L. Varga Péter
2014. 07. 08.
Sepultura koncert a pécsi Rockmaratonon – beszámoló
Sepultura koncert a pécsi Rockmaratonon – beszámoló
A hazai fesztiválszezon előnyéből következik a hátránya is: a túlkínálatban a honi zenekarok kisebb vonzerővel bírnak, ismert külföldi zenészek nélkül ma már nem lehet versenyképes nyári rendezvénysorozatot csinálni. A kompetitív rendszernek hamar megmutatkoznak az esetlegességei, amennyiben az éppen turnézó pop- és rockzenekarok közt a sok ismétlődő név mellett meghatározó szerepe van a középszernek, s lassan azt az érzést kelti a Sabaton vagy az Arch Enemy föllépése, mint a Tankcsapdáé vagy a Quimbyé. (Úgyis lesznek elegen, akik jegyet váltanak, és megnézik, e tekintetben a fesztiválok szórakoztató potenciálja talán mégsem föltétlen vagy kizárólagosan a nevekben rejlik.)
 
Nos, a magát az egyetlen hazai színtiszta rock- és metálfesztiválként hirdető Rockmaraton idén ugyan elhozta a fönt említett két jómadarat, az első nap headlinere viszont a sokkal jobban csengő Sepultura volt, amelyet az Ektomorf vezetett fel. Mielőtt a brazilok produkciójára kitérnénk, néhány gondolat a fesztiválozás velejáróiról.
 
 
Talán szükségtelen a magyarországi fesztiválok infrastrukturális fölkészületlenségét említeni, mégsem mehetünk el szó nélkül mellette: míg a Sziget rendezvénycsoport tagjaként működő VOLTon (és az anyafesztiválon) a fesztiválkártyás fizetés jelentősen megkönnyíti a pultoknál a számla kiegyenlítését, addig a módszer a lehúzásban is élen jár: a soproni mulatságon például 500 forintos kauciót és 500 forintos szemétszedési díjat kellett kicsengetni, mielőtt egyetlen forintot is a kártyára töltöttünk volna. Az összegek természetesen kicsekkoláskor visszajárnak (a saját magunk szemetét a saját szemeteszsákunkban leadhatjuk a Zöld Ponton, ahol visszatöltik a kártyára az ötszázast, majd innen spurizhatunk a feltöltőpontokhoz), a szisztéma körülményessége folytán viszont nyilvánvalóan sok pénzt tart benn (nem beszélve a bankkártyás feltöltéskor hozzácsapott 100 forintos "kényelmi díjról").
 
A Rockmaraton ehhez képest premodern fesztivál, nem terhelik a látogatókat kártyák és hasonló úri huncutságok kiváltásával. Az első, amivel szembesültünk, miután a fesztiváljárat negyed órás késéssel nekilódult Malomvölgynek, hogy a bejáratnál egy, azaz 1 jegyárusító bódé található két ablakkal: készpénzes, valamint Szép kártyás fizetési lehetőségekkel. (Az elővételben jegyet vásárlók számára akadt egy harmadik ösvény.) Mármost az első estén, fél nyolckor nagyjából száz méteres, három-négy fő széles sor kígyózott a beléptetés előtt. Odabent a fesztivál területe a korábbi – vagy a legkorábbi – évekhez képest (emlékezetem homályába vész, de talán még nem is Rockmaraton volt évtizeddel ezelőtt a mai Rockmaraton) meglehetősen összement; a nagyszínpad mellett mintegy húsz méterre áll a kevésbé nagy (fedett) színpad, valahol kijjebb egy pici stage; összesen talán három italos pult, amelyeknél folyamatosan óriási a tömeg, budi pedig viszonylag korlátozott számban. Mivel készpénzes fizetés van, a várakozási idő rendeléskor igen nagy, az egész kivitelezés körülményes, kényelmetlen és vízözön előtti.
 
Ha ezen és a látogatók összetétele okozta elsődleges sokkon is túltettük magunkat, koncentrálhatunk a Rockmaraton első napjának fő fellépőjére. (Érkezésünkkor a Leander Rising kezdett a nagyszínpadon, a Rózsaszín Pitbull pedig a kevésbé nagyon. Az Ektomorf 21.50-kor lépett színpadra, s érzékelhetően nagy bemozdulást generált a kései Sepultura, korai Soulfly első számú magyarországi követője.)

 
 
A brazilok fél éjfélkor kezdtek, rövid intrója elhangzását követően a Vatican riffjei szólaltak meg a legutóbbi The Mediator Between Head and Hands Must Be the Heart lemezről, az első klipes nóta. A koncert tulajdonképpen a kiváló, zajos album honi lemezbemutatója volt, hiszen a szóban forgó kiadványról az első négy dal, valamint a záró tétel elhangzott, a nyitó thrash-reminiszcencia Trauma of War a ráadásblokk elején. Kezdetben kicsit halknak tűnt a zenekar, három-négy számot követően azonban a hangerő is növekedett, így igazából semmibe sem lehetett belekötni, hiszen a Sepultura megszólalása – ahol álltunk, középen, a színpadtól mintegy 10 méterre – kifogástalan volt. Abban sem mutatkozott hiba, hogy a különböző lemezekhez használt eltérő hangszerek és hangzások a 70 perces koncert során láthatóvá-hallhatóvá váljanak: másképp szólaltak meg a Mediator-dalok, és másként mondjuk a Kairosról elővezetett címadó vagy a Spectrum, de még a Chaos A. D. híres tételeinek (Refuse/Resist, Territory, Biotech is Godzilla) vagy a Ratamahattának és a zárásként össznépi ünneplésbe torkolló Roots Bloody Rootsnak a saját identitása sem veszett el. Egyedül a régi klasszikusok, a mindazonáltal energikusan elővezetett Dead Embryonic Cells, az Inner Self vagy az Arise esetében éreztem hiányt, hiszen ezek a darabok alapvetően két gitárra íródtak, Kissernek egymagának pedig színt kellett vallania a sávokat illetően. (Talán nem véletlen, hogy a Mediator-albumon, amelynek zajos, élő soundja amúgy is jól reprodukálható, a zenei szerkesztés során elsősorban egy gitárral számoltak a zenészek.)
 
A meggyőző előadásra vonatkozóan természetesen joggal merül föl a kérdés: Sepultura vagy Max Cavalera? A koncert közben bennem az fogalmazódott meg, hogy a Derrick Green és Andreas Kisser vezette brazilok a Maxszal történt szakítást követően készített jobb lemezeiket (A-Lex, Kairos, Mediator) a legnagyobb megelégedésre lelve prezentálhatják, a Max-korszak klasszikusainak eljátszásakor viszont nem szabadulhattam az érzéstől, hogy egy feldolgozáscsapatot hallok, amelyet éppen Sepulturának hívnak. Különösen pikáns volt, hogy Derrick egyértelműen Maxnak a jelenkori Sepura vonatkozó kiszólásait, pletykáit bírálva vezette föl a Chaos A. D.-s Propagandát, meglehetősen inautentikus hatást keltve. Magam ugyan nem a Sepulturán nőttem föl, őket a Slayer hulláma sodorta felém később, ám simán el tudom képzelni, hogy valaki számára a Max és Igor nélküli csapat már nem azonos azzal a zenekarral, amely a kilencvenes évek derekáig meghatározó volt a metál szcénában. Nem vonva kétségbe persze az utolsó, előremutató és experimentális jelleggel is bíró albumok hitelét, de némi szkepszissel fordulva a Derrick dirigálta élő előadáshoz.
 
Az énekes egyébként kétszer is kiegészítő ütősként szerepelt a színpadon, midőn a Mediator záró tételéhez, a Da Lama ao Caoshoz, valamint (ha jól emlékszem) a Dustedhez ő maga hozta a törzsi ritmusokat egy a hagyományos dobfelszerelés mellé állított dobon. A Da Lama…-ban egyébiránt Andreas vokálozott, s nem mondom, hogy nem volt érdekes és szórakoztató a produkció. A Roots Bloody Roots darabos, szünetekkel, kiállásokkal megszakított előadása ellenére is ünnepi és emelkedett lezárása volt egy alapvetően jó hangulatú, remek megszólalású, erőteljes koncertnek, amely engem arról győzött meg, hogy érdemes őket (is) megnézni, amikor lehetőség nyílik rá.



 
Kulcsszavak: Sepultura

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés