2010. 01. 19.
Igazolt remények
Slipknot: All Hope is Gone – lemezajánló (Roadrunner, 2008)
Az alábbiakban a Slipknot legutóbbi lemezéről, az All Hope is Gone-ról ejtenék néhány szót, elsősorban azért, mert az albumot a megjelenéskor sokkal inkább mindössze „nyugtázták”, mint szélesebb körben beszéltek volna róla. Ki tudja, talán azért, mert az ugyanabban az időben megjelenő Death Magnetic sajtója némiképp elnyomta az iowai mesterek hangját. Azonban kétségtelen, hogy a Metallica új lemeze mellett a 2008-as év egyik legjobban várt metál albuma a Slipknoté volt. Mindezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az All Hope is Gone világszerte az eladási listák csúcsán nyitott a letöltések ellenére, nem is érdemtelenül. Az album ugyanis gyakorlatilag hibátlan.
Alighanem pontot lehet tenni a Slipknot zenéjének kategorizálhatósága körüli vita végére. Első (hivatalos) lemezüknél (Slipknot) a fanyalgók nu metálnak csúfolták (helytelenül), a szélsőséges, agresszív Iowánál pedig tanácstalanul leginkább az „extrém” jelzővel jellemezték munkásságukat, mígnem a kiforrott, kerek és tökéletesen a maga stílusára talált csapat a harmadik, Subliminal Verses címet viselő anyagon megmutatta, hogyan kell súlyos, sötét, de igényes és változatos metálzenét írni. Erre a lemezre fölkerült két akusztikus dal is (Circle; Vermilion, pt. 2), valamint egy különös, lehangolt, szinte kizárólag az énekre építő, enyhén beteges hangvételű depressziós borongás zárásként (Danger – Keep Away). Mindezek egyértelműen bizonyították, hogy a thrash, death, „extrém” és „modern” hatásokon túl a csapat otthonosan mozog a hasonlóan súlyos, de lazábban hangszerelt zenék világában egyaránt.
Az All Hope is Gone pedig hallhatóan az őt megelőző lemez szellemében született, mintegy ott veszi föl a fonalat, ahol amaz letette. Aki hajlandó komolyabb figyelmet szentelni neki, az számos kincsre lelhet a dalokban. A Slipknot zenéje ugyanis nem adja meg magát könnyen – még akkor sem, ha jócskán akadnak slágeres, dúdolható, megjegyezhető énektémák és áttekinthető dalszerkezetek. Corey Taylor énekes érdeme, hogy a dühös acsarkodásokon túl remekül kidolgozott, nagyívű énektémákra is képes (lásd Dead Memories, Wherein Lies Continue, Snuff, Til We Die), a zenészek pedig egy tökéletesen összeszokott, sokat gyakorló, egységes zenekar legjobb formáját mutatják. Változatos, több stílusból (thrash, death, grind, pszichedelikus, doom) építkező játékuk sokadszori hallgatás után is tartogat meglepetéseket, a kidolgozás, a dalok és a teljes lemez szerkezeti íve pedig roppant kifinomult és tudatos elgondolásra vall. Azt talán mondani sem kell, hogy a hangzás professzionális: talán kevésbé gyalul le (mint az Iowáé), sokkal inkább e tekintetben is a Subliminal Verses vonalát viszi tovább, azaz sötét tónusú, arányos, és az agresszióval szemben a hangulatra fekteti a súlyt.
Most pedig néhány szót külön az extra dalokról. A bónuszolt kiadáson három ráadás szám szerepel, a fő anyaggal együtt több, mint hetven percesre dagasztva az albumot. Amondó vagyok, a címadó után ugyanúgy be lehet fejezni a lemezt (illetve a hallgatást), hiszen nagyon tömény, nem könnyen emészthető, de jól ívelt zenei konstrukcióval van dolgunk. Aki viszont folytatja az utat, annak további kellemes élményben lehet része. A Child of Burning Times ugyanis egy ismét remekül komponált, ízléses, visszafogott metál darab fantasztikusan eltalált énektémával, megint csak a hangulatot előtérbe helyezve, mintsem a zúzást. Az ezután következő Vermilion, Pt. 2 (Bloodstone Mix) az ugyancsak említett előző lemezes akusztikus nóta újraértelmezése, és aligha véletlenül választották ezt a szerzeményt feldolgozásra. Már a Subliminal…-on is két teljes értékű verzióban szerepelt – egy keményebb és egy lágyabb elgondolásban –, itt pedig a lágyabbat keverték újra. Azt hiszem, remekül érzi a zenekar az ebben a dalban rejlő hatalmas lehetőséget: Corey vitathatatlanul óriási énektémája és a szöveg jól egymásra találva eredményezi ezt a drámai balladát, melynek szorongós végkifejlete az újabb és újabb hallgatás során is végig fönntartja a feszültséget. Amint a lemezt záró Til We Die ugyanúgy drámai, szinte „könnyezős” ének- és gitártémája szintén a feszültség folyamatosságát mutatja.
Az alábbiakban a Slipknot legutóbbi lemezéről, az All Hope is Gone-ról ejtenék néhány szót, elsősorban azért, mert az albumot a megjelenéskor sokkal inkább mindössze „nyugtázták”, mint szélesebb körben beszéltek volna róla. Ki tudja, talán azért, mert az ugyanabban az időben megjelenő Death Magnetic sajtója némiképp elnyomta az iowai mesterek hangját. Azonban kétségtelen, hogy a Metallica új lemeze mellett a 2008-as év egyik legjobban várt metál albuma a Slipknoté volt. Mindezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az All Hope is Gone világszerte az eladási listák csúcsán nyitott a letöltések ellenére, nem is érdemtelenül. Az album ugyanis gyakorlatilag hibátlan.
Alighanem pontot lehet tenni a Slipknot zenéjének kategorizálhatósága körüli vita végére. Első (hivatalos) lemezüknél (Slipknot) a fanyalgók nu metálnak csúfolták (helytelenül), a szélsőséges, agresszív Iowánál pedig tanácstalanul leginkább az „extrém” jelzővel jellemezték munkásságukat, mígnem a kiforrott, kerek és tökéletesen a maga stílusára talált csapat a harmadik, Subliminal Verses címet viselő anyagon megmutatta, hogyan kell súlyos, sötét, de igényes és változatos metálzenét írni. Erre a lemezre fölkerült két akusztikus dal is (Circle; Vermilion, pt. 2), valamint egy különös, lehangolt, szinte kizárólag az énekre építő, enyhén beteges hangvételű depressziós borongás zárásként (Danger – Keep Away). Mindezek egyértelműen bizonyították, hogy a thrash, death, „extrém” és „modern” hatásokon túl a csapat otthonosan mozog a hasonlóan súlyos, de lazábban hangszerelt zenék világában egyaránt.
Az All Hope is Gone pedig hallhatóan az őt megelőző lemez szellemében született, mintegy ott veszi föl a fonalat, ahol amaz letette. Aki hajlandó komolyabb figyelmet szentelni neki, az számos kincsre lelhet a dalokban. A Slipknot zenéje ugyanis nem adja meg magát könnyen – még akkor sem, ha jócskán akadnak slágeres, dúdolható, megjegyezhető énektémák és áttekinthető dalszerkezetek. Corey Taylor énekes érdeme, hogy a dühös acsarkodásokon túl remekül kidolgozott, nagyívű énektémákra is képes (lásd Dead Memories, Wherein Lies Continue, Snuff, Til We Die), a zenészek pedig egy tökéletesen összeszokott, sokat gyakorló, egységes zenekar legjobb formáját mutatják. Változatos, több stílusból (thrash, death, grind, pszichedelikus, doom) építkező játékuk sokadszori hallgatás után is tartogat meglepetéseket, a kidolgozás, a dalok és a teljes lemez szerkezeti íve pedig roppant kifinomult és tudatos elgondolásra vall. Azt talán mondani sem kell, hogy a hangzás professzionális: talán kevésbé gyalul le (mint az Iowáé), sokkal inkább e tekintetben is a Subliminal Verses vonalát viszi tovább, azaz sötét tónusú, arányos, és az agresszióval szemben a hangulatra fekteti a súlyt.
Most pedig néhány szót külön az extra dalokról. A bónuszolt kiadáson három ráadás szám szerepel, a fő anyaggal együtt több, mint hetven percesre dagasztva az albumot. Amondó vagyok, a címadó után ugyanúgy be lehet fejezni a lemezt (illetve a hallgatást), hiszen nagyon tömény, nem könnyen emészthető, de jól ívelt zenei konstrukcióval van dolgunk. Aki viszont folytatja az utat, annak további kellemes élményben lehet része. A Child of Burning Times ugyanis egy ismét remekül komponált, ízléses, visszafogott metál darab fantasztikusan eltalált énektémával, megint csak a hangulatot előtérbe helyezve, mintsem a zúzást. Az ezután következő Vermilion, Pt. 2 (Bloodstone Mix) az ugyancsak említett előző lemezes akusztikus nóta újraértelmezése, és aligha véletlenül választották ezt a szerzeményt feldolgozásra. Már a Subliminal…-on is két teljes értékű verzióban szerepelt – egy keményebb és egy lágyabb elgondolásban –, itt pedig a lágyabbat keverték újra. Azt hiszem, remekül érzi a zenekar az ebben a dalban rejlő hatalmas lehetőséget: Corey vitathatatlanul óriási énektémája és a szöveg jól egymásra találva eredményezi ezt a drámai balladát, melynek szorongós végkifejlete az újabb és újabb hallgatás során is végig fönntartja a feszültséget. Amint a lemezt záró Til We Die ugyanúgy drámai, szinte „könnyezős” ének- és gitártémája szintén a feszültség folyamatosságát mutatja.
A videoklip furcsa, kissé talán művészieskedő képi világa is a dal hangulatát igyekszik visszaadni nyomasztó asszociációkkal
A Slipknot lemeze nem sok reménnyel zárul, ami a zene hangulatát, drámaiságát illeti; viszont annál nagyobb ívű, hibátlan darab, kiválóan teljesítő zenészekkel. Aki csak a média-felhajtásra vagy a maszkokra figyel, vagyis eleve fenntartásokkal közelít a lemezhez, talán jobb, ha meg sem hallgatja, mert az All Hope is Gone annál sokkal többet érdemel – ahogy több befektetést is kíván. Igényes és türelmes hallgatóknak azonban kötelező lehet.
LVP
Kulcsszavak:
Slipknot