2010. 02. 07.
Sangre Pintanda Mundo (szupplementum 1.)
Slayer: World Painted Blood (American Recordings, 2009)
RIP alább olvasható alapos és szempontgazdag lemezkritikájához fűzött rövid hozzászólásom nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy képes lesz megfejteni a Slayer lassacskán három évtizedes titkát. Azt, hogy miért gondoljuk nagyon sokan úgy: a metáltörténelem talán legfontosabb zenekarát alkotja ez a négy muzsikus, akiknek a koncerteken mutatott (mindenféle pozőrködéstől mentes, végletekig puritán, de annál aura-teremtőbb, a zenével szemben maximális alázattal viseltető) teljesítménye a mai napig olyan elemi erejű hatással bír lenni a közönségre, melyhez valóban nehéz bármely más banda performatív potenciálját hozzámérni. Állíthatjuk mindezt annak ellenére, hogy tudjuk: a Slayernél vannak változatosabb, gyorsabb, bátrabban kísérletező, technikásabb stb. zenekarok. A Slayer védjegyét jelentő dinamikusság azonban - merem állítani - a színtér egyetlen másik szereplőjénél sem éri el azt a hőfokot, mint náluk. A titok talán leginkább a zene eltaláltságában ragadható meg; csak néhány példa ennek körülírására: a tizenhatodos-harminckettedes részek olyan tempóváltásokba illeszkednek és olyan időtartamig gyomrozzák a hallgatót, mely nem eredményezi, hogy gépiessé, puszta technikai mutatvánnyá váljanak a gyors periódusok. A szerzemények annyi témából állnak, amennyi kellő változatosságot és követhető zenei ívet biztosít, ugyanakkor a közöttük lévő váltások nem törik meg a lendületet. A zenekar stílusa két hangból fölismerhető, az életmű mégsem önelhasználó. Tom Araya szűkös hangterjedelmű, de karakteres és igen kifejező üvöltése döccenő nélkül simul össze a muzsika egyéb komponenseivel. Dave Lombardo néhány nem metálszólóját a világhálón fölkutatva tapasztalhatjuk: az ő képzettségének tágassága és zenei fantáziája messze meghaladja a thrash metal igényelte (egyébként fölöttébb magas) szintet, ugyanakkor e kiváló dobos nyilván rég fölismerte, hogy Jeff Hanneman és Kerry King gitárjátéka oly mértékig sűrű, hogy a zene kompaktságát veszélyeztetné, ha az eddigieknél jobban előtérbe tolakodna – miközben az ő teljesítményére összpontosítva is maradandó élményt jelentenek a Slayer-albumok.
RIP alább olvasható alapos és szempontgazdag lemezkritikájához fűzött rövid hozzászólásom nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy képes lesz megfejteni a Slayer lassacskán három évtizedes titkát. Azt, hogy miért gondoljuk nagyon sokan úgy: a metáltörténelem talán legfontosabb zenekarát alkotja ez a négy muzsikus, akiknek a koncerteken mutatott (mindenféle pozőrködéstől mentes, végletekig puritán, de annál aura-teremtőbb, a zenével szemben maximális alázattal viseltető) teljesítménye a mai napig olyan elemi erejű hatással bír lenni a közönségre, melyhez valóban nehéz bármely más banda performatív potenciálját hozzámérni. Állíthatjuk mindezt annak ellenére, hogy tudjuk: a Slayernél vannak változatosabb, gyorsabb, bátrabban kísérletező, technikásabb stb. zenekarok. A Slayer védjegyét jelentő dinamikusság azonban - merem állítani - a színtér egyetlen másik szereplőjénél sem éri el azt a hőfokot, mint náluk. A titok talán leginkább a zene eltaláltságában ragadható meg; csak néhány példa ennek körülírására: a tizenhatodos-harminckettedes részek olyan tempóváltásokba illeszkednek és olyan időtartamig gyomrozzák a hallgatót, mely nem eredményezi, hogy gépiessé, puszta technikai mutatvánnyá váljanak a gyors periódusok. A szerzemények annyi témából állnak, amennyi kellő változatosságot és követhető zenei ívet biztosít, ugyanakkor a közöttük lévő váltások nem törik meg a lendületet. A zenekar stílusa két hangból fölismerhető, az életmű mégsem önelhasználó. Tom Araya szűkös hangterjedelmű, de karakteres és igen kifejező üvöltése döccenő nélkül simul össze a muzsika egyéb komponenseivel. Dave Lombardo néhány nem metálszólóját a világhálón fölkutatva tapasztalhatjuk: az ő képzettségének tágassága és zenei fantáziája messze meghaladja a thrash metal igényelte (egyébként fölöttébb magas) szintet, ugyanakkor e kiváló dobos nyilván rég fölismerte, hogy Jeff Hanneman és Kerry King gitárjátéka oly mértékig sűrű, hogy a zene kompaktságát veszélyeztetné, ha az eddigieknél jobban előtérbe tolakodna – miközben az ő teljesítményére összpontosítva is maradandó élményt jelentenek a Slayer-albumok.
Nincs mindez másként a World Painted Blood esetében sem. A remekbe szabott 2001-es lemez után a Christ Illusion számomra is csalódást jelentett, túlzottan is rutin-ízű dalaival. A legfrissebb album – melynek hangzása éppúgy kerüli a retrósítás kétes műveletét, mint a túlpolírozottság egyediséget eltörlő mechanikusságát – azonban egyszerre alkot olyan tömböt, melynek (nem tömény) tömörsége és (nem egyhangú) egységessége a zenekar klasszikus munkáinak mércéivel mérve is elismerésre méltó, s tartalmaz olyan önmagukban is emlékezetes szerzeményeket (pl. a pillanatnyi lassítást sem engedélyező, de mégis muzikális Unit 731-t; a megkapó énekdallamból (!) kinövő, fokozásra épülő Beauty Through Order-t; a felelgetős témát variáló Human Strain-t vagy a szerkezeti és ritmikai finomságokban bővelkedő Playing With Dolls-t), amelyek egy a saját erejével messzemenőkig tisztában lévő és azt kihasználni képes, ugyanakkor a bevált sémákat új elemekkel bővíteni tudó, valódi reneszánszát élő Slayert mutatnak. A zenei letisztultság és összetettség olyan elegyét alkotja a World Painted Blood, mely – egyetértve RIP megállapításával – a zenekar korábbi fejlődéstörténeti szakaszaiban így biztosan nem jöhetett volna létre. A Slayer ugyanis jelenleg nem csupán ötvözni képes azt, amit két különböző, de egyként nagyszerű korszakában, vagyis a 80-as évek második felében és az ezredfordulón tudott, de képes tovább is lépni. A néhol felbukkanó fanyalgó kritikák hátterében az ízlésbeli különbségeken túl talán az is sejthető, hogy a World Painted Blood nem első hallásra mutatja értékeit, sűrű és összetett album, mely nem csupán az alkotóktól, de a hallgatóktól is erőfeszítést kíván.
Kulcsszavak:
slayer