2010. 02. 28.
Az oltár felépült
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Shrinebuilder: Shrinebuilder (Neurot Recordings, 2009)

DOWNER: Mindig is kedveltem azokat a zenekarokat, amelyekhez Winónak (született Scott Weinrich) köze volt. A doom metal Lemmyje valóban olyan az említett műfajnak, mint brit kollégája a rock and rollnak: emblematikus figura, akinek munkássága minden alkalommal valami érdekessel bővül. Marylandi hősünk tavaly például két kiadvánnyal is megörvendeztette rajongóit, hiszen megjelent első szólólemeze (Punctuated Equilibrium), illetve végre (október 20-án) napvilágot látott a Shrinebuilder nevű supergroup bemutatkozó anyaga is. Most az utóbbiról lesz szó.
 

A valamikor 2006-ban formálódni kezdő banda ötlete éppen Weinrich mester és a Sleepből, valamint az Omból ismerős Al Cisneros fejéből pattant ki, akik akkor rögtön szövetkeztek is a neurorisos Scott Kellyvel és a szintén az Omban játszó Chris Hakiusszal (akit később a Melvins-dobos Dale Crover váltott). A rajongók (jómagam is) és a sajtó természetesen rögtön felvillanyozódtak a hír hallatán, hiszen ehhez a négy emberhez gyakorlatilag egy-egy stílus alapjainak letétele, illetve megreformálása köthető (doom, stoner, drone, noisecore). Éppen emiatt 2009-ben a Shrinebuilder című lemez underground körökben az egyik leginkább várt hanganyag volt.

Azt már rögtön az elején érdemes megemlítenem, hogy a várakozásaimhoz mérten némiképp csalódást jelentett ez a mű, de az elvárásaim talán túlzottan is nagyok voltak. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez egy igen kiváló alkotás, az esztendő számomra legjobbjai közé például könnyedén be tudott férkőzni.

FODORPE: A zenekart alkotó muzsikusok miatt érthetően magas elvárásokkal közelítünk az albumhoz, mely számomra elsőre is nagyon szépen összerakottnak tűnt, az alaposabb ismerkedés során pedig egyre újabb finomságait mutatta meg.

RIP: Bár ismerem és kedvelem Scott Kelly szólólemezeit, a Neurosisról nem is beszélve, valamint a Melvinsnek is nagy tisztelője vagyok, de a Shrinebuildert alapvetően Wino felől „olvasom”. Az eddigi életművéből különösen a Spirit Caravan összes nőtt a szívemhez. Mindez úgy, hogy nem műfaj alapján hallgatom a zenéket, illetve, dehogynem: azokat a zenekarokat, műveket szeretem igazán, amelyek áthágják a korábban szentnek és sérthetetlennek tetsző műfaji korlátokat, azaz maguk válnak műfajalapítókká. Ennyit a prekoncepcióim hátteréről.
 

DOWNER: Öt dal került a nem túl hosszú korongra, és ez a tény, valamint a kissé régimódi hangzással való „találkozás” azt sugallja, hogy a cél talán valami olyasminek a létrehozása lehetett, amit mondjuk a hetvenes években is könnyedén kiadhattak volna (lévén ez a pár szerzemény simán elfér egy bakeliten is). Ehhez még az is fontos adalék lehet, hogy a srácok mindössze három nap alatt rántották fel az anyagot a stúdióban.

Első hallgatásra a már említett hangzás lehet némileg meglepő. Egyik kedves ismerősöm például éppen ezt az organikus, old school megszólalást kifogásolta leginkább, mondván „ezek a csávók bármilyen soundot összehozhatnának, erre előállnak ezzel". Bár ebben van némi igazság, de ha ők így döntöttek, nekünk ezzel kell megbarátkoznunk, ha akarunk. Nekem végül sikerült, sőt, ahogy az előbb írtam, mintha csak egy negyven évvel ezelőtti anyagot ásott volna elő a négyesfogat, mivel egyfajta régies, ködös-mágikus aura övezi a nótákat.

FODORPE: Hát igen: József Attila is megírhatta volna a Tiszta szívvelt pl. hexameterben (vö. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! // Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”), de ő valahogy mégis inkább az ütemhagsúlyt és a népdalformát választotta. Talán a technika nyújtotta lehetőségeknél egy műalkotás esetében többet nyom a latba, hogy mi mivel passzol össze. A doommal speciel ez.

RIP: Imádom a bakelithangzást, bár jelenleg nem ebben a formátumban szerzem be a hallgatnivalókat, de a zenei szocializációmat nagyban meghatározta a „műanyag” hangzás, a tűsercegés. Ha a biológia területéről való „organikus” jelzőt használom ezügyben, az inkább ebből ered, s nem valami primordiális feltételezettségből.

DOWNER: Zeneileg a doomosabb megoldások dominálnak, húzós, belassult riffek, ízes szólók, delejezően dörmögő basszusgitár és feszes dobjáték remek kombinációja jellemzi a számokat. Ragyogó ötlet, hogy mind a három húrnyűvő magához ragadja a mikrofont (Wino jellegzetes, ezer közül is megismerhető orgánumán tolmácsolja a sorokat, Kelly erőteljes bömbölésekkel, és a szólóalbumairól ismerős szomorkás szavalataival, Cisneros pedig szokott, mantraszerű énekével „hódít”) tovább színesítve ezzel a negyvenpercnyi játékidőt.

A kicsit szolid nyitású Solar Beneditcion a nagyszerű szólót követően válik igazán érdekessé, amikor látványosan belassul az egész, klasszikus doom monstrummá alakítva ezzel a nótát, ahol a szép, akusztikus kiállásból kibontakozó zárlat csak még katartikusabbnak hat. A Pyramid of the Moon talán a legjobb tétel: kimért, váltakozó hangulatokat tükröz a zúzós és akusztikus részek variálása, amire Cisneros éteri hangja, majd a háttérbe húzódó, egyedi éneke teszi fel a koronát.

FODORPE: A lemez első taktusai a stílus gyökereire mutatnak vissza, majd a Black Sabbathot idéző nyitány után a Solar Benediction a doom műfaji kereteit átlépő, tágas és gazdag dallá válik. A Pyramid of the Moon a lebegős, nyújtott gitárjátékot doomos döngölésekkel vegyíti, a záró rész vokáltémája (Cisneros spirituális orrhangja) egyszerre illeszkedik szervesen a megelőző részekhez, és hoz új s izgalmas színt.

RIP: A DOWNER által korábban megírt Sabbath-emlékbeszéd valójában itt válik demonstratívvá, amikor a zenei hagyaték „megszólal”: a Solar Benediction (SB) a Black Sabbath (BS) valódi utóélete, nemcsak a Shrinebuilder (Sb) zenészei tárják szélesebbre a műfaj kapuit, de vegyük észre, hogy az alapok lerakói tették lehetővé, hogy ennyi idő után is, ennyire sokrétűen lehet kibontakozni a zenei örökségükből/ben. Mitologikus súlyosságú és szépségű a dal. A Pyramid of the Moon mintegy a Solar Benediction által „földobott labdát” kívánja tovább passzolni. A szertartásszerű hangulatot keltő visszhangosított kántáló ének spirituális színezettel oldja fel a doomos zúzást.



DOWNER: A Blind for All to See akár még az Omnak is jól állna, lévén inkább csak szólókezdemények és kitartott hangok, effektezett szöszmötölések folynak rá a dob és a basszus örvénylő kombinációjára, amire Kelly visszafogottan hozza szövegeit. A The Architect esetében nehéz nem felismerni a szerzőt: jellegzetes winós (vagyis sabbathos) riffek sorjáznak benne, amit egy kiváló, hullámzó basszusszóló zár le. Magát a lemezt pedig a Science of Anger, amely egy picivel lendületesebben kezdődik, hogy a közepén ismét beleálljon az egész albumot jellemző különös, lassú, eksztatikus és szédítő hangtengerbe.

FODORPE: A Blind for All to See egy remekül eltalált basszustémára épít föl egy olyan kompozíciót, amely a 70-es évek elején csúcson lévő jazz-rock zenekaroknak is becsületére vált volna. Dale Crover dobszerkója itt és az egész albumon rendkívül tisztán és természetesen szól, ilyet ma nagyon ritkán hallani, játékában Bill Ward és John Bonham hatása egyaránt megfigyelhető. A The Architect makroszerkezetét tekintve a legegyszerűbb, leginkább egyenesvonalú dal, melyet Cisneros furcsán torzított basszusszólója bolondít meg kissé. Ez a dal is nagyon szépen bizonyítja, hogy a doom ritmikai izgalmát elsősorban nem a tempóváltások, hanem a gitárok hozta alapok réseit kitöltő dob- és basszusjáték szolgáltatja. A monumentális záró szerzemény mindent tartalmaz, amiért ez a formáció szerethető, s fölerősíti az anyag pszichedelikus jellegét. (A Metal Observer kritikusa egyenesen „pszichedelikus szörny”-nek nevezte a lemezt.)

RIP: Ha ez nem trip, akkor semmi sem az. A Blind for All to See-hez hasonló pszichedelikus zenei borulást legutóbb a kanadai Black Mountain In the Future című lemezén (2008) hallottam. Scott Kelly hipnotikus hangja még rá is dob erre egy lapáttal. A The Architect már az első hangjai alapján Wino vonzáskörébe utalódik, simán ott lehetne valamelyik Spirit Caravan lemezen. Pofonegyszerűnek tűnő dal, a legrövidebb is az albumon – egyes kiadásokon ez volt a zárótétel, hiszen azokon a Science of Anger nem szerepelt –, ugyanakkor, ha jobban odaskubizik az ember, akkor figyelmes lehet a cizelláltságára. Szerintem a Science of Anger a „legszörnyebb” alkotás az albumon, s nem a muppet show-i értelemben. Igazi monstrum a dal, ahol az eleje meg a vége mintha nem is azonos számhoz tartozna (mintha egy Diplodocus próbálná kitalálni, mi történt 33 méterrel mögötte, a farkánál), a levezető rész space rock a javából.
 

DOWNER: Nem mondom, hogy klasszikust szült a Shrinebuilder, mindenesetre megéri időnként „betérni” hozzájuk egy kis pihentetés gyanánt. Az oltár felépült, bárki nyugodtan kifejezheti hódolatát, így legközelebb talán egy kicsivel nagyobb csoda történik majd.

FODORPE: A klasszikusság kérdésében egy olyan műfaj esetében, melynek körvonalai 40 évvel ezelőtt születtek meg, nem könnyű állást foglalni, mindenesetre ez egy igazán nagyszerű album. A bécsi koncert áprilisban több mint megfontolandó.

RIP: Az biztos, hogy a lemezt másodjára (és sokadjára) már nem a méltán hírnevet szerzett muzsikusok miatt hallgatja meg az ember, hiszen láttunk már kutyán kamiont, az érdemeket újra és újra ki kell érdemelni. Zenét hallgatunk, nem zenészt. A zene pedig másodlagossá teszi az előadót… A Shrinebuilder – akár egyszeri adomány, akár továbbra is működő alkotóközösség –, igazán nagyszerű teljesítménnyel ajándékozta meg a hallgatóságot. Klasszis. Hogy klasszikussá vált-e, megbeszéljük 50 év múlva a járókeret találkozón. Csak lassan, lassan…

DOWNER – FODORPE – RIP

www.myspace.com/shrinebuildergroup

Kulcsszavak: Shrinebuilder, Wino, Scott Kelly

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés