2010. 02. 11.
Mechanizált félelem
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fear Factory – Mechanize (AFM - Candlelight, 2010)

Nem tudom, a többségbe vagy a kisebbségbe tartozom-e kitartásommal, de a Fear Factory pályáját az elmúlt évtized során is – tagcseréktől és felállástól, a lemezek milyenségétől függetlenül – folyamatosan figyelemmel követtem, amint Dino Cazares gitáros projektjeit ugyancsak. És bár valamilyen szinten mind az Archetype (2004), mind a Transgression (2005) lemezzel megbarátkoztam – kétségtelenül egyik sem hibátlan –, a Dino által csatarendbe állított Divine Heresy debütje (Bleed the Fifth, 2007) bizonyossá tette számomra, hol van a vezéregyéniség, hol az igazi húzóerő. Még akkor is, ha a tavaly megjelent kettes DH-t már jóval kisebb lelkesedéssel fogadtam.

Az új Fear Factory-t hallgatva aztán rájöttem, (számomra legalábbis) hol hibázott Dino a kettes DH-n. Képtelen voltam elfogadni azt a típusú férfi énekhangot, mellyel a Divine Heresy próbálkozik. A Bleed the Fifth frontemeberének ragadós dallamai valahogy még belefértek, a folytatás viszont már nem. A Mechanize-on azonban Burton C. Bellel az égvilágon semmi probléma sincs, jóllehet korábban neki is voltak érdektelen vagy unalmas témái. Nyálasnak azonban szerencsére sohasem tűnt.
 
Dino mostani remek témáihoz pedig hallhatóan jól illeszkedő énekdallamokat sikerült találnia; a dalok egyszerre fogósak, megjegyezhetők, ugyanakkor izgalmasak, szépen komponáltak. Az üvöltéssel és hörgéssel továbbra sincs probléma – van is belőle rengeteg a lemezen –, a dallamok pedig okosak, tartalmasak, Burton érzéssel adja elő őket. És ami a dobost illeti… Nos, Gene Hoglan mellett nem érzem Raymond Herrera hiányát, pedig aztán ő sem éppen egy naiv dilettáns. A klasszikus Fear Factory-s géppuska-lábdob mellett Hoglan stílusa leginkább talán a Strapping Young Lad durvább lemezein (SLY; Alien) mutatott játékához hasonlítható, különösen, ha helyt adunk annak a megállapításnak, hogy a FF és a SYL ugyanazt a típusú (hangulatú, világú) zenét játssza, csak éppen amíg ebben a világban az előbbi képviseli a rendet, addig az utóbbi a káoszt (Devin Townsend személyiségéhez is nyilvánvalóan a felforgató kaotikusság áll közelebb).
 
Mindezekkel együtt talán némi meglepetést hozhat a Mechanize. Az újjáalakulás körülményeit az album megítélésénél figyelmen kívül hagyom; a zene felől nézve csöppet sem érdekel, nem térít el a tárgytól. Mert ugyan fölmerülhet a kérdés, vajon milyen újdonsággal rukkol elő Dino és Burton, az „újdonság” itt mégsem a kísérletezésben ragadható meg – talán nem is kell kényszeresen valamiféle experimentális revelációhoz ragaszkodni –, hanem a Fear Factory hangzásának és zenei hagyományának újraértelmezésében. Az Obsolete (1998), de még inkább a Digimortal (2001) óta küzd a csapat azzal a hibával – és mindez az Archetype-on, valamint a Transgressionön csúcsosodott ki –, hogy képtelen egy egész lemezt végig kiváló számokkal megtölteni, képtelen fenntartani 50 percen keresztül az érdeklődést, a feszültséget, noha dalíró tehetségükhöz, hangulatteremtő potenciáljukhoz nem fér kétség.

Meglátásom szerint a mostani felállásnak a Mechanize-on sikerült e hibát kiküszöbölnie. Az eredetileg 10 dalt (plusz egy bónusz tracket) tartalmazó anyag játékideje ideális, az átlag 4-5 perces nóták végig tömények, változatos felépítésűek, ráadásul húzósak és emellett izgalmasan díszítettek. A cyber-hangulat, a kristálytiszta hangzás és precizitás összhangban van Dino kijelentésével, miszerint „olyan mechanikus soundot akar, amilyet csak lehet”. Mindez két következménnyel járt: egyfelől, természetesen, hogy közelebb vagyunk a 95-ös Demanufacture-höz, mint valaha, jóllehet el nem ítélhető módon nem ugyanazt a lemezt kapjuk. Másfelől – és ez talán meglepőbb lehet – feltűnően erős mind hangzásban, mind az egyes dalok megalkotottságában a Meshuggah-hatás. Igaz, Dino már az első Divine Heresy-re írt egy „Meshuggah-tételt” (Soul Decoded), azonban míg az ott egyfajta direkt rájátszásnak tekinthető, addig a Mechanize némely darabja – kezdve rögtön a tonnás Meshuggah-témával dolgozó, majd később meshuggah-s hangulatokkal operáló nyitó címadóval – produktívan építi be a svéd mesterek hatását. Úgy, hogy közben a szerzemények megtartják a csak a Fear Factory-re, pontosabban Dinóra jellemző megoldásokat. A címadó mellett a Designing the Enemy, a rövid átkötő Metallic Division vagy a záró tétel bizonyos pontjai erőteljes, de jó értelemben vett Meshuggah-hatásról tanúskodnak, amit az is alátámaszt, hogy ezekben a tételekben Hoglan alapvetően szétdarabolt ritmusokat hoz.

A hagyományosabb FF-szerzemények pedig (pl. a Replicához hasonló szerkezetű és felfogású Powershifter, vagy a tradicionálisabb struktúrájú Oxidizer), miközben abból az alapanyagból építkeznek, mint amiből a Demanufacture dalai anno, talán még energikusabbnak, még töményebbnek, helyenként kimondottan thrashesnek mondhatók. A másodikként érkező Industrial Discipline durva, masszív tekerése vagy az ezt követő Fear Campaign itt-ott grindba nyúló húzása egy erőtől duzzadó, másodpercre sem pihenő zenekart mutat, miközben Dino riffelése a korábbi időkhöz képest valamelyest változatosabbnak mondható, utóbb említett dalban pedig még szólót is hallhatunk.
 
 
Kis ízelítő - Fear Campaign

Ugyanakkor a féktelen zúzás sem fullad unalomba: az imént említett dalok, különösen a Fear Campaign, valamint a rendkívül hangulatos, sejtelmes effektekkel megtámogatott Christpolitation szembeötlően nem, vagy csak részben identikus, rendre változó zenei elemekből építkezik – leszámítva az éneket –, azaz úgy tér el a hagyományos szerkezetektől, hogy az ének révén mégis egyben tartja az alapot. Ugyanez a kontrapunkció építi föl – valamivel egyszerűbben – a nagyobb ívű zárótracket, a szintén roppant hangulatos Final Exitet, azonban itt Burton szépen végigvitt epikus énekének rendelik alá az izgalmas instrumentális összetevőket. Ha valami, hát ezek a megoldások, továbbá az előremutatóan beépített Meshuggah-hatás újdonságértékkel bír a Mechanize-on, s újra is értelmezi az egyébként ismerős zenei hagyományt. Nem azt mondom, hogy kötelezően szeretni kell ezeket vagy éppen túlértékelni, inkább azt, hogy számomra e kompozíciók tetszetősnek bizonyultak.

A magam részéről lelkesen közelítettem valamennyi új Fear Factory-lemezhez, akkor is, ha – hogy ezen a ponton visszakanyarodjak a cikk címéhez – mindig volt bennem egyfajta mechanikussá vált félelem, hiszen az utóbbi anyagokon, kísérletező kedv ide vagy oda, jelentős üresjáratok ugyancsak akadtak. Ezúttal azonban sikerült egy végig izgalmas, húzós, súlyos, ugyanakkor változatos és igen kellemes anyagot készíteniük, mely már most az év kiemelkedő produkciójának tűnik.

LVP


Kulcsszavak: Fear Factory

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés