2010. 02. 18.
Love is Dead? – Tales from Winter Wonderland (II.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Love is Dead? – Tales from Winter Wonderland (II.) Kerli – Love Is Dead (Island, 2008)

Ha valaki esetleg még nem hallott volna róla, Kerli – teljes nevén Kerli Köiv – nem más, mint Észtország Avril Lavigne-je. Ezt az elnagyolt kijelentést az alábbiakban persze árnyalni fogjuk, azonban tessék egy pillantást vetni a fotókra – az imidzsbéli hasonlóság szembeötlő. Kerli fiatalon az észt zenei tehetségkutatókon tett szert (helyi) ismertségre, a most 23 éves énekes azonban 2008-ban már nemzetközi terjesztésű lemezzel rendelkezett. Szóban forgó debütáló albuma, a szárnypróbálgató Love Is Dead viszont megér néhány gondolatot; látni fogjuk, hogy a külső hasonlóságon túl Kerlinek csak kevés köze van a kanadai származású dalospacsirtához.


Hol a bánatban van Észtország?

„I’m from a land called secret Estonia / Nobody knows where it’s at” – énekli Kerli a Creepshow című dal refrénjében, a verzék pedig csupa olyan jellemzését adják északi nyelvrokonaink világának, mely a titokzatosság, varázslatosság, pontosabban meseszerűség kritériumaival ruházza föl az észt földet: „Ice cream mountains and chocolate skies / Nobody knows where it’s at”; „Cinnamon houses and licorice flies / Nobody knows where it’s at” – s ugyanennek a dalnak a közepén hallhatunk egy durván manós hangzású észt rigmust is. Mármost aki hallott már észteket észtül beszélni, netalán észt népdalokat énekelni, az tudja, az észtek nyelve a manók és varázslények nyelve – nem létezik, hogy bárki emberi lény ezen a csilingelő, dallamos, enyhén sejpítő, a sziszegő hangokat sejtelmesen daloló nyelven kommunikáljon…

No de, ennyit az észt mitológiáról – mellesleg például az „ice cream mountains” szép, meseszerű túlzás Észtország hegyvidékének jellemzésére, ugyanis az ország tengerszint feletti magasságának csúcsa nem több 315 méternél. Ezzel szemben viszont sok az erdő, a déli Tartu tartomány pedig – ahonnan Kerli is származik – nemcsak szép, de az értelmiségi központ is itt található. Továbbá nyáron csak kis időre megy le a nap (fehér éjszaka), míg télen túlságosan is sokra, ám legalább – és nem kis öröm ez – megmarad a friss, sífutásra alkalmas hó. (Idén mintegy fél méternyi lett a rekord, a napi átlaghőmérséklet pedig ugyancsak idén télen mínusz 15 fok volt.)


Love don’t live here anymore

Tetszetős, Tim Burton hatásokról árulkodó honlapján Kerli a következőket írja magáról (ahogy az egy tinédzserkorból éppen kilábalt fiatal, extrovertált leányzóhoz illik): „I am Crazy. Bipolar, Intense, Hyper sensitive, etc. U know. The whole deal. Nutcase.” Más helyütt pedig így nyilatkozik első lemeze dalairól: „A lot of the songs I wrote when I was really depressed, and then the later songs I wrote after coming out from my depression, so the theme of the album pretty much is overcoming obstacles and overcoming the darkness. I'm really grateful for all these experiences because I believe that until you are absorbed by darkness you can't overcome it and face the light.”


Ennek megfelelően a lemezt nyitó címadó dal, a Love Is Dead egyszerre negatív szerelmi vallomás, valamint – és erre a(z egyébként a dalt vágott verzióban közvetítő) videoklip sajátos képi világa utal – elszakadás az érzelmi reakciótól. A lemez tudatos szerkesztésére vall, hogy a relatíve különböző világú, különböző karakterű dalok egyfajta hangulati és tematikai ív mentén kerülnek egymás mellé. Így a főbb hatások – Björktől kezdve a Cranberries-en és az Evanescence-en át (bizonyos hangképzési és helyenként énekstílusbeli hasonlóságok folytán) Avril Lavigne-ig – már itt megmutatkoznak, miközben az egyes nóták mind felfogásban, mind énekesi attitűdben olyannyira eltérőnek tűnnek, hogy egy meglehetősen eklektikus, sokszínűségében azonban valahol mégis egységes, vagy még inkább egyben tartott gyűjtemény benyomását keltik. Hiszen míg a nyitó címadó az élőzenei hatást megtartó hangzással búsúl és kinyilatkoztat, addig az azt követő, nagy karriert befutott sláger, az igencsak nyíltan Tim Burton-világra épített (az eredetinél ugyancsak rövidebb) klippel bíró Walking on Air egyszerre követi az előzőekben megnyitott gótikus utat, miközben refrénje hagyományosnak mondható pop-dallamvilágban oldódik. A minimál elektro és a Björkre is oly jellemző nagyobb ívű (instrumentális és énekelt) zenei megoldások már ezen a konstrukción belül megvillanak, hogy aztán később mindezek szálakra bontva adjanak arculatot és identitást a szerzeményeknek.




A (stílus)kreacionista

Ugyanis a harmadikként fölcsendülő, megtévesztő című The Creationist már az életigenlő Kerlit mutatja, aki vidám, Björköt és nála jóval korábbi stílusok nagyjait is idéző dalolásával nemcsak hangi adottságait igyekszik bizonyítani, de azt is, milyen könnyedén képes tologatni ide-oda az ember hangulatát szabályzó gombot, ezúttal a pozitív irányba. Hogy aztán tisztában legyünk a kiscsaj öntudatával, az I Want Nothing képében egy nyolcvanas éveket idéző elektro-poszt-pop-punk tételre rázhatjuk (a rongyot), s konstatálhatjuk, hogy a hamarabb kidomborodó lassabb, nyugisabb kompozíciók mellett van azért némi – ha nem is harsány – pörgés egyaránt.

Az Up Up Up, valamint a Beautiful Day képében aztán az elektro-dub-reggae halvány emlékezete idéződik meg minimál formában; Kerli mindkettőben más-más hangját, más-más előadói attitűdjét villantja meg. Mindeközben érkezik a lemez egyik csúcspontjának is tekinthető, szomorkás-kesergő Bulletproof, melyben az észt szőkeség megmutatja, milyen szépen tud valójában énekelni. Bár a relatíve gitárgazdag dal alapvetően – és jó értelemben – popos beütésű, a nagyívű és epikus dallamvezetés (érdekes módon ebben és itt érhető tetten a legtöbb hasonlóság az ugyancsak kiváló dallamérzékű Avril Lavigne-nel), valamint az öt perces játékidő egyúttal távolítja a szerzeményt a hagyományos háromperces poptól.


A már említett Creepshow az egyetlen Észtország-dal a lemezen, s valójában persze, leszámítva a manósan észt mondókát a közepén, nem tartalmaz sajátosan észt zenei elemeket, folk témákat, amint maga az egész elektro-gót-pop-grunge-pszichedelikus album sem tematizálja – a Creepshow szövegét leszámítva – az észt identitást (ilyen értelemben nagyon is „nemzetközinek” mondható). A Hurt Me vagy a Strange Boy játékos, ám ötletes diszkóparódiái (helyenként drum ’n’ bass beütésekkel), vagy éppen a másik csúcspontnak tekinthető pszichedelikus-minimál poplíra, a Butterfly Cry is inkább olyan „interkulturális” zenei jelenségnek tekinthető, mely nem kötődik helyi-származási (zenei) kötelékekhez. A lemez hallgatása után talán sokakban – akik inkább a gitárgazdagabb zenékhez szoktak – az az érzés alakulhat ki, hogy a Love Is Dead túlságosan elektronikus, viszonylag kevés helyen használja ki az élő zene és hangzás nyújtotta performatív potenciált. Kétségtelenül így van. Ám az is nyilvánvaló, hogy az eklektikus megoldások nem tüntetik el az egyéni hangot, az énekesnő hangulatteremtő képessége pedig valamennyi szerzeményt olyanná varázsol, ami a lemez újrahallgatására késztet. Ezen a ponton fontos hangsúlyozni: a Love Is Dead nem hat azonnal, sőt talán másodszorra sem. Harmadszorra, negyedszerre annál inkább.

Ami pedig Kerli egyéni útját, egyéni hangzását illeti: nos, a záró tétel Fragile éppen arra az összetettségre lehet érzékeny (ott válik jó értelemben "törékennyé"), ami a zenei többneműség feszültségéből végül nyomatékkal az élő hangszerelés és sound irányába tolódik. A szintén minimálként induló, csaknem egyetlen nagy, epikus refrén cirkuláltatásából építkező darab ugyanis a vége felé határozottan élő hangzásba folyik át, s a katartikusnak is mondható átmenetet követően a lemezen először fölbukkanó akusztikus gitáros és zongorás zárlat mintha azt sugallná, Kerli ebbe az irányba tart. Izgalommal várom tehát következő – s immár esedékes – lépését.


www.kerlimusic.com

Kulcsszavak: Kerli

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés