2010. 02. 08.
Sangre Pintanda Mundo (szupplementum 2.)
Aki bírja a durvább metalzenéket, az valószínűleg bírja a Slayert is. Ezt a megállapítást olyan lemezekkel támaszthatjuk alá, mint Reign In Blood, a Seasons In The Abyss, a Divine Intervetion vagy a God Hates Us All, hisz ezen korongokon olyan dalok sorjáznak, amik valóban megkerülhetetlen alapművei a thrash (és az egész metal) műfajnak.
2006-os, Christ Illusion című anyaguk alkalmával még nem kopott meg lelkesedésem, nagyon tudtam élvezni az olyan szerzeményeket, mint például a Catalyst, a Skeleton Christ, az Eyes of the Insane (amihez a metaltörténelem egyik legötletesebb klipjét forgatták le), a Cult vagy a Supremist. Persze azt illik hozzátenni, hogy azért újabb alapművet nem sikerült szülniük.
Aztán eljött 2009, s a világ véresre lett meszelve. A megjelenés előtt kiszivárogtatott nóták még semmire nem engedtek következtetni, ám végül kiderült, hogy az egész album sem.
2006-os, Christ Illusion című anyaguk alkalmával még nem kopott meg lelkesedésem, nagyon tudtam élvezni az olyan szerzeményeket, mint például a Catalyst, a Skeleton Christ, az Eyes of the Insane (amihez a metaltörténelem egyik legötletesebb klipjét forgatták le), a Cult vagy a Supremist. Persze azt illik hozzátenni, hogy azért újabb alapművet nem sikerült szülniük.
Aztán eljött 2009, s a világ véresre lett meszelve. A megjelenés előtt kiszivárogtatott nóták még semmire nem engedtek következtetni, ám végül kiderült, hogy az egész album sem.
Az új lemezt első pár hallgatásra szürkének és unalmasnak éreztem, de a Slayer mindig több hallgatást érdemel. A kívánt hatás azonban elmaradt. Bár néhány apró momentumért továbbra is érdemes kísérletezni a World Painted Blooddal, de talán csak tízévente egyszer. A Human Strain és a Playing With Dolls lassú, beteges „vonulása”, a bennük felhangzó, menetelős (bár egymáshoz kicsit hasonló) dallamokkal nem rossz, a groove-osabb Americont is együtt lehet üvölteni Tom Arayával, mint ahogy a záró Not Of This God súlyos döngöléseire is kedvére eldobhatja a haját az ember.
Viszont a többi tétel nem igazán tud érdekességekkel szolgálni. Ezerszer hallott reszelések és vijjogó szólók, Lombardo unalmas tuka-tukái, Araya acsarkodása. Persze felmerül a kérdés, hogy mi mást vár az ember a Slayertől? Nos, a God Hates Us All óta inkább már semmit sem. Ott a dalok minősége és az a brutális, tornyokat leromboló hangzás tökéletes esszenciája volt annak, amiért szerethető ez a banda. Most viszont valami hiányzik. Valami olyasmi, ami miatt már a Christ Illusion se vált olyan albummá, amit évek múlva is elő akarna venni bárki: egyszerűen Kerry King-ék már megírták azokat a dalokat, amik maximálisan kielégíthetik a zenerajongók vérszomját. Bolt Thrower-ék legalább képesek bevallani, hogy legutóbbi, Those Once Loyal című korongjuk olyan jól sikerült, hogy egyelőre képtelenek nála jobbat írni. Úgy látszik, másokat viszont még mindig hajt a bizonyítási vágy, vagy egyszerűen csak félnek belenyugodni abba, hogy kezd eljárni felettük az idő…
downer
Kulcsszavak:
slayer