2010. 02. 27.
Pusztul, rohad minden – A szenvedés esztétikái (I.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nos, rosszabb (vagy jobb?) esetben előbb-utóbb mindenki ráeszmél, hogy a szenvedés életünk szerves része, ami bizonyos értelemben erővel ruház föl bennünket (lásd még Woody Allen Annie Hallját: „az életet két részre osztom, rettenetesre és nyomosúságosra”). Minderről eszembe jutott Kemény István ide vonatkozó gondolatmenete: az író egy szakkolis beszélgetésen fejtegette a félelem és rettegés (valamelyes) szükségességét; mondandója szerint jó az, ha olykor kicsit parázunk, mert megtanít bennünket szembesíteni és szembesülni jövőbeli lehetséges csalódásainkkal és frusztrációinkkal. Ahogyan azt oly sokan idézik, kiragadva szövegkörnyezetéből: „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, „what don’t kill ya make ya more strong”, hogy ne menjünk messze a metáltól. Minthogy persze ennek a kijelentésnek a hétköznapi jelentését tekintve nem sok értelme van, két videoklipre irányítanám a szenvedés iránt érdeklődő (vonzódó) közönség figyelmét.

Az első a kultikus death darálógép Cannibal Corpse mélyértelmű filozófiája a szenvedésről: szofisztikált zenei és szövegviláguk, valamint klipjük sokoldalúan metaforikus rétegzettsége rávilágít az üzenet lényegére: engedjük szabadon a szenvedésről tehető gondolatainkat és kijelentéseinket. Mielőtt persze mindezt bárki túlságosan komolyan venné, sietek leszögezni, hogy a „bezárt szoba” effektusa nemcsak a kannibál hullák számára kapóra jövő kép – és ilyen értelemben a szenvedés pszichologizálóvá tehető metaforája –, hanem gondolkodás- (és irodalom)történeti közhely. Tessék utánanézni Paul Auster New York-trilógiájában, ígérem, szórakoztató lesz.
 

Ami pedig az alább látható urat (Devin Townsendet) és csapatát, a Strapping Young Ladet illeti, aligha szorul magyarázatra a betegesség. A mindenfajta sallangtól mentes, redukált szövegvilág nyitva hagyja a szerelemről (vagy szeretetről) való beszéd kimenetelét (vö: „?”), mintegy cinikusan annyit állít róla, ez „egyfajta érzés”. Persze a keretes szerkezetű videóban a kamera titokzatos házikóba vezet bennünket, ahol az erdő ijesztő toposzai – elveszés, rejtekhely, perverzió, állatok, magány – életre kelnek e felforgató erejű dalban. (Amint az ezt a szerzeményt is tartalmazó lemez, az Alien ugyancsak katartikusan szubverzív mű, egyszerre zseniális és befogadhatatlanul sokkoló, fölkavaró anyag. A szóban forgó kisfilm egyébiránt minden slasher közhely ellenére leginkább zsánerklipnek mondható: a bevillanó toposzok közt végig a zenekart láthatjuk – még ha Devin Townsend önmagában is elég ijesztő tud lenni. Talán csak az itt is nagyszerű Gene Hoglan dobos pirosas csukája lóg ki a képből – legyen hát ez a feszültésget kiengedő szelep.)
 

A klipben szereplő véres motorosfűrész – mely aztán a gitárnyakkal válik azonossá – kapcsán ide kívánkozik: a dal címe a lemezen őt megelőző Shitstorm (mmm, beszédes) utolsó, levezető másodperceiben hangzik el (ironikusan), majd érkezik a fentebb hallható érzékekre ható zúzda (a klip a dal vágott verzója). Ha másról nem is, a szubjektumot kontroll alatt tartó szerelemnek/szeretetnek ily módon tisztelgő Devin Townsend – videónk énekes-gitárosa –, valamint az Alien lemez születése kapcsán az a legenda kering, miszerint nevezett bipoláris, őrült zsenink az album dalainak írásakor elfelejtette bevenni neurózisára szedett gyógyszereit. Bárcsak igaz lenne a legenda. Erre szokták ugyanis ellőni azt a kritikai, alkalmasint megalapozhatatlan közhelyet, hogy „őszinte”, „hiteles”.

És mégis. Hatni tud, méghozzá a zsigerekig. Alighanem ez volna a zenehallgatás esztétikájának legfőbb tapasztalata, és innen nézve már nem az a fontos, hitelesen szenved-e a zenész, hanem hogy mi magunk hitelesen, őszintén szenvedünk-e. „Suffer in Truth”, hogy megelőlegezzem következő, hasonló témánk tárgyát.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés