2010. 03. 21.
Válogatott fémvértezetek
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Válogatott fémvértezetek

God of War: Blood & Metal (EP, Roadrunner Records, 2010)

Az utolsó játék, amellyel élvezettel játszottam a számítógépen a Great Giana Sisters volt még a Commodore 64 időszakából. A későbbi fejlesztések, öldöklős-trancsírozós, stratégiai, interaktív, second life stb. hidegen hagytak/hagynak. Most sem azért figyelmeztem erre a Playstation 3-on (jelentsen ez bármit is) játszható új szoftver-megjelenésre, mert olthatatlan vágyam lett volna egy akció-kaland videojátékkal szórakozni, hanem mert egy 6 számos válogatásanyag reklámozza a metálzenét hallgató potenciális vásárlóréteg számára.

A God of War III az elnevezése ellenére egy játékszoftver-sorozat ötödik és egyben utolsó(?) része. A Sony által piacra dobott terméket márciusban vehették kézhez az erre fogékonyak. Korábban olyan cím alatt futó játékok segítségével élvezkedhettek a karosszékvitézek, mint a God of War: Chains of Olympus, a God of War, a God of War: Betrayal és a God of War II. A körítéshez tartozik még, hogy a játék Észak-Amerikában március 16-án jelent meg, Ausztráliában 18-án, Európában 19-én. Japán szigeteire pedig 25-én ér el.

A cucc felvezetése körültekintően történt, az elvileg adathordozó nélküli (naná, hogy már minden erre szakosodott webshopban lehet rendelni CD-n is!) reklám-terjesztés részeként a Roadrunner Kiadóhoz tartozó metál bandák közül egy 6 számos, majdnem fél órás EP is megjelent a hónap második napján God of War: Blood & Metal címmel (mintha csak a Manowar egyik kiadványa lenne, nem?). A hangösszeállításon eddig kiadatlan számokkal szerepel az Opeth, a Dream Thetaer, a Trivium, a Taking Dawn, a Killswitch Engage és a Mutiny Within. (Utóbbiaknak most jelent meg februárban az első lemezük, és szerintem Portnoyék farvízén evickéltek fel erre a válogatásra.)

A Killswitch kellemesen meglepett, utóbbi két lemezük nem igazán nyűgözött le, az itt szereplő My Obsession viszont nagyon fogós dal. Dallamos, jól felépített, hatásos ének, akusztikus blokk-téglával, billentyűs-betéttel, némi finom, nem túlzásba vitt zúzdával.

A Trivium a Shogunnal szerintem befürdött: ami népszerűséget korábban sikerült elérniük az Ascendancyvel és a The Crusade-del, azt a túlbonyolított, igazából fárasztó hosszúságú és töménységű újabb nótáikkal már nem tudták tovább szélesíteni. A Shattering the Skies Above már egy új dobossal készült és dalszerkezetileg a Shogun irányvonalát követi, azaz elég összetett struktúrájú (persze az utána következő Dream-számhoz képest kismiska) szerzemény. Mintha a metalcore hatása egyre nyilvánvalóbb lenne a korábbi Metallica-Megadeth általi inspiráció ellenében

A Dream Theater intsrumentális Raw Dogja pont az a (Killing Technology korszakbeli voivodiánus) típusú dal, amit legutóbbi lemezükről, vagy tágabban értve: munkásságuk utóbbi időszakából személy szerint nagyon hiányolok. A Raw Dog kicsit mintha az Awake és a Falling To Infinity lemez közti éra jegyeit viselné, jótékony Liquid Tension Experiment jelenléttel, nagy adag improvizatív, játékos elemmel és 70-es évekbeli space rock hatással. Akár egy egész lemezt is elhallgatnék hasonló stílusú számokból.

A március 5-én a Dürer-kertben fellépett Las Vegas-i Taking Dawn This is Madnesse mintha egy Iron Maiden maxi B-oldaláról került volna ide. Kísért a ’80-as évek: refrének, kórusok, ikergitárok, egy kis germanizmussal spékelve. Ráadásul a szövege kacagtató, igazi capa y espada, azaz „kard és köpeny” metál. Tutira élvezték ezt a pallos metál-homage-t, viszont ha kettőnél több hasonló számot kellene meghallgatnom gyors egymásutánban, lefagyna arcomról a vigyor.

Az Opeth The Throat of Winterje északi, „hókirálynős”, akusztikus, folkos, balalajkás, néhol már jean-michel jarre-os space pop/rock, de csak megtévesztésül, hogy utána a mediterráneum zenei vidékre ugorjunk, s flamenco gitárok Al diMeolát idéző pengetése végén egy falusi templom harangzúgása rekessze be a „világzenei” utazást/utalást.

Végül (The End című számával stílusosan) a New Jersey állambeli edisoni Mutiny Within dallamos és progresszív death metalja zárja az EP-t. A rendkívül fiatal hatosfogat zenéje ugyan dallamosnak dallamos, progresszívnek és death metalnak már kevésbé definitív, legalábbis ez a tétel alapján. Nagyívű, kissé bombasztikus „százszor hallottuk már”-típusú, a mai trendeknek megfelelő zenét összeállító, ugyanakkor tehetséges brigádról van szó, akik még nem találták meg a saját hangjukat. Egy dal, amelynél már nem (nagyon) figyelünk, hanem a végére várunk, hogy újraindíthassuk a Killswitch-csel kezdődő összeállítást.

RIP

www.roadrunnerrecords.com


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés