2010. 02. 06.
Sangre Pintada Mundo
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Slayer: World Painted Blood (American Recordings, 2009)

Európában 2009. november másodikán jelent meg a Slayer 10. stúdió sorlemeze World Painted Blood címmel (az 1996-os Undisputed Attitude punk-feldolgozás lemezt nem számítom a sorlemezek közé). Az album többféle formátumban (CD, bakelit, letölthető hangfile-ok) és borítóval került forgalomba. A Morning Breath Inc. által tervezett egyéni csomagolású Hate Worldwide single esetében már megcsodálhattuk a brooklyni stúdiójukban alkotó páros, Doug Cunningham és Jason Note munkáját, így egyáltalán nem lepődtem meg a WPB szép és hatásos csomagolásán. (Portfoliójukban megtalálható a Foo Fighters, a Them Crooked Vultures és a Queen of the Stone Age lemezeinek design-ja is.) A lemez szimpla változata négy – kontinensenként – eltérő csomagolásban jelent meg. Ha a négy részt egymás mellé tesszük, kiadja a Föld nevű bolygó vértől ázott – emberi koponyákból és csontokból kirakott – világtérképét. (Verbalitás és vizualizáció tükröződése.) A limitált kiadású (még hogy limitált!, haha) deluxe változaton az egész térkép megtalálható. Mivel evvel a változattal rendelkezem, elmondhatom róla még, hogy egy DVD is részét képezi e kiadásnak, melyen egy, a lemez dalai inspirálta majdnem 20 perces animációs rövidfilm található Mark Brooks rendezésében.

A Slayernek ezt megelőzően 2006-ban (augusztus 8-án) jelent meg nagylemeze. A Christ Illusion címet viselő album nálam csalódást keltett, hiszen a lécet a korábbi 2001. szeptember 11-i (!) megjelenésű God Hates Us All tette fel, amelyet, bármennyire is imádom mindegyik hanganyagjukat, mindezidáig a legjobb Slayer-albumnak tartok.

Kitérő: Ezzel mintegy el is árultam, hogy nem tartozom azon szóklisé-halmozó megnyilvánulók közé, akik a Reign In Blood lemezt (vagy a RIB–South of Heaven–Seasons in the Abyss hármast) tartják számon a zenekar életművének csúcspontjaként. Ők valószínűleg már „megjelenés előtt” is „ezt gondolták”, bár legtöbbjük talán még a világon sem volt a kiadásakor. De ez egy olyan szófordulat, amely ezer másik társához hasonlóan vándorol végig – mémszerűen – a metálzenei sajtóban/fórumokon évtizedek óta, rá sem kérdezve a forrásra. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a mémeket (panelszerűen) használók tudattalanul esszenciálisan közelítenek meg egy folyamatosan változó, ráadásul zenei(!), azaz interpretatív életművet, az elemzések és az argumentációk elmaradása pedig teljesen szokványos. Ezen szószaporítók zenehallgatási formája, ahogy a zenekar működésének általuk való megítélése is, hasonlatos a kultikus magatartás alapattitűdjeihez, azaz hit által irányított, megfellebbezhetetlen ítéletek mentén kiszabott. Itt van az ideje, hogy felülemelkedjünk már ezen a zárványon, bár nem kétlem, hogy a Slayer rajongótáborának jelentős részét éppen ezek a (zenekari tagok által is provokált és (még ha ironikusan is) megerősített) kultikus szólamok vonzzák leginkább. De ugyanakkor vallom, hogy az olyan elemzések, mint remélhetően ez is, sokkal gazdagabbá és árnyaltabbá teszik rajongásu(n)k tárgyának megértését, ezáltal önmagunk (és kapcsolatunk a zenével) megértését is.

Hogy ne menjünk messzire: a ’90-es és a 2000-es években megjelent albumok (Divine Intervention, Diabolus In Musica, God Hates us All) – még bizonyos elemeiben a Christ Illusion (Jihad, Supremist) is – rengeteg olyan zenei elemet tartalmaznak, amelyek nem csak a zenekar belső fejlődésének, zenei alakulástörténetének lenyomatai, hanem meghatározó erővel bírnak magának a metálzene egészének változásaira is. (Érdekes megfigyelni, hogy a fenti paneleket kritikátlanul átvevő, azokat szajkózó, önreflexivitási hiányokkal egyáltalán nem küszködő (nem tudják, mi az) recenzorok „érveléseikben” folyamatosan felcserélik, illetve kijátsszák egymás ellen e két szempontot, holott ezek jól elkülöníthetők és egymással is megférnek.)

Visszatérve a lemez megjelenése előtti várakozásra. A Psychopathy Red című szám – általam 2008 novemberében (16-án) az Unholy Alliance III. európai turné bécsi állomásán élőben is – megtapasztalt intenzitása még félelemmel töltött el, mert önmagában ez a szélvész tempójú szerzemény nem mutatott olyan kvalitásokat, amely a gyengébbnek tartott Christ Illusion után bizakodásra adott volna okot. Ám aztán a közzétett Hate Worldwide már pozitívabb értékelésre és reményre csábított, így a korábban hozzáférhetővé váló World Painted Blood című számot már önmagában nem is hallgattam meg, hanem a lemez egészére összpontosítottam majdani figyelmemet.

De még mielőtt erre rátérnék, pár mondatot áldoznék a külcsínre. Ahogy a cím, úgy a borító is a jól felépített, s mára már igencsak elkoptatott metál klisé-gyűjtemények eszköztárából való. Míg a Reign In Blood a Bosch-szerű festményével gyakorlatilag egy revelációval ért fel a ’80-as évek közepén, a metál még éppen nem iparosított világában, addig a World Painted Blood címke már nagyon is marketingszagúan egyszerűesítve (minél szélesebb hallgatótáborra apellálva) jelenik meg, könnyen azonosítható hívószóként. Ugyanígy, bár a borító ízléses és bizonyos szempontból ötletes, hiszen „ilyet még éppen nem láttunk”, ám a metál-image koponya és csontok ábrázolásának elcsépelt sztereotípiáját erősíti újra. – Mondjuk ez még egy fokkal jobb, mintha a III. Birodalom vizuális eszköztárából építkezne, tovább erősítve a Slayer ezirányú megítélésének szintén bőséges félreértelmezési halmazát. – Vizuális szempontból talán a Diabolus In Musica jelent kivételt a Slayer-borítók sorában – enigmatikussága miatt ki is lóg a konkrétságra, könnyen értelmezhetőségre való törekvések sorából.

Hasonló okokból gondolom azt, hogy a Marvel által is foglalkoztatott képregény-rajzoló, Mark Brooks inkább maradt volna meg az X-embereknél és a Pókembernél, mivel kínosan unalmas (reklám)filmjében – mely persze már a lemez megjelenése napján letölthető volt a netről, ennyit az exkluzivitásáról – csupán újratermeli és megerősíti azokat a sztereotípiákat, melyeket akár maguk Kerry Kingék is szeretnek hangoztatni. Miszerint a Slayer szövegvilága nem szól másról, mint tömeggyilkosokról, sátánról, háborúkról, vérről. Ha néhányan energiát fektetnének a dalszövegek szorosabb olvasatába (esetleges több jelentést felszínre hozó értelmezésükbe), azt hiszem, meglepődnének, egyúttal elhajítanák a fenti sémákat is, a saját, 15 évesen még izginek tűnő – a vért, a csonkolást, a gyilkolást a horrorfilmek szintjén megragadó – értelmezési nívójukkal együtt. A gyerekkori traumát sorozatgyilkolásban feldolgozó – tényleg nem ironikus, arra ott van Ellis Partick Batemanje – filmecske egyetlen pozitívuma, hogy a fejezetekre oszló szerkezetében a 7. a lemezen nem szereplő Atrocity Vendor című szerzeményből ad néhány másodpercnyi ízelítőt. Brooks hatalmas lehetőséget hagyott ki: a Slayer szöveg- és zenei világának új, meghatározó képi világot teremthetett volna, ha nem csak a szövegek legegyszerűbb (betűszerinti) értelmezését ülteti át a mozgókép médiumára. Vegyük ellenpéldának az 1990-es Seasons in the Abyss videóklipjét, az első filmszerű Slayer-videót, ahol a forgatókönyvírónak/rendezőnek volt mersze egy másik médium nyelvére fordítani a dal szövegét – más kérdés, hogy az egyiptomi piramisok már önmagukban mennyire hatásvadász komponensek. Ennek ellenére mindmáig ezt tartom a legjobb Slayer-videóklipnek.

„Szar a hangzás!” – volt olvasható számos fórumon már a lemez megjelenése előtt(!) is. Ilyenkor alig tudom visszafogni a hahotázási kényszerem. Az észt osztó és hihetetlen zenei hallással és műveltséggel felvértezett ítészek, akik között nyilván rengeteg a hangmérnök, sietve megnyilvánul, s megmondja, persze szakszavak (kompresszió, master, keverés, sávok, stb.) használatának segítségével, avatott hozzászólóként a tutit. Ez ahhoz hasonlít, amikor a levegőben kalimpálva eljátssza valaki, hogy ő mekkora dobos, esetleg léggitár-versenyen is többszörös bajnok – igazi zenészek, művészek…

A hangzás lényeges komponense a megszólalásnak – pl. összefogja a különböző zenei és szövegi dalokat egy hangképbe –, ugyanakkor megítélése nagyban függ zenei szocializációnktól, a mindenkori technológiai állapotokról nem is beszélve, ráadásul az ízlésünk is a minősítés egyik mércéje. Ennyi whitefülű hallgatót… Nekem a World Painted Blood hangzásával semmi bajom, pontosan azt szeretem benne, hogy eltér a korábbi lemezekétől, ahogy a lemezeken sem ugyanazok a számok szerepelnek, mint a korábbiakon. Többszöri hallgatást követően a dalok sajátjaivá lesz a hangzás, egybesimulnak, ami akár a dalszerkezet, hangfekvés, ütem stb. és a hangzás közötti feszültséget is fenntarthatja.

Talán emlékezünk még a Metallica St. Anger albuma körüli vircsaftra. Akkor a kukásbödön címke került a dobhangzás jelzőjéül. Sem akkor, sem később nem merült fel az a kérdés, hogy vajon miért ezt a hangzást kreálta a világszínvonalú stúdióban a világszínvonalú hangmérnök, producer, zenész. Mert biztos gyenge a füle, ő nem úgy hallja azt, mint a mezei rajongó. Biztos füldugót viselt stb. Szóval fel sem merül a megértés szándéka, repül a fika, még szerencse, hogy nem az előadókra (elvégre ez nem punk koncert), hanem visszaszáll a megnyilvánulóra. Tegyük fel tehát a kérdést: miért így, miért ezt a hangzást fabrikálta az alkotógárda az adott lemezhez? Hogyan akarta ez által kiteljesíteni a művészi alkotás hatását? A WPB hangzásának bizonyos „tompasága” nem (haha)hanyagság eredménye, hanem annak a hihetetlen feszültségnek az adaléka, amelyet még egyetlen Slayer-epigonnak, -feldolgozónak sem sikerült elcsípnie: azaz az agresszió, a misztikum-idézés és a dinamizmus olyan hátborzongató elegyének létrehozója, ami eddig még utánozhatatlanná varázsolta a zenéjüket.

Pszichológiai hadviselés, amit a Slayer zeneileg művel: adrenalin-bomba minden egyes hangkölteményük. Több tonnás súlyosságú alapozás (na igen, a basszus valahol a háttérben, ettől keveset térnek el, legalábbis a lemezeken), ötletes, változatos riffek, orgiasztikus szólók. Felizgatnak, bezabálnak, kiköpnek – s még(is) hálásak (is) vagyunk ezért!

A kezdő címadó keretet ad az apokaliptikus fiktív gyűlöletbeszédeknek, félrehúzza vagy ránk borítja a hangfüggönyét, aztán – mintha akár a Divine-ról pattant volna ide – a Unit 731 a hápogó gitárhangjaival megadja a dramaturgiáját a darabnak. A Snuff SoH-szerű duplaszólós kezdése kellemes emlékeket ébreszt, amit a Beauty Through Order Báthory Erzsébet legendáján alapuló szövegvilága és hipnotikus, belassulós Desire-szerű szövegmondása fokoz tovább. Aztán jön a világszerte terjesztett icipici gyűlölet (Hate Worldwide) thrash-darája, ami a Psychopathy Red energikus társa. Ám a lemez számsorrendjében a death metal-szerű gyalulás követi, a Public Display of Dismemberment.

Itt pihenjünk meg egy csöppet. Ejtsünk szót újra a butaság egyik formájáról. Nem egyedi esetről van szó. A Public Display of Dismemberment című dal kapcsán egy élesfülű, lángoló gitárú szakíró ráébredt, hogy a dal egy része kísértetiesen hasonlít a Lock Up második, 2002-es lemezének (Hate Breeds Suffering) Horns of Venus című konstrukciójára. Ugye már mindenki hallott olyan szavakat, hogy: nyúlás, lopás, másolás. És olyanokat, hogy kreatív újrahasznosítás, allúzió, megidézés? Ha a nyúlás-pártiak felől érkezünk (pl. youtube-sorozat és innen egy magyar heavy metal portál), akkor számunkra a tamtam dob feltalálása óta nincs új a zenében, és egy néger blues arc gitárhangjai ismétlődnek a 20. század rock and rolljában, rockjában, metáljában stb. Minden jogdíjat az örököseinek!

Vegyünk egy nyelvi, bahtyini példát! „Itt vagyok”. Ez a mondat elhangozhat ezer szituációban, többféle modalitással – és teljesen mást jelent minden esetben. Pl. a „Hol vagy?”, „A konyhában vagy?” kérdésekre vagy a gondolatban elkalandozott társunknak szegezett kérdésre: „Jól vagy?” kérdésre válaszol. Nem is beszélve arról, hogy kérdésként is elhangozhat csodálkozásunk hangjaként: „Itt vagyok?”, s nem máshol? De emlékezzünk Borges Pierre Menardjára: a Don Quijote betűhű újabb változata nem a cervantesi mű másolása, megismétlése! Ahogy a cervantesi mű minden egyes olvasata is különböző – már csak ontológiailag is! A zene „ráadásul” non-verbális művészi forma, eleve nincs meg- és le- és hozzákötve konszenzusos jelentéshez. Amikor pl. a Dream Theater „lenyúlja” a Metallica, Iron Maiden, Muse stb. jellegzetes dallammeneteit, zenei megoldásainak technikáit, akkor nem ötlethiány miatt teszi ezt, hanem mert új kontextusba helyezve ezeket, éppen hogy a felismerhetőségig változtatva rajtuk, amolyan fricskaként, jelentés-rétegelési célt valósít meg.

Azonkívül, hogy egy nyelv szavainak száma véges, de elvileg végtelen számú mondat állítható elő belőlük, úgy véges számú hang van (legalábbis egy hangszeren), amiből csak elvileg hozható létre végtelen számú konstelláció, menet. Ezért fordult elő oly sokszor a világtörténelemben, hogy bizonyos dallamok, riffek, ütemek megegyeznek, hasonlítanak, emlékeztetnek – egymásra. Bár persze az is lehet, hogy Kerry King kevésbé volt tájékozott a Lock Up népszerűségét tekintve, és azt gondolta, elsumákolhatja a lopást… Ez lehet a valószínűbb…

A Human Strain mintha valami beteg sci-fi film aláfestője lenne. Ez a szám valami módon „kilóg” a lemezről, kivételes, elüt a többi daltól, azok egységesebb hatást keltő mivoltától, ez eleve különlegessé is teszi. Nemkülönben az Americont, amely e téren viszi a képzeletbeli pálmát: ilyen kísérletezés, mely a sajátlagosnak tekinthető – de egyre táguló – Slayer-univerzumon ennyire kívül esik, leginkább a Diaboluson volt megfigyelhető, meghallgatható.

A Playing With Dolls szinte epikus műnek tűnik, koncerteken a gyors részek után jól fognak esni a középtempók a levegővételhez. A záró Not of This God most a Payback és a Point ellenében nem egy agyahagyott gyorsulási verseny, inkább egy középgyors death-es súlyosság, fifikás gitárkarcokkal az előtérbe tolt dobok szegcsonttörő invazív durvasága fölött.

A Christ Illusiont nagyon ritkán hallgatom, a World Painted Bloodot viszont állandóan hallgatnám!

RIP

www.slayer.net
www.myspace.com/slayer 

Kulcsszavak: Metallica, slayer

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés