2010. 04. 02.
Megkapó légkalapács
Downtrodden: Dark September
DOWNER: Hogy repül az idő! Öt éve már, hogy megjelent a legutolsó Crowbar lemez (Lifesblood For the Downtrodden). A banda motorja, Kirk Windstein tavaly bejelentette, hogy megannyi dolga (Down, Kingdom Of Sorrow, Suicide War) mellett idén azért újra előkapja majd a Feszítővasat, amit szerintem sokan izgatottan várnak, csakúgy, mint a júliusban esedékes pesti fellépésüket.
DOWNER: Hogy repül az idő! Öt éve már, hogy megjelent a legutolsó Crowbar lemez (Lifesblood For the Downtrodden). A banda motorja, Kirk Windstein tavaly bejelentette, hogy megannyi dolga (Down, Kingdom Of Sorrow, Suicide War) mellett idén azért újra előkapja majd a Feszítővasat, amit szerintem sokan izgatottan várnak, csakúgy, mint a júliusban esedékes pesti fellépésüket.
.jpg)
A kiéhezettek feltételezhetően ezalatt a fél évtized alatt sem csupán a régi, klasszikus korongokat fogyasztották, hanem igyekeztek hasonló sludgecore szörnyetegeket felfedezni maguknak. Meglepő módon a kétezres években a német underground kitermelt pár hasonló zenével próbálkozó – bár nem feltétlenül izgalmas – gárdát (Doom Division, Drecksau, Undertow, Unbound), akiket azért elő-elő lehet venni néha. Nemrég viszont egy olyan csapat bukkant fel a végtelen Kanada földjéről, akik ha ráírják első CD-jük borítójára, hogy „Crowbar”, simán elhittem volna, hogy az album Kirk apó New Orleans-i boszorkánykonyhájából való.
Persze azt már rögtö
.jpg)
n az elején érdemes megjegyezni, hogy a Downtrodden anyaga leginkább a Broken Glass-érát kedvelők fülének okozhat totális gyönyörűséget: itt bizony a dallamok gyakorlatilag teljes hiánya, a mázsás riffek és a bömbölés az úr, valamint az a „felejthetetlen” érzés, mintha egy úthenger kerekei passzíroznák bele a testünket a friss aszfaltba. Éppen emiatt a harmincpercnyi játékidő tökéletesen elég is. Egyik ismerősöm régebben megjegyezte, hogy számára annyira nyomasztó a Crowbar zenéje, hogy egy-két dalnál tovább sosem bírja hallgatni őket – ez a megállapítás éppen ezért a Dark September szerzeményeire is igaz lehet, bár engem inkább jó érzéssel tölt el (amellett, hogy valójában tényleg iszonyatosan lehangoló) ez a fajta brutális, középtempós fejlecsavarás.Aki pedig a riffáradat mellett totálisan a Crowbar ikerbandájává teszi a montreali csapatot, az nem más, mint az énekes Cuz, kinek kísértetiesen hasonló orgánuma van, mint a srácok által csak Beard Of Doomnak becézett példaképnek, Mr. Windstein
nek.FODORPE: A Crowbar melódiákban valóban nem dúskáló, a doomot és a hardcore-t sajátosan összegyúró sludgcore-jának lelki-mentális hatásairól én nem tudok nyilatkozni, mivel ez a banda számomra leginkább olyan szenzuális hatásként működik, mely egy (általában középtempóban) hömpölygő lávafolyam töménységével tömi be a hallójáratokat – a szellősség hiánya, a gőzkalapácsnyi súly és a tömbszerűség okozhatja azt, hogy kevesen hajlandók huzamos ideig odafigyelni erre a zenére. A már a névválasztásával is a Crowbar-hatást hangsúlyozó kanadai csapat hasonló megoldásokat használ (bár itt inkább a doom dominál, s nem jellemző a tempó fölpörgetése, a hc-punkos megindulás), ugyanakkor mégsem érezni redundánsnak bemutatkozó albumukat: az atmoszféra-teremtés terén nem maradnak le mestereik mögött (sőt!), s ebben annak is szepe van, hogy Cuz eszközszegény vokalizálására mintha több hangsúly kerülne a zenei kompozíció fölépítése során, mint ahogy azt Kirktől pl. a Broken Glass-on megszokhattuk.
DOWNER: Nyolc sallangmentes és kegyetlenül erős tétel került fel az anyagra. Ahogy a nyitó Try begördül a sípoló gitárokkal és a feszes dobtémával, szinte azonnal átérezheti a hallgató, hogy most a totális pusztításé lesz a főszerep. És valóban: a hathúrfelelősök, Erik és Frank durva – bár kevés újdonságot rejtő –, horzsoló megoldásai nagyszerűen fekszenek rá a Big Borman ütős (zseniális a fickó, méltó utódja lehetne Jimmy Bowernek vagy Craig Nunenmachernek) és Al Sorel basszer által hozott betonkemény alapra.
Meglepő módon a címadó tétel kiszakad az egyébként végig középtempósan dohogó dalok tengeréből, s egy viszonylag sebes reszeléssel pörgeti fel az iramot (jól illene a Kingdom Of Sorrow katalógusába is), hogy aztán még hatásosabbnak tűnjenek az olyan gorombaságok, mint a Bleeding, a Tragedy, a rövidke Father vagy a monotonitásával érdekessé váló Take a Shot. A legjobb szám pedig szerintem (a Dark September mellett) egyértelműen a záró Final Rest, kíméletlen főriffjével, amire egyszerűen képtelenség nem headbangelni.
FODORPE: A Dark September úgy hoz létre egységes zenei világot, hogy eközben minden dalnak önálló és emlékezetes karaktere van. A műfajból adódóan itt is a gitártémák eltaláltsága a kulcs, illetve a dalok alapját megteremtő riffek ismétlődését oldó témamodulációk. Erre a nyitó Try rögvest példát szolgáltat, melynek zárlatára indokolt módon érkezik meg zenei válaszként a címadó gyorsabb kezdete, hogy aztán még ez a szerzemény visszavezesse a hallgatót a lassabb döngölés birodalmába. Lehet, hogy csak az én szenzorikus fogyatékosságom, mindenesetre a basszusjátékból keveset hallok, ugyanakkor a dobszerkó mindegyik eleme arányosan, telten és tisztán szól az albumon, a kísérő cineket és az olykor fölhangzó kínait is beleértve. Az énektéma ritmizáltsága és a lábdob közötti összjáték (pl. Take a Shot-ban) szintén fontos elem. Üresjárat és töltelékdal nélküli lemez.
DOWNER: Mivel ez a műfaj nincs (és tán soha nem is lesz) úgy felkapva, mint mondjuk a metalcore vagy a melodikus death metal, így a Downtrodden egy igazán ígéretes debütálással jelentkezett, ami simán odafér az olyan remekművek mellé, mint a Crowbar, a már említett Broken Glass, az Odd Fellows Rest vagy a Sonic Excess In Its Purest Form.
DOWNER, FODORPE