Southern Isolation: Southern Isolation (Housecore, EP 2001)

Stephanie Opal (Stepanie Enthroned, Stephanie Opal Weinstein, Opal Anselmo) neve talán nem ismeretlen a metálzenét hallgatók körében, legyen a stílus akár southern rock, black vagy death metal. Mindazonáltal valószínűleg elsősorban a Pantera, Down, Superjoint Ritual (stb.) énekes, Phil Anselmo révén ismerhető a hölgy, aki egy ideig a felesége volt a nagyhatású énekesnek, másrészt különböző formációkban zenésztársa is. Ezúttal persze a hölgy munkásságára koncentrálunk, különös tekintettel a leginkább sajátjának tekinthető kiadványra: a Southern Isolation 2001. október 30-án, a Housecore Recordsnál – ami Anselmo kiadója – megjelent EP-jére. A pár egy nappal később esküdött meg! 2004-ben váltak el.

Mielőtt azonban a koncentrációt elkezdeném, kicsit körvonalazom, mit is lehet tudni még Opal zenei munkásságáról. A zenész-dalszerző hölgy gitáron és szintetizátoron játszik, valamint énekel is. A black metalban érdekelt Viking Crown és Christ Inversion, valamint a death metalos Necrophagia tagja (mindháromban Anselmóval, és mindháromban a billentyűs hangszert kezeli). Szerepelt a második Down albumon (2002). Ezeken kívül a Body and Blood Anselmo-projektben is részt vesz. Ez utóbbi a 2003-as készítésű, Jim Van Bebber írta és rendezte The Manson Family című horrorfilm (Magyarországon Manson címmel mutatták be a mozik) révén lehet ismert, melynek zenéjét zömmel Anselmo és Ross Karpelman írta (Superjoint Ritual, Necropahgist, Disembodied, The Swinging Anselmo’s, Body and Blood, Southern Isolation). A film hanganyagához a négy Body and Blood tételen kívül egy Southern Isolation szerzemény is készült Faded címmel. Ez a dal nem szerepel a 2001-es EP-n, sőt sehol máshol sem.

A Southern Isolation megalakulása 1995-re tehető, s a zenekarban Anselmo és Opal gitár- és hangjátékán kívül Sid Montz (ütős hangszerek) és Big Ross (billentyűk) – mindketten a Crowbarból – muzsikál, valamint Anselmo nővére, Rebecca Colclough is feltűnik vokalistaként.

New Orleans nemcsak kilométerekben (vagy mérföldekben) esik távol Seattle-től (3347 km; 2097 mérföld), de kulturális értelemben is. Mégis, ez a 21 és fél perces album mintha egyesítené a két város különbözőnek látszó zenei tradícióit. Az alapvetően és jobbára akusztikus lemez akár a Cameron Crowe rendezte Facérok (Singles, 1992) című film zenéjéül is szolgálhatna, annyira azonos tőről látszik fakadni a Mother Love Bone, korai Soundgarden, korai Alice In Chains és társaik zenéje a délies rock, tábortüzeknél is énekelhető dallamvilágával. (Legjobban a Come Back And Let Me In (Going Down The Wrong Road) című számban, amely talán az album csúcspontjának is tekinthető.) Szövegileg sem elvetélt a párhuzam, hiszen az álmok, az álmodozás, az egyedüllét, a magány vagy az elvágyódás hangjai (lásd Blue Bird (Make You Shine)) szólalnak a szövegekben mindkét esetben.

Vannak lemezek, amelyeket csak bizonyos hangulatban hallgat meg az ember, vannak, amelyek, bármikor szólaljanak is meg, azonnal kisajátítják a hallgató hangulatát, és saját képükre alakítják. A Southern Isolation hang uralta hang-ulata ez utóbbi halmazba tartozik. Egyszerűségével, érzékiségével képes megszólítani, az ének- és húros hangszerek (gitárok, zongora) hangjainak nagyfokú kifejezőerejével. Stephanie hangja leginkább a 4 Non Blondes-os Linda Perry orgánumára emlékeztet, de nem annyira ráspolyos, inkább valamennyire részesedik Axl Rose simulékonyabb hangfekvéseiből. E kettős adottság legjobban az amúgy a Guns ’n’ Roses Patience-ére emlékeztető I Got Lost In Myself Again című számban mutatkozik meg. Ahogy itt is, de a The Wall of You című szerzeményben fokozottabban, mintha Andrew Wood (Mother Love Bone) modulációi is visszaköszönnének. Az EP-t záró Southern Man I Am ars poética-szerű sorait Phil Anselmo énekli, s az eddig domináns női énekhangok csak a refrén hangerősítéseként kapcsolódnak be.

Nem akarok gusztustalankodni, de ha zsurnálírói fokozatra kapcsolnék, akkor a southern grunge műfaj megjelöléssel (?) intézném el a kiadvány zenei értékelést. (Ezt már csak azért sem tehetem, mert a mai napig fogalmam sincs, mit jelent a grunge. Hacsak nem az olyan epigon-bandákat összefoglaló jelzőt, mint a Stone Temlpe Pilots vagy a Nickelback [a nevük leírása is fájt], amelyek mindketten a Pearl Jam zenéjének pofátlan lenyúlásából gazdagodtak meg.) Persze ezzel semmi érdemlegest nem mondanék. A Southern Isolation eme gyöngyszeme talán csak az AIC EP-ihez hasonlítható, mind hangulat, mind zenei indíttatás, mind a szövegvilág közelíthetősége okán. Azonban a SI is jellegzetes, önálló hangzásvilággal rendelkezik, amely minden egyes alkalommal képes elvarázsolni a hallgatóját. Kiváló és ajánlott hallgatnivaló!

RIP

www.myspace.com/southernisolation