2010. 03. 07.
Hard-boiled boogie
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hard-boiled boogie

Airbourne (AUS) + Taking Dawn (USA) koncert
2010. március 6., Dürer-kert
Jegyár: 4.000/4.500/5.000 HUF

Miért megy az ember epigonok koncertjére? Egy (most már) melbourne-i AC/DC és egy Las Vegas-i „Mötley Row” fellépése vajon milyen meglepetéseket tartogathat? Nos, mind a kettő csapat korábbi EP-je és nagylemeze kellemes hallgatnivaló volt, annak ellenére, vagy éppen azért, mivel könnyen beazonosítható zenei irányvonalat követnek, s teszik mindezt kimagasló minőségben, a mai stúdió technológia adta lehetőségeket kihasználva, fiatalságuk energiáját kisugározva. A tavalyi budapesti AC/DC koncertre eszem ágában sem volt kimenni (láttam már őket anno a Monsters of Rock keretében, ahogy a Mötley Crüe-t is) – ha valami is izgalmasnak tűnt azon a fellépésen, az az előzenekar The Answer nevű észak-ír rockbanda zenéje, mely egyszerre táplálkozik Angus Youngék és a Led Zeppelin muzsikájából, szerencsés és érdekes ötvözetet alkotva (Everyday Demons című 2009-es lemezüket mindenkinek ajánlom). Az Airbourne itthoni fellépése viszont csábítónak hangzott, a megnyerő Runnin’ Wild (2007) lemez frissessége szimpatikussá tette ezt a homage-brigádot, amely az 1980-ig innovatív AC/DC zenéjének egy keményebb formáját viszi a nagyérdemű elé. A koncertlátogatás azonban csak akkor vált bizonyossá, amikor kiderült, hogy a Las Vegas-i Taking Dawn melegít be az ausziknak. Ők a tavalyi év végén jelentették meg bemutatkozó albumukat Time To Burn címmel, s leginkább a 80-as évek végi Mötley Crüe és a 90-es évek eleji Skid Row hatása mutatható ki zenéjükben, megspékelve némi mai ízzel (Avenged Sevenfold és sajnos: Bullet For My Valentine). Izgalmasnak, egyben szórakoztatónak ígérkezett tehát a Dürer-kerti megmozdulás.

Fél kilenckor lépett színpadra a Taking Dawn és fél óra, valamint hét szám eljátszását követően hagyták maguk mögött a porondot, hatalmas csalódást keltve bennem. A lemezről lejövő stadion rock eleve elgondolkoztatott arról, hogyan lesznek képesek egy kis klubban, legyen az telt házas, ahogy esetünkben, kivitelezni azt az energiát, amit a 80-as évek sztárjai színpadrohangálással, hatalmas vehemenciával vittek véghez. Hát sehogy! Vagy rossz napjuk volt, vagy nagyon rutintalanok még, vagy az alább leírt verzió az igaz.

A Survivor nyáladék-hányadékára, a felturbózott Eye of the Tiger slágerére érkezett a színpadra a dobos, akinek a ma divatos „lefosott kilométerkő”-szerű frizurája egyből szimpátiát keltett. A három gitáros fizimiskája pedig azt az érzetet, mintha valami germán thrash banda lennének a 80-as évek közepéről. (Igaz, patchworkszerű felvarrós farmermellény nem volt rajtuk.) A gitáros-énekes Chris Babbittet kivéve, mintha egy éve kezdték volna növeszteni a hajakat is… Mindez mellékes persze a zenéhez és előadásmódjához képest. Utóbbinak azonban komoly híja volt. Egyrészt a hangosítás hagyott kívánni valókat maga után, ami nem a gárda hibája, de így a lemezen ütős dalok csupán zizzentős kásaként voltak érzékelhetőek jobbára. A Taking Dawnnak nincsen slágerszáma, ugyanakkor a rock ’n’ roll virtust csupán videóklipekről ismerhetik, valahogy kívül maradt az egyik legfontosabb kellék, ami egy Mötley Crüe esetében (akiknek legutóbbi lemeze, a Saints of Los Angeles végre ismét remek alkotás lett), vagy a Sebastian Bach vezette Skid Row-nál döbbenetes energiákat szabadít fel, s egy epigon bandánál alaperény kellene legyen: a kisugárzás, hogy mennyire őserőként tör fel belőlük ez a fajta zene. Mintha a zenészek nem tudtak volna azonosulni a saját maguk(nak) választott stílusukkal. Néha arra gondoltam, miközben a színpadi bénázást, hejelgetést, fuckolást, pussy/pinázást hallgattam, hogy az Animal Planeten araszoló lajhár kevésbé unalmas… Van még hová fejlődni, bár annyira arctalan zenészek alkotják a sivatagi városból származó zenekart, hogy kizártnak tartom a tartós ismertséget!

Az Airbourne fellépése iránt ezek után még nagyobb várakozással voltam. Rájuk viszont újabb háromnegyed órát kellett várni. Először a színpadi dolgozókat gondoltam bűnösnek ez ügyben, de nem, ők negyed óra alatt megvoltak az átszereléssel, úgyhogy vagy a zenekar tekintette meg a Városliget átellenében az éjszakai állatkertet, netán a kivilágított Vajdahunyadvárát, vagy a hely tulaja szerette volna, hogy minél nagyobb fogyasztás legyen – mindenesetre szólt az Iron Maiden, a Motörhead, a The Cult stb., hadd mulasson a jónép… sötétben, egyre nagyobb füstben, büdösben…

Háromnegyed 10-kor vetődött a közönség elé az Airbourne és rögtön hazavágta az unalmat. A mini termetű (ha megfigyeltétek mindig alulról, béka perspektívából készülnek a fotóik, haha) auszik – akiknek új lemeze, a No Guts, No Glory a korábbi előrejelzések szerint a koncert napján jelent volna meg, de mégsem, április 20-ra ígérik, vagy csak az amerikai kiadást? bevallom elvesztettem a fonalat, lényeg, hogy egy új szám videóklipjével (No Way But The Hard Way) – biztosították a közönségüket, hogy nem változott semmi: AC/DC–Rose Tattoo-féle ausztrál kocsmarockban, hard bugiban utaznak. Az említett számot egyébként elő is adták, nem kis ovációt kiváltva ezzel. Akár az AttacK nevet is felvehetnék, jogosan (ebből is jó kis logo lehetne), mert olyan lendülettel (no guts – ők aztán nem gyáva kukacok) uralták a deszkákat – egyből maguk mellé is állították a nem kis számú közönséget. Joel O’Keeffe szobája anno bizonyára Bon Scott képeivel volt kitapétázva, most is láthatóan/hallhatóan egy Explorerrel zúzó BC(nem Rich)-mániákus – s milyen jól csinálja. Tesója, a dobos Ryan, valamint a másik gityós David Roads és a basszus Justin Street azonban nem csak a kacsajárós Angusékat vették le, de a nyolcvanas évek keményebb metálosabb bandáit is hallgathatták: míg Malcolm Young és Cliff Williams levert cövekként bangelik végig a show-t, addig a három Airbourne-gitáros megveszekedett metálosként végzi a helycserés támadásokat, látványos kiállásokat, gitáros pózokat. Tényleg szórakoztató. Eközben a Marshall-ládák úgy megdörrentek, hogy ihaj, és rendkívül arányosan, tisztán szólt minden. Néhány számcím, nem előadási sorrendben: Hellfire, Born To Kill, Fat City, Heartbreaker, Too Much, Too Young, Too Fast.

Airbourne-ék jók voltak, még fővárosunk nevét is belefűzték egyik daluk szövegébe, gondolom, ez minden fellépőhelyen így megy – végtelenül pozitív gesztusként értékelhető. Bár az egy tőről metszett The Answer kísérletibb muzsikáját többre értékelem, az Airbourne vehemenciája, szimpatikus rocksztár-allűrje, amivel megteremtik a saját terüket (afélé szimulákrum ez: úgy válhatunk rocksztárrá, ha eljátsszuk, hogy ez még létező szerep, s előbb-utóbb mi is, a közönség is hisz benne), szintén méltatást követel. Ha nem lenne egy szuperhíres AC/DC, akkor bizonyára nagy jövő előtt állnának.

RIP

www.airbournerock.com
www.myspace.com/airbourne
www.takingdawn.com
www.myspace.com/takingdawn

Kulcsszavak: Taking Dawn, Airbourne

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés