High on Fire: Snakes for the Divine (E1 Music, 2010)
A Moses demóját bemutató írásban említett megjelenési dátum eleve feltételezte, hogy a High on Fire egyike a Scriptum csapata által szemmel tartott zenekaroknak. Könnyen ki lehetett találni, hogy megemlékezünk a háromnegyed órás Snakes for the Divine lemez 8 tételéről.
RIP: 7 éve, 2003. február 3-án a gödöllői Trafóban adott koncertet a High on Fire a Mastodon (és a Wall of Sleep) társaságában. Az esemény azért tudott később legendássá válni itthon, mert a két, azóta világszerte ismertté és elismertté váló alakulat egyrészt ezt követően* nem lépett fel hazánkban, másrészt anno elég kevesen voltak jelen a klubban – inkább csak az akkoriban nagyobb intenzitással és rendszeresebben megrendezett underground HC/metal koncertek áldozatkész képviselői tették tiszteletüket a Budapest agglomerációjához tartozó település vasúthoz közeli szórakozóhelyiségében. (* – Bill Kellihert és Brann Dailort még a Today is the Day soraiban láthattuk 1999. október 19-én az Almássy téri Szabadidőközpontban a Neurosis és a Voi Vod, no meg a VHK társaságában. Ők a Lethargy tagságát erősítették korábban, és még ebben az évben megalakították a Mastodont.) De visszatérve 2003-ba, a Mastodon az első, Remission című albumával turnézott, a High on Fire pedig már a második, Surrounded by Thieves című lemezének megjelenése után volt, a zenei közösséget egy közös kislemez megjelentetésével is reprezentálták 2002-ben.
A 2005-ös Blessed Black Wings révén kapcsolódott be a HoF az életembe – egy új kedvencet avathattam: a borító, a hangzás, a számok szerkezete, a mélyre hangoltság, a férfias vokálok, a dögös ritmusok, a megkülönböztethető zenei alkotásmód mind meghatározták a figyelem fókuszait. A 2007-ben megjelentett Death is This Communion sem változtatott ezen, ugyan fenntartotta az érdeklődésemet a banda zenei teljesítménye iránt, ám új tápot nem adott neki, a Blessed… album hatásosabbnak bizonyult mindazodáig. Izgalommal vártam tehát az ötödik nagylemezt: vajon kimozdítja e státusából az öt évvel korábbit. Nem feledve persze, hogy ennek feltételei között szerepelnek a saját zenehallgatási szokásaim és környezetem változása is.
FODORPE: Noha a HoF korábbi lemezeinek értékeivel nagyjából tisztában vagyok, mégsem gyakori vendégei a lejátszómnak. Ennek legfőbb oka talán abban jelölhető ki, hogy huzamos ideig nem tudják magukhoz vonzani a figyelmemet. Ötletességben, változatosságban, muzikalitásban nem érik el pl. a 2002-es spliten társul választott Mastodon anyagainak szintjét, de – többé-kevésbé stílusban maradva – a Zebulon Pike-ot, a Bison B. C.-t, a Javelinát vagy a mediterrán stoner/doom színtér némely képviselőjét (pl.a Men Eatort) is lelkesebben hallgatom.
RIP: Az oaklandi trió (Matt Pike – gitárok/ének, Des Kensel – ütős hangszerek, Jeff Matz – basszusgitár) már a kezdéssel levett a lábamról: mintha a Slayer bárdistái pengetnék egy AC/DC szám felvezetőjét – így indul a címadó, majd a további 8 percben sok minden történik… Expresszvonat zakatolás, olajkút mélységű és a folyékony szénhidrogén viszkozitásához illő szaftos és vaskos riffelés, ízléses szólók egymásutánja – már be is rántottak a saját zenei kozmoszukba, ahol a Motörhead rock and rollja, a Slayer precizitása, a St. Vitus temperamentumának egy türelmetlenebb változata keveredik a régi Celtic Frost archaikus primitívségével. Keverem-kavarom, csipetnyi sludge (ha előkerül a mocsár-hasonlat, akkor csakis olajfoltokkal, mérgező, felszínre törő gázok kíséretében), jó dalíró képesség: fel sem tűnik a számok hosszúsága, (nagyrészt) végig a foglyaik vagyunk.
FODORPE: A nyitó és egyben címadó dal igazán eltalált alkotás, kedvet csinál a lemez egészéhez. Bennem is hasonló zenei emlékeket idéz föl, némi mastodonos húzással kiegészülve, Matt Pike hangjába és a középtempókba csipetnyi Kreatort is belehallva. A basszusgitár kellően előtérbe tolva, a hangzás egyszerre a stílushoz illően nyers és telt.
.jpg)
RIP: A Frost Hammer már a január 26-ai kislemezes megjelenésével „slágerré” vált a maga 6 percével. A HoF zenéje mindig is valami zuzmókkal teli jégkorszakbeli tájat idézett elő belőlem, a maga ősbölényeivel, barlangi medvéivel, kardfogú tigriseivel, állatbőrökbe és prémekbe burkolózó emberközösségeivel: valószínűleg a törzsi zene lüktető ritmusaival hasonlatos ütemek keltik bennem e képi narratívákat. S a „Jégkalapács” lovecrafti ihletésű szövege ugyan a dark fantasy fikciós szövegterébe ágyazva jeleníti meg a Régiek tundrai civilizációjának (Plateau of Leng) egyik formáját, ám ez nem sokban különbözik a zene révén keltett ugyancsak képzeletszülte megjelenési alakzattól. Vagy egyre jár az agyunk, vagy nagyon eltalált valamit a HoF: a szöveg és zene egymásrautaltsága révén mágikus hatást kelt! – Pike szólója annyira régisulis, mégse bóvli metál, hogy ihaj!
FODORPE: Frost Hammer – Klasszikus hármas tagolás: először egy viszonylag egyszerű, gyors téma dominál, az ezt követő lebegtető középső rész lelassít, majd visszatérés a nyitányhoz, picit talán túlzottan is kiszámítható.
RIP: A Bastard Samuraiban mintha egy 70-es évekbeli kissé progresszív Black Sabbath adagolná a súlyos hangokat és a hangsúlyokat, miközben üveghang- vagy jégcsap-xilofonszerű dallamsorok illeszkednek a dörmögő énekmondáshoz. A Ghost Neck úgy indít akár egy gonosz Slayer-abszurd egy alternatív Hell Awaits lemezről, majd motörheades gőzpunkban folytatódik, némi fifikás megoldással. (A) The Path afféle ének nélküli intermezzo, amely a maga másfél percével kilóg a lemez átlagos (6 perces) számhosszai közül. Funkciója azonban adott: kezdődhet a második felvonás. A Fire, Flood & Plague egy keményvonalas úthenger-durvaságú, hosszúságához képest, talán kevésbé változatos, kicsit középszerű szerzemény. A középrész riffje mintha szintén a thrash-császárokra hajazna.
FODORPE: A Bastard Samurai az összes hozzávalót tartalmazó klasszikus doom-szerzemény; a Ghost Neck szerkezetét tekintve talán a legösszetettebb dal az albumon, izgalmas kezdettel, lüktető tizenhatodos témákkal, újfent előretolt basszusjátékkal, hangulatos gitárkiállásokkal és szólóval. A Fire, Flood & Plague középszerű voltáért leginkább a be- és kivezető téma kevéssé fantáziadús ritmizáltsága okolható, a dal többi része viszont húz, mint egy erőgép.
RIP: A How Dark We Pray 8 perces, nagyívű szerkezetében ismét előtérbe kerülnek a 70-es évek (elszálltabb) rockbandáira jellemző hangzásbeli és gitárkezelési megoldások. A hipnotikus, de végig zúzós ’hengerlés alaposan elkábítja a hallgatót. Ötös, de csillag nélkül, valami további pluszt vártam volna, de lehet, hogy már csak telhetetlen vagyok.
FODORPE: How Dark We Pray – 8 percnyi zenei muníció nincs benne, a gitárjátékban valóban föltűnik némi pszichedelikus hatás, de ez kevéssé tud érvényesülni a monoton alap miatt; igazi ívnek is híján van.
RIP: A Holy Flames of the Fire Spitter fél ilyen hosszúságban zárja a (szerkezetileg is) jól komponált albumot. A vokálok itt nagyobb szerepet kapnak, de ez sem egy túlbonyolított szerkezetű tétel, inkább pihentető alkotás, mintsem felzaklató… ami szerintem hiba, mivel így nem hagy pozitív feszültséget a hallgatóban.
FODORPE: Holy Flames of the Fire Spitter – a zenekar dalírói fantáziája eddigre némileg elfáradt.
RIP: A közös zenei gyökerekkel bíró, a tavalyi év egyik csúcslemezét (Crack the Skye) megalkotó Mastodon művészi színvonala magasabb, kísérletező kedve előremutatóbb, képzettségi ambíciója – már régóta – hallhatóan nagyobb, mint a High on Fire-é, ám ettől ez a lemez még átlagon felüli, igen hangulatos, fejbólogatásra késztető teljesítmény. A Blessed… által föltett lécet most sem sikerült megugrani, de a Death is This Communionnél kevesebb az üresjárat, s vannak egészen kiugró pillanatok is.
Ha a két zenekar egy turné keretében ismét egyesítené erőit – s mondjuk a Dürer-kert vagy a Diesel termében lépnének fel idehaza –, az első jegyvásárlók között lennék!
FODORPE: Nemkülönben. Természetesen külön-külön sem mulasztanám el őket.
RIP – FODORPE
A banda myspace oldalán az egész album meghallgatható.