színtéren, amelyek közül magam csak keveset ismerek (a Killer Be Killed nem tartozik közéjük
mármint az bizonyosan nem mondható, hogy a fúzió egyúttal experimentális erejű volna), azonban ez a négy remek zenész mégiscsak azért válhatott remek zenésszé, mert kiemelkedőbben teljesítettek a pályatársak javánál. Úgy látom, hogy különösebb kísérletek híján is csuklóból alkottak egy szimpatikus, jó dalokkal teli albumot, amelyet sokadszor is kedvem van betenni.

Killer Be Killed: Killer Be Killed 
Nuclear Blast, 2014. 
11 dal, 46 perc 

 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés